Spártai beszélgetések - interjú három Spartathlon résztvevővel

Már két nap sincs és elrajtol az idei Spartathlon, 17 magyar indulóval. Bár sokan vannak, csupán négy korábbi teljesítő van köztük, a többiek eddig nem jártak sikerrel, vagy most először próbálkoznak. A versenyről tökéletes cikket olvashattok a wikipedián, most gyakorlatiasabb vizekre eveznék a témában és három indulóval készített interjút osztanék meg veletek. A legtapasztaltabb résztvevőnek, egy többszörös feladónak és egy újoncnak tettem fel hasonló kérdéseket.

 

 

 

Azok kedvéért akik még nem ismerik ezt az eseményt, a Spartathlon egy 246 kilométeres ultramaratoni futóverseny Görögországban, Athén és Spárta között. Az 1983 óta évente rendezett verseny szeptember utolsó péntekén rajtol és a futók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak.

 

A Spartathlon egy Pheidippidész nevű athéni futár Hérodotosz által dokumentált futását reprodukálja, és történészek szerint ez a futás képezi a modern maratoni mitológia alapját. A verseny az egyik legkeményebb ultramaratoni futás a világon és negyedszázados története során számos magyar sikert hozott.

 

 

A legtapasztaltabb, szinte ikonikus teljesítő Lőw András aki ezidáig 16 alkalommal indult és ebből 15-ször sikeresen célba is ért.

 

 Mint sokszoros, megbízható teljesítő, számodra egyértelmű, hogy minden évben elindulsz a versenyen? Mi motivál?

 

Köszönöm, de belülről ezek a futások sosem tűntek annyira biztosnak. Nagyon jól emlékszem '94-re és a "Nagy fá"-ra…(ez volt a feladás éve, András leült egy fa alatt picit... - a szerk.)

 

 

Hogy mi motivál? Nézd a Spartathlon egy történelmi ultrafutóverseny. Én szeretem ezt a definíciót. Egyrészt a szervezők mondják ezt saját magukról, másrészt látszik is rajtuk, hogy igyekeznek megbecsülni az örökségüket. A Pheidippidész két és fél ezer éves története mellett ott van a verseny három évtizede is. Ezt is szépen gondozzák  Nem csak a tavalyi első helyezettet ismerik meg — szándékosan nem győztest mondtam, mert ők minden célba érőt győztesnek tartanak — hanem azokat a futókat is akik több éves kihagyással térnek vissza hozzájuk.

 

A sporteseményen túl a Spartathlon ünnep is. Talán ezt érezték meg Stavrosz Niarchos-ék is amikor nekiálltak támogatni a Spartathlont. Szerintük a Spartathlon nem lóg ki a művészetek és kultúra, az oktatás, az egészség és orvoslás valamint a társadalmi jólét négyeséből.

 

Számomra a Spartathlon olyan, mint karácsony.

Ugyanúgy megvan

• a heteken át való készülődés;
• a várakozás;
• a vágyakozás;
• a találkozás;
• magának az ünnepnek a kötött forgatókönyve, rítusa;
• amit persze évről évre olyan egyedi események fűszereznek, amikre évek múlva is emlékszem;
• az ünnepi étkezés;
• az alkalom a beszélgetésre;
• az alkalom együtt örülni;
• az alkalom együtt szomorkodni és
• az alkalom végiggondolni, kikkel nem ünnepelhetünk már együtt.

 

 

 

Meddig tervezed folytatni a sorozatot? (ha tervszerű egyáltalán)

 

Fogalmam sincs. Örülök, hogy ennyi megadatott.

 

 

 Legendák szólnak róla, hogy milyen keveset (persze ez relatív) edzel. Mennyire igazak ezek?

 

Ha valaki megkérdezi, hogy mennyit futok őszintén válaszolok neki. Sajnos gyakran érzem azt, hogy ugratásnak veszi, nem igazán hiszi el amit mondok. Ezekkel a tévképzetekkel nem tudok mit kezdeni.

 

Nincs klasszikus edzésnaplóm. Nem írom a reggeli pulzusomat, testsúlyomat. Nincs benne hogyan éreztem magam, milyen volt az időjárás. Viszont a naptáramnak van egy futás rétege és ebben nem csak a versenyek szerepelnek, hanem minden futásom.

 

A kedvedért kiírtam belőle mit futottam az elmúlt két évben.

 

Szóval a tavalyelőtti Spartathlon után először november elején Borotán futottam 10 km-t a Zoli–féle futótalálka előtt, majd december közepén Gyurinál a K ad 5-ön (Kilenc Kevély Kör Karácsony Környékén) talán öt kört [30~35 km]. 2012-ben jött Sárvár [125 km] április végén és májusban a TerepSzázas meg a bajai 6 órás [100 + 53 km].

