A fáradás és a teljesítőképesség korlátai - 1. rész

pen | 2008-05-30  | 10 hozzászólás

• cimkék:
• teljesítőképesség, 
• fáradás, 
• tempó, 
• sportpszichológia, 
• futás 

Tweet

Íme egy, a mai sporttudományt sokat foglalkoztató kérdés: Hogyan lehetséges, hogy egy tízezer méteres versenyen a futó képes az utolsó 400 méteren hajrázni? És ha maradtak tartalékai, akkor miért nem futott inkább gyorsabban az utolsó 800-on? Vagy az utolsó 2 km-en? Vagy az egész távon? Mi alapján döntött a sebességéről a táv közben? Négy részes cikksorozattal próbálunk választ találni a kérdésekre.

Ma nincs olyan pszichológiai elmélet, ami megnyugtatóan meg tudná magyarázni, miért választják meg a tempójukat a futók a versenyek során egy bizonyos módon, miért következik be az elfáradás, és pontosan mi az, ami korlátozza a versenyzők teljesítőképességét. Sok elmélet született már ezekben a témákban, de átfogó magyarázattal egyik sem tudott még szolgálni. Ebben a négy részes cikksorozatban áttekintjük az alább felsorolt főbb elméleteket, hogy elérkezzünk az utolsóhoz, mely egy új megközelítést ajánl annak megértéséhez, mi szabályozza teljesítményünket egy adott edzés vagy verseny során.

• Fáradás elméletek -mi okozza az elfáradást és mi korlátozza a teljesítőképességet?
• Tempó választási stratégiák - egy egyszerű megfigyelés, komplex okokkal a háttérben
• Extrém teljesítmények - edzés melegben és magaslaton
• Önbecsapás - hogyan befolyásolja a távról illetve az időről kapott téves információ a teljesítményt?
• Miben különbözik a sprintszámok és az állóképességi számok tempóválasztási stratégiája?
• A várakozáson alapuló szabályozás - egy, az erőkifejtés várható hatásainak érzékelésén alapuló új modell

Cikksorozatunk első részében a fáradás elméletekről lesz szó.

Fáradás elméletek

Fiziológiai elmélet: a pont, ahol a szervezet cserben hagy

Az elméletek széles skálájának egyik végén áll a tisztán fiziológiai magyarázat, mely szerint a fáradás akkor következik be, amikor, pl. folyamatos, gyorsabb tempójú futás során, a szervezet egy idő után már nem tudja aerob módon pótolni a mozgáshoz szükséges energiát, így egy másodlagos energiatermelő út, az ún. anaerob (oxigén nélküli) glikolízis is megindul. Az anaerob glikolízis végterméke pedig a tejsav (laktát). Az izmok laktát koncentrációjának megemelkedése pedig csökkenti azok teljesítményét. Emellett az erőfeszítés során a testhőmérséklet is fokozatosan emelkedik, valamint nő az oxigénadósság. A fáradás nem más, mint a szervezet elérkezésre egy bizonyos pontra - nevezzük ezt mondjuk a cserbenhagyási pontnak - ami után a szervezet fiziológiailag képtelen tovább működni az adott szinten.

Pszichológiai elmélet: minden az agyban dől el

Az elméletek másik véglete a pszichológiai alapú magyarázat, mely szerint terhelés (edzés, versenyzés) során az agy szabályozza a teljesítményünket, hogy egyensúlyban tartsa a szervezet fiziológiai rendszereit. A fáradás, és ezzel együtt a tempó visszafogása pedig az agyi „leszabályozás" következménye, és ez a leszabályozás már jóval a fent említett „cserbenhagyási pont" előtt bekövetkezik. A futó nem a megnőtt laktátkoncentráció, a megnövekedett testhőmérséklet, az oxigénadósság KÖVETKEZTÉBEN lassul, hanem azért, hogy MEGELŐZZE mindezeket. És még jóval azelőtt, hogy ezek a negatív hatások bekövetkeztek volna. Az agy tehát két egymással ellentétes törekvést igyekszik egyensúlyban tartani: törekvésünket a fizikai teljesítményre valamint a szervezet megvédelmezését ezen erőkifejtés lehetséges káros hatásoktól.

