Egy nap Csodaországban

pen | 2011-09-22  | 6 hozzászólás

• cimkék:
• Joe Grant, 
• terepfutás, 
• UTMB 

Tweet

A következő beszámolót a 28 éves ultrafutó Joe Grant írta. Grant 2009-ben 20. helyen végzett az UTMB-n, idén viszont a verseny elején lesérült, és feladni kényszerült azt. A sérülés miatt átszerveződő versenynaptárja viszont megteremtette számára a lehetőséget, hogy nekiinduljon egy hegyi futásnak a Mount Rainier Nemzeti Parkban, amit már régóta tervezett.

A Mount Rainier Nemzeti Park Washington állam (USA) középső területén fekszik. A park és az állam legmagasabb hegycsúcsa a Mount Rainier, mely egy jelenleg is aktív vulkán. A 4800 méteres hegy lejtőit hatalmas fenyőerdők borítják, a tájat gleccserek és vízesések szabdalják. A hegy kedvelt túrázó terep, nyáron üdülő-, télen síparadicsom. A Mount Rainier hegyet körülöleli egy több mint 150 kilométer hosszú túraútvonal, az un. Wonderland Trail (jelentése kb: Csodaország Túra). Ennek a túrának vágott neki Joe Grant. Írásán egy kicsit rövidítettem.

"Évek óta terveztem, hogy lefutom a „Wonderland Trail"-t, de nehéz volt megoldani a megfelelő időzítést. Amikor ugyanis az útvonal hó-mentesen bejárható, akkor én általában vagy versenyzek éppen valahol, vagy verseny utáni pihenőmet töltöm. Az idei UTMB fiaskó és a javulófélben lévő bokám úgy tűnt, végre megadta a tökéletes lehetőséget, amire vártam. Csakis egyféleképpen akartam végigfutni itt: gyorsan, kevés cuccal, egyedül és kísérők nélkül. Talán egy belső lázadásféle volt ez a döntés, az ellen a mechanikus, túlszervezett hegyi őrület ellen, ami Európában eluralkodni látszik. Vágytam végre egy tiszta, nyugodt futásra, amit a saját feltételeimmel teljesíthetek - egyfajta megtisztulásként.

Hajnali négykor indulok egy kulaccsal, 27 géllel, egy dzsekivel, egy térképpel, két fejlámpával, 20 dollárral és a személyigazolványom fénymásolatával az övtáskámban. Van még nálam egy túlélő fólia, benne az útvonal tervemmel és a feleségem telefonszámával. Ez az a minimális felszerelés, amivel hajlandó vagyok nekivágni egy megközelítőleg 100 mérföldes futásnak.

 (Grant felszerelése a futásra - www.alpine-works.com)

Minden tökéletes, telihold vár az induláskor, meleg van, és sehol egy felhő az égen. Csendesen kifutok az erdőből és elém tárul a Rainier hegy fenséges látványa – egyszerre inspiráló és félelmetes. Az első túrázóval a futásom három és feledik órájában találkozom, üdvözöljük egymást. Ma valahogy minden tökéletes: a futómozgás, a terep adta természetes ritmus és a hegy látványa. Persze vannak nehéz pillanatok is, főként az alacsony kalória bevitel miatt, de összességében remekül haladok előre, csak a patakoknál állok meg egy percre megtölteni a kulacsomat. A Carbon Creek gleccserhez 10 óra alatt elérek, és itt már tudom, hogy ha valami nagyobb baj nem történik, kényelmesen befejezem a futást 24 órán belül.

20 órányi futást követően már gondolatban gratulálok magamnak a remek kivitelezéshez, hogy alig kellett a telihold miatt használnom a fejlámpámat, hogy mennyire együtt van a mai futáson a testem és a fejem, és mennyire együtt élek a természettel. És ekkor pillantom meg a puma szemeit.

Első gondolatom: milyen gyönyörű ez az állat. Csupán egy karnyújtásnyira vagyok tőle, és egyenesen a szemébe nézek, melynek zöld színe a fejlámpám fényében még sokkal intenzívebbnek tűnik. A puma mozdulatlanul áll, csendes, nyugodt, és engem figyel. Nem is magától az állattól félek, az rémít halálra, amit tudok a pumákról. Hogy soha nem agresszívak, csak követik az áldozatukat.