 

 

 

Június két végén Mátra115 és UltraBalaton [124 + 212 km]. Az augusztusi Baja– Zombor [60 km] után még két napot közösen futottunk [~40 + ~40 km]. Ezek borzasztóan nem mentek. Úgyhogy magamba szálltam és nekiálltam edzeni, azaz eljártam a szomszédos atlétapályára 12 km-eket futni. Ez hétszer sikerült a Nike félmaratonig. Az idők 52:38 és 55:24 közöttiek voltak, ráadásul egyszer féltávnál [26:54] feladtam. Ezzel csak az volt a gondom, hogy közben megígértem Péternek egy másfél órás nyulazást (1:30-as iramfutást - a szerk.) a félmaratonon. Szerencsémre Földing Ottó volt a párom és bevonszolt 1:29:24-re. A következő két hétbe még négy darab 12 km fért bele. [10*12 + 6 + 21 = 127 km]

Így a két Spartathlon között 956 kilométert futottam.

 

 

Mennyit és hogyan készülsz általában a Spartathlonra és hogy alakult a felkészülésed az idén?

 

Tavaly egy hétre rá négyórás nyúl voltam a Spar maratonon [42 km] novemberben Borota [10 km] és egy futós beszélgetés egyik barátommal [~10km] december végén K ad 5 [10 km] ahol elbambultam és a második kör vége felé kibicsaklott a bal bokám. A Téli Mártán [40 km] söprű voltam Gyurival, de még nem esett jól a bokámnak. Sárvárig [101 km] háromszor voltam az atlétapályán [36 km], majd TerepSzázas [105 km]. A Kékes Csúcsfutás [12 km] után átkocogtam Gyöngyöstarjánba [40 km] és Kazinczy 200 [200 km]. Júliusban 9*12 és 2*6 km [120 km] a pályámon.

 

 

Augusztusban a Zombor–Baján [60 km] és a közös futáson [~40 + ~40 + ~30 km] kívül 7*12 km [254 km]. Szeptember elején már 50:13-ra ment a 12 km-em [6 db], de most 2:15-ös nyúlból volt hiány nem 1:30-asból a félmaratonon. Holnap még egy DuplaÉlmény [73 km] meg még mondjuk kétszer kimegyek az atlétapályára [190 km]. (a Dupla Élményt sikerrel teljesítették a több fényt duóval - a szerk.)

Így az elmúlt 12 hónapra 1170 kilométerem lesz. 

 

 

- Mi motivál, mi visz tovább amikor a verseny során gondjaid vannak? Mondtad másutt, hogy egy ultrán tuti lesznek problémák, holtpontok, a kérdés, hogy ki hogyan tud belőle kijönni. Neked mi a "titkod"?

 

"A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat."

 

Tavaly Daniellel beszélgettem: egy megborulós verseny sokkal tanulságosabb, mint ahol minden klappol. Jó alkalom, hogy többet tudjak meg magamról.

 

Tavaly (2012)  - a hírek szerint - hihetetlen feltámadást produkáltál. Belülről mennyire volt drámai a helyzet?

 

OK, tavaly meleg volt egy kicsit és meg extra készületlen voltam, de nem volt "drámai".

 

Ha Attiláék (Tóth Attila és Végh Attila, akik feladták a versenyt, majd kísérték Andrást autóval – a szerk.) úgy gondolták volna, hogy inkább saját bánatukkal foglalkoznak, akkor nyoma sem maradt volna a tavalyi nehézségeimnek, csak az — előző éveknél kicsit gyengébb — időm lenne olvasható.

 

De Attiláék kizsigerelt, nyomorult helyzetükben — saját sebeik nyalogatása helyett — engem tutujgattak. Így Ági és Edina kicsit közelebbről láthatták mi van a "sokszoros, megbízható teljesítő" mögött; én meg tettem a dolgomat.

 

Kevin a lyrkea-i völgy elején ért utol. Egy darabig kerülgettük egymást az éjszakában. Szombat reggel kezdtünk el beszélgetni, miközben a tripoli medencéből kapaszkodtunk kifelé. Közösen ittuk Attiláék sörét és baktattunk. A fennsíkra felérve mondtam Kevinnek, hogy innen már sima ügy  egy kicsit még hullámzik, aztán már csak lefele. Úgyhogy itt az ideje, hogy összeszorítsuk a fogunkat és odalépjünk.

Nem hitt nekem.