Tételezzük fel, hogy tengerszinten, hűvös időben, képes vagy 10 kilométert 40 perc alatt lefutni. És akkor most tegyük fel, hogy egyik pillanatról a másikra elrepítelek először 4000 méter magasba, majd Pekingbe nyáron, ahol 35 fok van árnyékban és 60%-os a páratartalom. És itt is lefuttatom veled a 10 kilométeres távot. Mi lesz az eredmény? Talán joggal feltételezhetjük, hogy gyengébb időeredmény születik majd, mondjuk úgy 42 perc körül, vagy még ennél is rosszabb. És akkor következzen a fő kérdés:

Mikor veszel vissza a tempóból?

Vajon elkezded ugyanúgy a 4 perces kiliket futni és csak kb. 5 km után, amikor már képtelen vagy tovább tartani a tempót, levegő után kapkodva vagy teljesen felforrósodva, az összeesés szélén lassulsz be? Vagy eleve lassabban kezded el a távot, mert TUDOD, hogy ha nem így teszel, nagy bajba kerülhetsz 5 km múlva? Tehát nekiindulsz úgy kb. 4:20-as tempóval, ezt egész sokáig tudod tartani, majd a vége felé kicsit belassulsz, de az utolsó kilométeren mégis képes vagy kicsit belehúzni?

Aki már futott valaha 10 kilométert melegben vagy magaslaton, bizonyára megerősíti, hogy a második válasz a helyes. A szervezet ilyen körülmények között alig 20 másodperc alatt dönt és kiadja az utasítást: lassítani! Pedig ekkor még fiziológiailag minden rendben van, csak annyi a különbség, hogy a szervezet észleli az eltérő körülményeket (pl. meleg hőmérséklet). Vagyis az agy leszabályoz!

Hol itt az igazság?

Ez a pszichológiai megközelítésen alapuló elmélet alapjaiban már 10-15 éve létezik, és kapott is már sok kritikát, félreértelmezést, elutasítást. Mostanra azonban vannak a témában új, érdekes adatok, bizonyítékok. Érdemes tehát alaposabban megismerkedni ezzel az elmélettel is, mert ha nem is ad választ minden kérdésre, azért feltételezhető, hogy az igazság sem tisztán a fiziológiai, sem tisztán a pszichológiai magyarázatban rejlik, hanem a kettő valamilyen kombinációja. Bár a fáradásban tényleg van egy fiziológiailag meghatározott pont, amin túl a szervezet nem képes tovább teljesíteni, az akaraterő és elszántság sokkal közelebb képes vinni a szervezetet ehhez a ponthoz, mint azt lehetségesnek gondolnánk.

Lábjegyzet:
Anaerob küszöb (Anaerobic Threshold, AT) - Könnyed futás alatt a rendelkezésre álló oxigén mennyisége elégséges ahhoz, hogy a működő izmok számára szükséges energiát a szervezet túlnyomórészt aerob (oxigén közreműködésével) metabolizmus útján állítsa elő. Ilyenkor a légzés könnyű, a lábakban nincs görcs és minden nagyszerű! Ha növeljük a futás sebességét, a rendelkezésre álló oxigén mennyisége már nem lesz elég a szervezet igényének kielégítésére és egy másodlagos energiatermelő út, az ún. anaerob (oxigén nélküli) glikolízis is megindul. Az anaerob glikolízis végterméke a tejsav (laktát). A futás tempójának további növelésekor a működő izmok laktát koncentrációja hirtelen kezd emelkedni. Ezt nevezzük anaerob küszöbnek (AT), vagy laktát fordulópontnak. Szubjektív szempontból ez az a pont, ahol a légzés nehezebbé válik, és a lábakban megjelenik egy tipikus égő érzés. Az edzett atléták általában a saját VO2 max szívfrekvenciájuk 85-90%-nál érik el az anaerob küszöböt, de edzetlen egyéneknél ez a határ jóval alacsonyabb (50-70%-a a VO2 max szívfrekvenciának).

VO2max - Ez az érték az egyén maximális oxigén felhasználó képességét jelzi, és ml/perc/kg értékben mérik. A működő izmok mitokondriumaiban végbemenő aerob energiatermelő folyamatok végső elektron felvevője az oxigén. Vagyis a VO2 max érték határozza meg az izmok számára hozzáférhető energia felső határát. Ez a felső határ legnagyobb részt genetikailag meghatározott, de rendszeres edzéssel az edzetlen szinthez képest akár 20%-kal is megnövelhető.

Forrás:
http://scienceofsport.blogspot.com/
http://mindenkinek.medicentrum.hu

Képek: www.bbc.co.uk

Kapcsolódó cikkek:
Tempó választási stratégiák - 2. rész
A várakozáson alapuló szabályozás működése - 3. rész