Versenybeszámoló - egy kimaxolt futóhétvége Olaszországban

Bozót | 2014-11-04  | 2 hozzászólás

• cimkék:
• Papp Bálint, 
• beszámoló, 
• atlétika, 
• futás, 
• terepfutás, 
• skyrace, 
• maraton 

Tweet

Nemrégiben, egy hétvégén került sor a Limone Extreme Skyrace terepfutó viadalra és a Garda-tó Maratonra , de olyannyira különböző szegmensét képviselik a futásnak, hogy biztosan nem sok induló tervezte mindkettőt teljesíteni. Papp Bálint nem csak tervezte, de meg is csinálta, és írt is róla. 

Hát akkor talán kezdjük is rögtön az elején! Hogy is jött ez az ötlet, hogy 2014 41. hétvégéjét az olaszországi Garda-tónál, szaladgálással töltsem:
Az egyesület ahová magam is tartozok, az Esztergomi Futóművek , idén a Garda Maratont nézte ki csoportos, külföldi futóesemény céljából. Az egyik „kinézőtől", (talán Szeritől vagy Balázstól) tudtam meg, hogy a térségben, a maratonnal egy időben, egy másik rendezvény is van – valami skyrun – fel kell futni a tavat övező hegyekbe.  Választás elé kerültem: maraton vagy skyrun? Minden általam űzött állóképesség sport közül, a terepfutást szeretem a legjobban. Hogy miért? Ennek részletezése egy újabb fogalmazás lenne!  Szóval a választás egyértelmű: SKYRUN! (egyértelmű, mint Rák Uramnak 1111111 dollár ) A tavat inkább felülről akarom látni, s nem pedig oldalról! Később kiderült, hogy a skyrun és a maraton külön napokon van, így a szándékaimat módosítottam: mindkettőt akarom!

Hogy hogy is képzeltem ezt az egészet? Nos, én még sosem sportoltam alpesi környezetben, de még nem is nagyon jártam ott! Olaszországban sem jártam még, de még ilyen messze kis hazámtól sem. Láttam videókat a limone-i skyrun-ról, hogy milyen veszedelmes meredekeken kell itt menni és úgy gondoltam, mivel nekem nincs túl sok ilyen irányú tapasztalatom, inkább nagyon odafigyelve szeretném ezt teljesíteni, mintsem eszetlenül nekiszaladni egy felesleges sérülésnek. Gondoltam figyelek másokat, mit és hogyan tesznek (pl.: Kilian-t az első 10 másodpercben ). Különben is, ha nagyon megdolgozom magam, másnap keserves maraton elébe kell néznem! Ágota segített mindkét esemény nevezésében, melyhez mindkét esetben orvosi igazolás is szükséges (elégendő a háziorvostól beszerezni azt) A skyrun-on még kötelező felszerelés a dzseki.

2014. október 11. szombat. Nagyjából 11:30-kor érkeztünk Limone-ba komppal. A vízről már látszott a salomon-os rajtkapu és a hatalmas hegyek, melyek látványa egy picit izgalomba hozott. Tudtam, hogy ez a rendezvény egyben a skyrun világbajnokság ezen kategóriájának záró futama, és hogy a sportág legnagyobbjaival állhatok fel a rajtterületre. A versenyközpont más helyen volt, mint a rajt – vertikálisan messzebb, mint horizontálisan! Zsiványul követtünk másokat, úgy találtuk meg! Végül a rajtcsomagfelvétel is zökkenőmentesen ment Ágota tolmácsolásában. Alá kellett írnom egy papírt, hogy mindenképpen saját felelősségemre veszek részt a versenyen, és ha meghalok nem térek vissza kísérteni.  A rajtcsomiban volt rajtszám, ráintegrált chip, reklám, s-lab zokni, salomon zacskós kulacs, pár szelet. Itt a versenyirodában ki volt nagyban plakátozva a verseny útvonala térképesen, illetve paraméterei, részletei. Nos, itt álljunk is meg egy szóra! Számomra még mindig nem teljesen tiszta mennyi is az annyi az útvonal paramétereit tekintve! A verseny honlapján 23,5km mellé 2000m emelkedés párosul, míg ebben a versenyirodában felállított ismertetőben 26,5km szerepel, ha jól emlékszek 2450m emelkedéssel. Hát egyiket sem a hangyák hordták össze. Próbáltam ennek utána járni de még mindig bizonytalan vagyok, műszerem pedig nincsen.