A 215-ös találkahelyen Seppo is azt tanácsolta — míg Arit próbálta összekaparni —, hogy tűnjünk innen minél hamarabb, itt már egyáltalán nem vicces.

Neki sem hitt Kevin.

Én meg odaléptem.

 

 

Az idei újoncoknak bizonyára adtál és fogsz adni tanácsokat, de mit üzennél azoknak akik még csak kacérkodnak az indulással?

 

Van akinek már tíz éve mondtam, hogy bőven többet futott már, mint én '92-ig — menjen nyugodtan. Azóta rájöttem, én kívülről nem tudom megszabni ki, mikor, miért, mitől legyen nyugodt. Nem is szeretném megszabni.

Úgyhogy várok türelemmel, hogy megérjenek.

 

Spartathlon lesz még egy darabig.

 

 

 

Második (nem fontossági vagy egyéb sorrendben) interjúalanyom Szabó Béla  alias wojtek63, aki már többször megjárta az út egy részét, de még nem sikerült célbaérnie.

 

 

 Nem mehetünk el amellett, hogy 4szer próbálkoztál a Spartathlonon, de még nem sikerült célba érni. Hogy élted/éled meg a feladásokat akkor és most? Kudarc? Tapasztalat? 

 

Igen, így van. 2009 óta már zsinórban négy alkalommal veselkedtem neki a Spartathlonnak, de a Királyig gyalog még nem jutottam el. Soha nem érintettem még meg. Számomra egy fétis maradt, így nem is mehettem soha a közelébe.

 

El is csodálkoztam, mikor felkértél interjúra. Milyen „tutit” tudok én mondani bárkinek is, arra ott lennének a bajnokaink. Még magam is keresem a válaszokat, még mindig keresem a bűvös „képletet”. Én azt sem tudom még, hogy Assos (100 km) után hogyan nő a fű, hány kátyú van az úton.

 

 

Feladni mindig szörnyű volt. Voltak könnyebb és nehezebb évek. Ott helyben mindig kudarcként kezelted, de természetesen hónapok múltán mindig szűrtél le valami tapasztalatot belőle. Akkor volt könnyebb feldolgozni, amikor „testi” okokra volt visszavezethető a megállás. Első évben, amikor 15 perccel később értem Korinthoszba és kiszedtek, rögtön tudtam, hogy ide több kell. Ekkor nagyon tudtam örülni a sikeres befutókat látva, vigaszt és erőt kaptam tőlük a folytatásra. 2011-ben bele kellett törődnöm a saroksérülésembe, 2012-ben pedig már a rajhoz állásom is sikernek számított nekem. Viszont 2010-ben a rengeteg munka ellenére, szinte küzdés nélkül adtam fel, „lélekben” voltam gyenge. Hónapokra elbújtam a világ elől, dühömben az egész éves edzésnaplózásomat kitöröltem, rengeteg munkát adva később a józanésznek. Rettentően nehezen emésztettem meg, de a rend ez után is helyreállt bennem, bár egy kicsit tovább tartott.

Ekkor ötlött fel bennem egy mondásom erre az ördögi körre, a tanulás fázisára:

„A sikerhez sok-sok edzésre van szükség, a még több edzéshez kudarcok kellenek!”

 

 

 

  Az edzésnaplódba tekintve látni, hogy nagyon lelkiismeretesen, rengeteget edzettél, készültél a korábbi években is. Szerinted mi az oka, hogy mégsem értél célba eddig? 

 

 

Valóban, minden évben 5000 fölött volt a gyűjtött kilométerem. Az idő távlatából néha bennem is felmerül, hogy talán az első két alkalmat ki is lehetett volna hagyni, hiszen látszik, korai volt elmenni. De úgy nem az én Utam lenne. Minden okkal történik! Nem kisebbíthetem le egyik próbálkozásomat sem, mert mindegyik évben szentül meg voltam győződve, hogy megtettem a legtöbbet. A Spartathlon egy Nagy Erdő lett számomra, aminek nem látsz be a közepébe, csak beljebb és beljebb jutsz egy kicsit. Mindegyik évemnek külön története és miértje van. Nem lesz rövid, bocsi. :-)

 

 

Mikor el kezdtem „álmodozni”, az álmaim gyorsan szárnyaltak, gyorsabban, mint ahogy a testem követni tudta őket. A 2006-os első és egyetlen maratonim után már feltettem magamnak a kérdést. Képes lennék-e 11 hónap múlva teljesíteni egyéniben az öt napos Bécs-Budapest Szupermaratont? Megismertem pontosan a feladatot, információt gyűjtöttem, hallgattam mások tanácsaira, figyeltem saját szervezetemre, megterveztem a fokozatosan növekvő terhelést, amit következetesen végre is hajtottam. Ma is emlékszem Kardos Józsi és Piroska arcára, amikor nagyon bő 9 órával körbe érve a Tisza-tavat, alig élve a BéBu-s terveimről meséltem nekik. De ott álltam a rajtnál Bécsben! És csak 20 km hiányzott abban az évben, viszont 2008-ban lefutottam.