Ösztönösen megpróbálok ellopakodni onnan, nagyon lassan, szinte hipnózisban lépkedve. Talán tízméternyire jutok el, amikor az állat előjön a bokrok közül és megáll pontosan szemben velem az ösvényen. Ekkor megpróbálkozom azzal, amit ilyen esetekre megtanultam: elkezdek össze-vissza hadonászni a karjaimmal, ordítok, ahogy a torkomon kifér, és felé hajítom a nálam lévő botot. Idiótán érzem magam, hogy így hangoskodom, amikor körülöttem minden annyira nyugodt és békés. A pumát, úgy tűnik, nem nagyon hatja meg az előadásom, de azért visszahúzódik a bokrok közé. Az aljnövényzet ezen a részen nagyjából mellmagasságban öleli körbe az ösvényt két oldalról, középen csupán egy keskeny, sötét folyosót hagyva meg – igazán tökéletes terep egy halálos támadáshoz.

Tudom, hogy nem szabad hinnem az állat nyugodt viselkedésének, hogy tovább kell indulnom és innentől nem állhatok meg sem pihenni sem inni és nem várhatok arra, hátha magától eltűnik. Bár biztosan érzi a gyengeségemet, el vagyok tökélve, hogy a megadás semmilyen jelét nem mutatom majd.

Védekezés gyanánt fogom az övtáskámat és a nyakam köré tekerem, közben érzem, ahogy az adrenalin elönti az egész testemet. Átsuhan a gondolat az agyamon, vajon milyen érzés lehet, ahogy a puma fogai belevájnak a húsomba. A szívem úgy kalapál, hogy majd kiugrik a helyéből.

Folytatom az utamat felfelé a hegyre, félig oldalazva, félig hátrafelé figyelve, egyenletes tempóban haladva az ösvényen. Eljutok egy tisztásra, ahol az ösvény egy meredek, sziklás padba vágva haladt át. Ahogy átérek ezen a szakaszon egy pillanatra megállok és visszanézek. Hirtelen előtűnik az árnyékból a puma alakja a holdfényben úszó sziklán. A vadászat folytatódik.

(Puma - a kép csak illusztráció - http://dailypygmy.com)

Úgy érzem magam, mint egy gazella menekülés közben. Szörnyű. Eszembe jut, talán a háborúban érezhetnek hasonlót a katonák, ahol bármelyik kanyar mögött ott lapulhat az ellenség, és soha nincs egy percnyi nyugalom. Állandóan figyelni kell, résen lenni, hallgatni a túlélési ösztönre. Rettentő rossz érzés.

Végül átfutok egy elég hosszú gyalogos hídon, és itt már nem látom magam mögött a ragadozót. Mintegy 20 perccel később kiérek egy országútra, ami nagyon megnyugtató, egyfajta közvetlen kapcsolat a civilizációval, és az úton haladva sokkal távolabbról észreveszem, ha követ a puma. Már csak 5 mérföld lenne hátra a túrámból, de az országút most sokkal biztonságosabbnak tűnik. Megnézem a térképet, és látom, hogy nem messze onnan néhány tó fekszik az út mentén. Reménykedem benne, hogy ott találok majd egy WC-t, ahova bemenekülhetek. Ebben a pillanatban felkapom a fejem egy halk reccsenésre: a puma alig hat-hét méterre tőlem átszalad az úton.

Elindulok az országúton, és nem sokára észreveszek egy autót, ami az út mentén parkol. Odafutok és bedörömbölök az ablakon. Hatalmas megkönnyebbülésemre az autóban egy nő ül, aki be is enged. A nő, mint meséli, épp a napfelkeltére várva szunnyadt el az autójában az egyik tó közelében. Most már ketten ülünk bent, és lesünk kifelé az ablakon, fel-felvillantva a lámpákat, keressük a pumát. Semmi. Amilyen csendben jött, olyan csendben el is tűnt.

A nő chipset és sört kínál nekem, amit hálásan elfogadok. 90 mérföldet futottam szinte megállás nélkül, és hirtelen elkezdem érezni az ólmos fáradtságot. Próbálom elmagyarázni az utolsó másfél óra történéseit, de az átélt élmény nagyon friss és intenzív, szinte elborít. Az igazat megvallva, még mindig rettenetesen rémült vagyok. Egy pillanatra még fölmerül bennem, hogy várok egy órát az autóban és utána befejezem a futást, de mielőtt komolyan átgondolhatnám az ötletet, elalszom.

Eljön a reggel, ülök az autóban és figyelem, ahogy a fotósok felsorakoznak a tó partján. Nem érzem magamban az erőt, hogy lesétáljam az utolsó öt mérföldet az autómig. Egyszerűen csak örülök, hogy élek." 

 (Joe Grant - www.alpine-works.com)

Forrás: Joe Grant írása, www.alpine-works.com

Képek: www.alpine-works.com, http://dailypygmy.com, http://www.nps.gov