A rajtszámon mindenkinek látható volt nemzetének zászlaja. Olaszból láttam a legtöbbet (micsoda meglepetés!), francia, német, norvég, svéd, román, szóval vegyes volt a csapat. Az eseményen, ha jól tudom egyedüli magyarként vettem részt. Úgy gondoltam terveimnek az a legmegfelelőbb, ha 600-700 résztvevő utolsó egyharmadának első részéből indulok, mert azért talán utolsó nem leszek. A rajtterületen állva kaptam egy magyaros „hajrá" felkiáltást is Jónás Richárdéktól! Meg is lepődtem, hogy anyanyelvemen szólnak hozzám. A szpíker egy még csomót karattyolt, felolvasva a résztvevő nemzeteket.  Néha tapsoltunk, de halványlila gőzöm sincs, hogy miért. Általában zenével szeretek futni, de most nem vittem, ami nem is baj, új környezet, figyelnem kell stb. Visszaszámlálás után dörren a stukker, hatalmas taps, biztatás olasz módra! Felemelő érzés!

A szűk mediterrán, macskaköves utcák tömörítették a tömeget, ahol még mind hatalmas volt a szurkolás. Nagyon kellett figyelni, de egy BSI-s versenyeket megjárt harcosnak ez nem lehet gond! Nem teljesen értettem, hová is ez a masszív tempó, mikor mindannyian tudjuk, rövidesen hatalmas emelkedő következik. Na, mindegy annyira nem törekedtem kihasználni a tömegben támadt lyukakat, de azért futni kellett, mert jöttek ám hátulról! Kisvártatva megindultunk felfelé. Körülöttem a nemzetközi felharmonikus zenekar, a cefetül lihegünk c. számot játszotta. Hova kerültem? – gondoltam. Hát nekem itt semmi bajom nem volt, pulzusom totál rendben volt (ezt csak érzetre gondolom – még mindig nincs műszerem). A Nap is kisütött és igazán remekül éreztem magam. Olykor-olykor meglódultam, mikor láttam, hogy előttem rések keletkeznek a menetoszlopban. Ezek a meglódulások súlyos kJ-okba kerültek, így inkább uralkodtam magamon. Hosszú lesz ez még! Az emelkedőn nem nagyon lehetett futni, nemcsak azért mert nagyon meredek, hanem mert az ésszerű ösvény nagyjából egy ember széles volt és egy sok száz fős menetoszlop kígyózott fel a sziklás hegyoldalon. Egyébként azért nem mentünk olyan lassan, de a kilométerzászlók nagyon lassan jöttek.

Felszerelésem a dzsekin kívül, egy kb. 3 decis iceteával töltött kézi kulacsból, egy db ethicsport-os lime-os energy + rapida gélből állt. Elég alulfelszerelt voltam a salomon batyus, botos, kópékhoz képes, de úgy gondoltam ennyi elég lesz. Ahogy egyre feljebb értünk néha lenéztem magunk mögé a Garda-tóra. Szédítő látvány volt! Közben a Medikopter ott körözött mellettünk, felettük. Mikor elértük az első „lépcső" tetejét lehetett vizet inni, melyhez pohár is tartozott, de csak frissítőpont területén lehetett mozogni vele, és az ott kihelyezett kukákba kellett beledobni, ami nem mindenkinek sikerült. Rövidesen jól futható rész következett. Felfelé jövet már gondoltam magamban, hogy a lihegősebb sporttársakat könnyű szerrel magam mögé utasítom egy futható részen. Így is lett! A szomszédságomban nem is akadt gyorsabb, bár az igazat megvallva tettem is érte, hogy így is legyen. Hamarosan egy enyhe lejtő is segítette a sebességet, mely lejtő újabb mászóka előhírnöke volt. A következő hegyen először csak cirógatva, majd egyre erősebben elkezdett esni az eső. Hát igen! Nem szabad elfelejteni, hogy magasabb, hegyi környezetre abszolút jellemző a változékony idő! A dzseki kötelezőségének maximálisan helyt adok! Szóval „esik eső, szép csendesön csepörög". Egyelőre még nem bontottam kabátocskát, csak figyeltem, hogy ki mit csinál. Mikor a környezetem nagyobb része is felvette lódent, derekamról én is leválasztottam a „páncélt". Dzsekim egy Millet Axon Pro, amely 500g-os súlyával a mezőny talán legnehezebb példánya, de védelme túltesz a szükségesen! 2010-óta szolgál és még mindig kiváló! Nagyon szeretem az esőt, meg a gány időt is. Az, amit egy magamfajta ember csinál, egy hétköznapi tévénéző ember számára már eleve extrém, de ha még az eső is esik... A következő tető után, helyenként igen „szakadékos" jellegű terepelemek legszélén, sáros úton futottunk. Nagyon kellett figyelni. Itt nem lehet bohóckodni kérem szépen! Egy hiba és automatikusan a rövidebb út választódik ki Limone felé.  Ez a gerincféleség meglehetősen hullámzott, ami nagyon megtréfált! Viszonylag rövid 20-40 méteres kemény emelkedők-lejtők váltották egymás (olykor nagyobbak is) és mindez egy csomó sárral megvajazva. Úgy néztünk ki, mint a malacok! A fölfelék néhányszor annyira csúsztak, hogy négykézláb másztam. Aztán volt, hogy megfeledkeztem erről és odanyúltam a szememhez, - hát csupa sár lett a szemgolyóm!