 

 

Szóval alig öt éves futó, és három éves utrafutó „múlttal” a hátam mögött, de nagyon sok akaraterővel érkeztem ki Athénba 2009-ben. Számomra misztikum lengte körül ezt a versenyt. Erre is fokozatosan készültem fel. Azt gondoltam, hogy a Bécs-Budapest (35:33:16), majd a következő évben az Ultrabalaton teljesítése (30:39:55) után a Spartathlon lesz a következő lépcsőfok. Befutottam Korinthoszba ugyan, de a késés miatt nem engedtek tovább. Összeismerkedtem az álomversennyel, de az „akaraterő még kevés” lett volna ekkor. Ez nem a következő lépcsőfok, egy-két szintet még el kell érni közte. Vágyból, a tudatlanság bátorságával indultam neki, de ebben az évben semmi esélyem nem volt teljesíteni.

 

 

Már kint Görögországban határozottan tudtam, hogy 2010-ben ismét rajthoz állok. Már el tudtam képzelni, hogy hol állhatok edzettségben. Elhatároztam, hogy nagyon sok munkát teszek bele. Így is lett. A két verseny között az eddigi legtöbbet, 6100 km-t gyűjtöttem össze. Ebben az évben 14 versenyen szerepeltem, amin csak lehetett részt vettem. 100 km-en másfél órát javítva 10:49:47-et értem el. Már beértem Korinthoszba, öt perccel zárás előtt, de kivett belőlem mindent. Minden pillanatban arra vártam, hogy a jobb, vagy a bal vádlim görcsöl be. Hová lett az a hatezer kilométer? Ha talán fejben tovább tudtam volna léptetni fáradt testemet. Szóval „pusztán kilométergyűjtésből” sem megy. Valamit még meg kell találni a recepthez.

 

 

Nagyon el voltam keseredve, hiszen arcul csapott a tény, hogy a nagyon sok, kemény munka nem hozta meg a gyümölcsét. Hosszú-hosszú lelki „görcs” után, csak 2011. elején kristályosodott ki, hogy nem hagyom annyiban, és indulni fogok ismét. Csak két versenyen vettem részt. Csendes „műhely munkával” most is 6100 km jött össze a versenyig, de most sikerült javítani a minőségen is. Június végére nagyon szépen felkészültem az Ultrabalatonra. Minden együtt állt! 25:54:22 idővel értem célba 4 óra 45 perccel megjavítva addigi rekordomat. Sok önismeretre tettem szert. A maradék időben folytattam a kemény felkészülést. De! A nagy akarásban csak a futásra figyeltem, annak körülményeire kevésbé. A versenyen a rajtot követően már Athén szélénél bejelentkezett egy gyenge fájdalom a bal sarkam alatt. Egy kicsit jobban tartom magam és elmúlik – gondoltam. Csak fokozódott és 60 km-nél már meggátolta a folyamatos futásomat is, rendszeresen bele kellett gyalogolnom. Így is 17 perc tartalékkal voltam a csatornánál. Nem sok, de nem is kevés. Fél percet töltve az állomáson, sétálva ettem a melegételt. Kész, indulhatunk. De bárhogyan is próbáltam „indítani a motort” erőtlen volt a futásom. Így döcögtem még 10 km-t kétségbeesetten, amíg be nem láttam, hogy nincs értelme tovább. Ez az év is elúszott. Lesérültem! Visszakanyarodva, tehát „önmagában az önismeret sem volt elegendő”, mert jöhetnek rendkívüli események.

 

 

2011-ben már öt éve volt, hogy készültem erre az ultrateljesítésre. Folyamatos és fokozatos munkával 26.000 kilométert futottam. Életemben nem voltam még olyan jó erőben, mint akkor. Váratlanul értek a történtek, mert soha nem volt még sérülésem. És hogy pont a célversenyen essen ez meg velem. Akkor még semmire sem tudtam a választ, főleg hogy miért is történt ez. De az októberi pánik érzet után, november végére szép lassan elfogadtam sorsomat, és rám szállt a józan türelem. Úgy, mint mikor beszorulsz egy liftbe. Egy idő után rájössz, hogy ha kapkodsz, idegeskedsz, akkor csak magadnak ártasz. Le kell ülni a padlóra! Értékelni kell, hogy mi történt, és az miért lehetett. Fel kell mérni a „veszteségeket”. Szükség lesz-e külső segítségekre? És átérezni, hogy mindenhez „idő” kell majd, és nem kevés. Majd figyelni a jeleket, mikor lehet tovább lépni. Mikor lehet a padlóról szép lassan felegyenesedni, felállni. Mikor nyílhat ki a lift ajtaja, melyen új, és józanabb emberként kell kilépned, tovább keresve az útadat. Most hónapokba fog kerülni, hogy mindent jóvá tégy. De jóvá tehető-e minden? Nem tudod a választ! Csak elindulsz az úton, mert hiszel benne, mert esténként álmaidban látod magad futni, és ettől boldog vagy.

 

 

A rövid diagnózis, hogy a bal sarokcsonton a talpi ín és az Achilles ín tapadásánál is intenzív csonthártyagyulladás keletkezett. 4 hónap „futásképtelenség”. Küzdelmes és bizonytalan időszak volt ez, amit nem részletezek most. Igénybe vettem pár gyógykezelést is, de igazán senki nem tudta megmondani mit kell tennem. Így magamnak kellett kitalálnom. Belsőhangtól vezérelve 2012-ben elkezdtem a munkát. Két mankómra támaszkodtam: a türelemre, és a visszajelzések figyelésére. Február 2-án volt a „Teremtés Napja”, futópadon 2 km-rel indítva el kezdtem „megtanulni” újra a futást. De már januárban beneveztem, mert bennem volt a feladhatatlan vágy. Az első fáradt 2 kilométer után a reményteli akarat indult el, majd a józan, örömteli visszatérés kitartó munkája következett. A fokozatos, de határozottan emelkedő felkészülésre most csak 7 hónap állt rendelkezésemre. Ez idő alatt 3.300 kilométert sikerült összegyűjtenem, csak kétharmadát az előző évinek. Az átlag tempóm kevesebb volt. Örömteli, elvárások nélküli, helyenként hosszú (23–26 óra) megmérettetésekkel, sok-sok szintet belecsempészve igyekeztem újra nyeregbe kerülni. Soha nem éreztem elégedetlenséget, csalódást, mert minden további kilométer, amit megtettem, ajándék volt számomra. Tehát ismét visszakanyarodva, 2012-ben nekem „már” a rajthoz állás siker volt. Annak ellenére boldog voltam, hogy a kisebb edzettség és a csúcshőmérséklet miatt csak 65 km-ig jutottam el. 2011-ben a Spartathlon „tett tönkre”, de 2012-ben a Spartathlon gyógyított meg. A vágya nélkül nem állhattam volna ilyen hamar és ilyen józanul talpra.

„Sorsom, hogy utam végigjárjam.
Sorsom, hogy előttem jár a vágyam.
De ennek túl nagy az ára.
Sorsom, hogy sorsomba legyek zárva.”

(Adamis Anna)

 

 

 

A "csakazértis"-en kívül, mi motivál? Egyáltalán, mi motivált első alkalommal? Mit jelent számodra/miért kell neked a Spartathlon?

 

 

Ez nem úgy történik, hogy egy reggel felébredsz. Mit is álmodtam? Spartathlon! Gyerünk, fussuk le! :-)

(Tényleg nem? ;-)   - Bozót)

Soha sem voltam sportoló, fiatalságomat sem terelgették rendszeres edzések felé. Túlsúly, 10 év erős dohányzás, hogy fokozzam a hatást. Leélhetjük csendesen is az egész életünket. Én is így tettem nagyon sokáig. Viszont szerencsés vagyok, mert egyszer megszólalt a vekkerem: ébresztő! Azóta keresem a változást, az újat, a jobbat, a kihívást, amely mindig tanít, és erősebbé tesz. Az idő azt is igazolta, hogy soha sincs későn. A kihívást, a hétköznapivá vált fogalmat vagy örököljük, vagy megtanuljuk a környezetünktől.

 

 

Kihívás volt életmódot változtatni 2000-ben, de mégis nekivágtál és hörgő tüdővel lefutottad az első 400 méteredet. Kihívás volt 2004-ben, hogy a teljes távot úszómedencében gyakorolva utána átúszd a Balaton 5.200 méterét. Kihívás volt, hogy fokozatosan felkészülve 2006-ban lefusd életed addigi leghosszabb távját, a maratoni 42.195 méterét. Bár 5 óra alatt, de az is sikerült. Akartad és meg tudtad tenni!