A frissítőpontokon - melyből volt vagy hat, vizet adtak, volt amelyiken volt izó is, és olyan is volt, ahol meleg tea volt az ital. Alma, banán, egy két helyen citrom volt a gyümölcskosár, és amit érdekesnek találtam és nem is tudtam, míg meg nem kóstoltam mi az, kockacukor volt! Hatékony! A sározás után természetesen cefedelmesen néztek ki a frissítőasztalok, de nem hatott meg senkit. Engem sem érdekelt. A „magashegyi hullámvasút" a vártnál jobban megdolgoztatta izmaimat, helyenként úgy éreztem a pulzusom magasabban van, mint én magam. Idők közben az eső is elállt, úgy hogy valahogy visszasuszteroltam magamra a dzsekit. Emlékeztem, hogy a szintgrafikonon még egy finom kis lejtő is szerepelt, amit e pillanatban végzett önelemzés szerint nem fogok zsebre tenni. Hát bizony jött is! Már az első 200m- is alaposan megdolgoztatott. Sok kanyar, melyeken nem ajánlatos túlfutni és a lejtőn gyakran 50cm-es lelépések! Ahhoz hogy itt valaki komoly tempót menjen az erő önmagában kevés; precíz technika is kell, igen élénk figyelemmel párosítva. Külföldi, alpesi körülmények között jártas sporttársaknak ez kevésbé kottyant meg, mint nekem. A veszélyesebbnek ítélt részeknél sokszor inkább biztonságosabb tartományba lassítottam. Egyszer egy leány brutálisan elfutott mellettem! Szinte hihetetlen látványt nyújtott, ahogy kőszáli kecske módjára veszi a nagyobb akadályokat is! Gondoltam is magamban, Kilian-ék már rég bent vannak. Mit mehettek azok a zsiványok itt! Kegyetlenül megdolgozott a lejtő! Combjaim majd szétrobbantak. Gondoltam, ha leérek meg is kell kérdezzem mennyi a szintidő másnap a maratonon A skyrun utolsó szakasza a tópartig, egy hegyi patak mentén húzódott, és ezen a szakaszon értük el Limone első házait is. Egyre több és több szurkoló volt az utak mellett. A tópartot elérve balra fordultam. Itt egy picit eltájoltam magam, mert azt hittem még vagy két kili a cél, és nem is értettem, környezetem miért fut ekkora tempót! A válasz egy kanyar múlva ott volt. Megláttam a RedBull-os kaput, ami a célegyenes kezdetét jelentette. Jó kis sebességgel érkeztem a bejáratba és egy teljes erejű sprinttel szerettem volna zárni az előadást. Az egyik kópé annyira kalimpált a botjával, hogy alig fértem el, aztán csak eliszkoltam mellette, s végül sokak örömére teljes energiát adhattam a hajtóműre. Nagyon nagy tapsot kaptam, Ágota szerint a nemzetemet is bemondták – talán a nevemet is. Alig álltam a lábamon, így gyorsan lefeküdtem a földre. Combjaim görcsök közepette jelezték megkapták a magukét! Nagyon jól éreztem magam, nagyon jól esett, s végül 4:04:33 idővel a abs.356. helyen zártam a versenyt (kat.162). Tudom, ez nem egy űridő, de a terveimnek tökéletesen megfelelő! Azért elmondhatom NEM VOLT KÖNNYŰ!
Hihetetlen hogy mennyi boldogság árad ilyenkor az emberben! Sokat nem örülhettem a dolgoknak, mert másnap még a Lake Garda Marathon le kellett nyomni – ne csak a pofám járjon – és bizony volt mit regenerálódni!