Ebben a „mindent meg tudok tenni, ha akarom” állapotban meséltek nekem egy nagyon nehéz, nagyon hosszú versenyről. Felcsigázott. Kutakodtam. És eljutottam a „bibliához”, a Spartathlon wikipédiára. Úgy olvastam, mintha egy regény lenne. Hihetetlen, csodák gyűjteménye. Erre csakis a kiválasztottak képesek. Nagy „bestseller” volt Balázs leváló talpának története.(Korányi Balázs 2005-ös beszámolója - a szerk.) Minden lapját kinyomtattam, könyvbe fűztem. Nem gondoltam én ekkor még indulásról, de rettentően inspirált, ahogy egyre többet, és messzebb futottam.

 

 

Azt gondolom, büszkék lehetünk, hogy ekkora „örökséggel” rendelkezünk a Spartathlon tekintetében. Van 49 hősünk 1985 óta, akik meséltek ennek a küldetésnek minden nehézségéről, és öröméről. Elszórták a magot. A termés minden évben hatalmas, kiemelkedően nagyobb a legtöbb országénál. Nélkülük én sem tudnám, mi az a Spartathlon. Nélkülük én sem keresném folyton, hogy mi az a Spartathlon.

Tehát mindenképp egy kihívás. Egy válasz lehet, hogy képes vagyok-e rá. Nem nagyon voltak nekem barátaim előtte. De a csomagban kaptam egy kis extrát is. Nekem ajándék az a sok-sok jó barát, akivel megismerkedhettem útközben.

 Most mit csináltál másképp a felkészülést tekintve?

 

Az idén már a „rajthoz állási szándékot” is más oldalról közelítettem meg. Az nem volt kérdés, hogy januárban nevezni kell, mert mostanság már egy hét alatt elkel a legjobb 350 hely. :-) De csak akkor indulhatok, fizethetem be májusban a díjat, ha van értelme. Négy nehéz kővel a zsákomban már luxus csak próbázgatni.

 

 

Terv tehát, hogy ténylegesen teljesítsem a két legszigorúbb kvalifikációt is, és ne csak a „teljesített bármilyen 200 kilométeres versenyt időeredménytől függetlenül” kategóriában sütkérezzek. Ezek pedig, hogy 10 óra 30 perc alatt teljesíteni 100 km-t, illetve 24 óra alatt 180 km fölött futni. Az elsőt Kisbéren, a másikat rá három hétre Sárváron terveztem.

Tavaly novemberben már tulajdonképpen elkezdtem az alapozást. Nagyon egyedire sikeredett. 4 hónapig, egészen február végéig ki se mozdultam a futópadról, illetve csak a hétvégi hosszúfutások zajlottak a szabadban. Munka után erre mindig rá tudtam venni magam, nem kellett a sötéttel, a hideggel és az időjárással bajlódni. Márciusban volt két gyorsító versenyem, Pécs-Harkány és a BSI Balaton Szupermaraton 4 napja. Végül is 3200 km-rel a lábamban az első feladat sikerült Kisbéren, 10:27:53-mal beértem.

 

 

 

A hadjáratom Sárváron azonban megtorpant, egy kicsit szétesett a seregem, csak 110 km-t futottam. Ma már úgy gondolom, hogy még időben vesztettem el ezt a csatát. Az április végi sárvári „nagyot akarás” után a tanácstalanságom abban mutatkozott meg, hogy az eredetileg eltervezett májusi hónapot teljesen kilazítottam. Persze június elején még ott volt kedves versenyem, az Ultrabalaton. Vágyaimban ott volt a jó teljesítés, de aztán leegyszerűsítettem a feladatot a „határozott haladás” elvére. Utólag látom, hogy a májusi edzéseim nem voltak olyanok, hogy ebből kijöjjön egy „tüzes” UB teljesítés. Keszthelynél, 120 km-nél kiszálltam. Nem testben volt a hiba, hanem valahogy az ösztön ellenkezett, hogy mentálisan kiégessem magam.

 

 

Már a téli, tavaszi felkészülésemben is látszottak, hogy az edzéstervemet milyen szempontok jellemzik. Amit a tavalyelőtti sérülésemből megtanultam, azok remekül működtek és egészségesen tartottak (reggeli 50 perces tornák, gél betét, cipőhasználat, táplálkozás, stb.) Így nem fájt semmim, illetve minden csak annyira, amennyire kellett.