A történetet onnan folytatom tovább, hogy Malcensine – még 30 perc a rajtig.
Hát mi tagadás, érzem még a tegnapot! A combikáim hátsó részét érzem leginkább. Nem olyan durva, de ahhoz mérten, hogy most marcsit futok, - hát nem is tudom – szerintem fogja nyomni a csöngőt! Sokan voltunk az Esztergomi Futóművektől, de voltak más társaságok is, Nyúlcipő, Angyalcipő, és más cipősök is! Igazán nagy volt a magyar delegáció. Hogy mit is vártam a maratontól? Először is teljesíteni! Másodszor nem ártana megközelíteni a 4 órás menetidőt. Harmadik és talán a legfontosabb, hogy ez egy örömfutás legyen. Mosolyogva akarok célt érni és nem érdekel más!

Rajt után azonnal elkezdtem beszélgetni kb. mindenkivel. Nagyon jó hogy ilyen sokan voltunk itthonról. Az első 5 kili hamar eltelt, elértük szállásunkat, ahol a csapat éppen nem futó tagjai csapatták a zenét a futóknak és adtak egy kis privát frissítőt. A buli nagyon fain volt – maradtam volna, szomjas viszont még nem voltam! Nagyjából 5:15 kilikkel futottam, csak az orromon lélegezvén (be+ki), mely garantálja a takarékos futást. Aztán egy jó darabig nem történt semmi. Nézelődtem, gondolkodtam meg ilyesmi! A 10. kili után ismét a szállás mellett visz utunk. Éppen a Első emelet – Állj, vagy lövök c. szám szólt. Frissítőre most sem volt szükségem. Valahol a 18. kilométer körül, futottam együtt egy hazai ironman testvérrel, beszélgettünk 1-2 kilométert aztán mondta, hogy menjek, mert neki folyadék után kell néznie. Több vélemény is az mellett érvelt, hogy kevés a frissítő. Én elvoltam vele. Úgy a 22.-26. kilométer tájban éreztem némi nehézséget és ott egy picit csökkent a sebességem. Gondoltam ez harminc kili felett még rosszabb lesz. Torbole-hoz (30km) érve viszont nem hogy rosszabb lett, hanem valamiért sokkal jobb! Az igazság hogy egy picit a város előtt elgondolkodtam. Felnéztem a tavat övező napsütötte hegyekre és az járt a fejemben, ami nagyon sokszor szokott: Hogyan képes az Univerzum létrehozni azt az entitást, akinek elméjén keresztül egy rácsodálkozik a Mindenség fenségességére! Folytathatnám még a gondolatot, de ez már egy másik történet! A lények, hogy amikor ebben a témában kanyarognak gondolataim, szinte majdnem mindig könny szökik a szemembe, és erőm érezhetően megnövekszik egy időre. Gondoltam, hogy kihasználom ezt és így az utolsó 10 kilin megindulok. Bizony ettől csak a döntésem választott el! Nem akartam hamarabb véget vetni ennek a csodálatos futásnak. Elmém pezsgett a boldogságtól! Elképesztően jól éreztem magam! Az 5:27 kilis, kényelmes átlagomat ugyanolyan kényelmes 5:02-re cseréltem úgy, hogy nem is vettem észre. Végül kb 3:46-nál befordultam a tópartra és életem legboldogabb maratonját teljesítettem itt, a Garda-tónál!
Az időm 3:46:54 lett.

Találkoztam a csapat többi tagjával is, majd minden befutót megtapsoltuk! A magyarokat extra ünnepléssel fogadtuk! Végül Ágota is megérkezett, aki élete első maratonját teljesítette!
Azt hiszem remek hétvégét tudhattam magam mögött! Minden a terveim szerint történt!
Köszönöm az Esztergomi Futóműveknek, hogy egy több mint 40 főt számláló csapat tagjaként eljuthattam ide, Juditnak, hogy biztonságosan levezetett 2000 kilométert, Ágotának, hogy segített nevezni, szervezni, kommunikálni, és... és köszönöm UNIVERZUM!

Papp Bálint

Képek: Papp Bálint, Facebook