 

 

 

2010 óta naplózok, így nyílt titok a felkészülésem. A magam edzője, és már a kezdetektől a sok munka híve vagyok, mert csak az hozhat eredményt. Elsődleges a saját tapasztalás, a barátok tanácsainak mérlegelése, de ekkora munkát azért ésszel kell felépíteni. Az idén nagyon meghatározó volt a finomításokban és a megerősítésekben számomra Sally Edwards és tárasai által írt Futók kézikönyve. Évi, köszönöm ezt a remek fordítást! ;-)

Jó volt a májusi felező vonal, mert az utána lévő négy hónapot át tudtam fogni motiváltságban, fel tudtam pörgetni magam. Műhely munka volt szintén. Egyedül a bajai edzőtáborba mozdultam ki, ahol most csak páran voltunk, de annál keményebben dolgoztunk. Edzéstervem tematikáját jellemző számok: 3+1, 2+1, 6+1, illetve 1-1, és 2-2-2. Kifejtve. Három emelkedően erős mennyiségű hónap (660-780-850) után, egy visszapihenő hónap (390) következett. A hetek tekintetében két erősödőt egy pihenő hét követett. Egy héten hat edzés volt, a vasárnap pihenőnap. A napok úgy váltakoztak, hogy egy kemény edzést, egy lazább követett. A gyorsulás szinten tartásáért két nap tempós, a kilométergyűjtésért és a pihenésért két nap lassú volt. A mostani négy hónap pedig annyiban volt más, hogy két napot szántam a szintekre. Ezt eddig soha nem tettem rendszerrel. Hála érte Kalotai Leventének, akivel Balatonaligán találkoztam össze. Ő fókuszált arra, ami egyébként teljesen evidens dolog. Egy hétközi dombozás volt sulykolásként, míg a hétvégi hosszúim csak is dombos, hullámos utakon lehettek. Mindezt azért, hogy egyre inkább elfogadja testem a fokozatosan emelkedő terhelést, a fáradtságot és annak gyors kipihenését. A szuperkompenzáció optimális legyen, és a sérülést is mellőzzem.

 

 

Nagyon élveztem a hullámos hosszúkat, amik 40-80 közöttiek voltak. Apránként jöttek az új és új ötletek. Izgalmas felfedezés volt ez. Egyrészt fizikálisan, hogy bírom-e, tudok-e erősödni? Másrészt olyan harmóniába kerültem a természettel, a környékünkkel, hogy alig vártam mentálisan, hogy újabb és újabb helyekre, látványokra bukkanjak. Ezért nem csoda, hogy bőven „dokumentáltam” ezeket a hatalmas élményeimet. A testi fejlődést kifejezték a számok, az útvonalak, és a szintrajzok. A harmóniát egy-egy fotó örökítette meg. A kettő együtt pedig mentálisan mindig „megelevenített” egy verset, egy dalt, melyek nagy-nagy motivációt adnak utamon.

 

 

  Lőw András szokta mondani, hogy egy ultrán tuti lesznek problémák, holtpontok, a kérdés, hogy miként oldod meg. Téged mi visz tovább, hogy oldod meg, ha baj van, ha holtpontra kerülsz?

 

 

Mindent a maga módján, valószínűleg. Pár tartalék dolog lesz az övtáskámban is, meg sok helyre előreküldök, hiszen egyedül leszek, nem lesz kísérőm. Egyet tudok. Meg AKAROM oldani! Van pár kulcsfontosságú dolog, amire nagyon oda kívánok figyelni. Energetika fenntartása, ütemezettség és haladás. És viszek magammal egy karmestert, a mentális elkötelezettséget.

 

 

A felkészülésemben nagy hangsúlyt fektettem a „lélek edzésére” is, talán már megmosolyogtatóan. Egy-két jól „összerakott” szónak egy versszakban hatalmas ereje tudd lenni. Sok jó szót kaptam, sok jó baráttól, sok éven keresztül. Ez is mérhetetlen kincs.

 

 

A gombolyag legvégén pedig ott az egyszerű válasz. Az adósom vagyok, még tartozok magamnak! Szeretnék elszámolni az utolsó fillérig, minden zsebemet kiürítve. Felelőtlenül nem álmodozhatunk csak úgy.

Nem hős szeretnék lenni, mint a kezdeti években. Végig akarok menni az úton! Ugyanaz? Nekem nem.

 

„Nem a múltad a tét,
Nem a holnap szép,
Ma ne hibázz!”

(Nox)

 

 

 

Végül, de nem utolsó sorban, jöjjön Szabó-Pénzés Gábor akit polgári nevéről többen csak némi gondolkodás után ismernek fel. Larzen – ahogy futótársai ismerik – idén először indul Spártába.

 

 

 

 

Miért indulsz neki és miért éppen idén?

 

Majd 15 éve kezdtem el teljesítménytúrázni. Már az elejétől fogva motivált, hogy megismerjem a saját teljesítőképességeim határait. Amikor már a leghosszabb túrákat is tudtam teljesíteni, elkezdtem a túrákon futni. Két év múlva már sikerült  százas teljesítménytúrán lámpa nélkül beérni. Újabb két év múlva, 2006-ban az UTMB volt a nagy kihívás, ami sikerült is, Hegedűs Ákossal (ákibácsi) mi voltunk az ötödik és hatodik magyar teljesítő Németh Csabiék miskolci csapata után.

 

2008-ban újra nekivágtam, mert azt vallom,  hogy a kétszeres teljesítés az igazi, az első alkalommal az újdonság varázsa, a motiváció megkönnyíti a teljesítést. Másodszorra az ember könnyen elbízza magát, mondván, ami egyszer sikerült, az most is menni fog. Miután ez is sikerült, más kihívást kerestem.

 

Soha nem voltam jó aszfalton, nincs jó maratoni időm, 12 vagy 24 órásról nem is beszélve. Itt érzek még teret arra, hogy próbára tegyem magam. 2011-ben fél év edzéssel sikerült egy magabiztos Ultrabalaton teljesítést összehozni. A közeli ismerősi körömben sok spártai hős van. Azt hiszen, ezek után egyértelmű volt, hogy mi következik. Magyarok közül tudtommal csak  Németh Csabi és Bontovics Timi teljesítette mindkét (UTMB és Spartathlon) versenyt. Remélhetőleg idén lesz még kettő.

 

 

Hogyan és mennyit edzettél, hogyan készültél konkrétan a versenyre?

 

Január elején kezdtem el a konkrét felkészülést, azóta 2550 kilométert futottam. Sajnos volt egy teljesen nullás hónap még az év elején egy makacs csonthártya gyulladás miatt és utána még sokáig nem tudtam annyit futni, amennyit szerettem volna. Ugyanakkor nem hiszem, hogy 5-6 ezer kilométer kell egy Spartathlonhoz. Magamhoz képest sokat edzettem és próbáltam ezt okosan csinálni. Sokat beszélgettem nálam okosabb emberekkel, főleg Lőrincz Olivérrel edzéselméletről, frissítésről, regenerációról.

 

Nem jártam sokat versenyre, inkább a verseny körülményeit próbáltam szimulálni. Futottam hosszúkat a legforróbb nyári napokon  és párszor elfutottam a Szentendrei-sziget csücskéig, Kisorosziig. Ez attól függően, hogy honnan indultam, 55 és 100 kilométer között volt, ilyenkor próbálgattam a különböző frissítőket és a felszerelést.

 

 

A versenyre nincs időtervem, nem töltöm feleslegesen az időmet táblázatok gyártásával.

Az csak arra lenne jó, hogy egy mélypont miatt ettől elmaradjak és ezzel stresszeljem magam. Csak a pulzusomat fogom nézni és hogy mennyi idő van még hátra a pont zárásáig. A sikeres verseny kulcsa, hogy végig a feladatra kell koncentrálni. Az evésre, ivásra, izzadásra, pulzusra, ruházatra, mindenre. Ha a lista végére érek, kezdem előről. Ezt kell rendesen csinálni, nem kell más terv.

 

 

 

Mi motivál ha nehézzé válik a helyzet, ha gáz van, ha ott állsz x kilométernél és szűk az idő, fáradt vagy, eleged van, stb? Mi visz tovább? Félsz-e és ha igen akkor mitől?

 

Olyan nincs, hogy nem lesz probléma. Próbálok ezekre előre felkészülni. Pl. nem szabad azt hinni, hogy Korinthoszig nem lehet hullámvölgy, de azt sem, hogy ha addig minden rendben van, akkor már lehet lazítani. Úgy vettem észre, ez két tipikus hiba. Fejben most erős vagyok, de egy hirtelen vércukorszint ingadozás a verseny közben ezt pillanatok alatt lenullázhatja. Ezt jó előre mantrázni. Nem szabad  a kilométereket visszafele számolni. És ha végképp kiszalad a talaj a lábam alól, akkor megpróbálom elképzelni a verseny utáni napokat, hogy akkor hogyan érezném magam, ha kiszállnék. És igen, attól félek, hogy könnyűnek találtatok.

 

 

Vannak-e rituáléid, vagy előre begyakorolt, eltervezett menetrend, tennivalók?

 

Nincsenek rituálék, én ehhez túl pragmatikus vagyok.

 

 

 

 

 

Mindhármótoknak nagyon köszönöm a válaszokat és sok sikert kívánok az EO nevében is!

 

 

 

 Képek: Szabó Béla, hvg.hu, wikipedia, facebook, Futas.Net