Chris McCormack interjú

pen | 2011-08-11  | 3 hozzászólás

• cimkék:
• Chris McCormack, 
• triatlon, 
• ironman, 
• Hawaii 

Tweet

Az ironman táv kétszeres világbajnoka, az idén az olimpiai részvételért valamint az ITU pontokért küzdő ausztrál Chris McCormack mesél ebben az interjúban térdsérüléséről valamint arról, hogyan látja a sportág jelenlegi helyzetét, és hogy szerinte legyőzhetőek-e a Brownlee testvérek. 

Chris McCormack londoni versenye nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. A verseny előtti héten térdsérüléssel küzdött, és ez a sérülés végül arra kényszerítette, hogy Londonban a kerékpározás elején kiálljon.

Londonban az úszásról kijőve lekéstél az első kerékpáros bolyról. Mi történt?

Már a versenyt megelőző bemelegítés során éreztem, hogy nem fog menni ez a verseny. A térdsérülésemet, amit pár héttel korábban szereztem, próbáltuk olyan állapotba hozni a verseny napjára, hogy esetleg rajthoz tudjak vele állni, de a melegítés során futott néhány sprint során már éreztem, hogy nem sikerült. Végül, mivel már annyira közel volt a rajt időpontja, a csapatom azt tanácsolta, álljak oda, csináljam meg az úszást és aztán tekerjek is pár kört, hogy kiderüljön, hogy megy.

De hogy őszinte legyek, nem koncentráltam igazán a versenyre, nagyon el voltam kenődve. Az úszás során a lábam egyre rosszabb lett. 1200 méterig elúsztam az első csoporttal, de ott le kellett állnom, mert úgy éreztem, ha tovább hajtok, egy újabb térdín-húzódást kockáztatok. Nagyon rossz érzés volt, mert a sérülés előtt igazán jól ment az edzés és szerettem volna nagyon jól teljesíteni Londonban.

Milyen hatással lesz ez a sérülés az idei szezonodra?

Tegnap voltam MRI vizsgálaton, hogy megtudjuk, milyen mértékben károsodott a térdín. Az biztos, hogy Lausanne-ban [aug. 20-21.] nem tudok versenyezni, és legalább 2-3 hétig nem futhatok vele. De remélem, hogy Pekingre [szept. 10-11 ] újra remek formába tudom majd hozni magam és utána Yokohamában is ott tudok lenni [szept. 19.]. Aztán visszatérek majd Ausztráliába és ott folytatom a felkészülést a későbbi versenyekre. De most csak arra koncentrálok, hogy ezt a sérülést teljesen rendbe rakjuk.

Mit jelent a sérülés az olimpiai részvétel szempontjából?

Kicsit talán túllőttünk a célon a felkészülés során, mert annyira szerettem volna bizonyítani, hogy itt a helyem. Egy ilyen szintű felkészülés brutális terhelést jelent egy hozzám hasonló öregebb sportoló szervezete számára. Most, hogy átéltem ezt a sérülést, már megértem a frusztrációt, amit ez jelent - amikor a motor képes lenne fantasztikusan teljesíteni, de a test nem engedi.

De érzem, hogy a sebességem visszatért, tehát képes leszek felvenni a versenyt a többiekkel. Folytatom tovább a munkát, csak kicsit jobban kell vigyáznom magamra. Pontosan tudom, mit kell változtatnom a futóedzéseken ahhoz, hogy megelőzzem az újabb sérülést, de azért sikerüljön a szükséges sebességet elérni. Szerencsére van még időm az olimpiai kvalifikációra. Tudom, hogy kerékpáron és futásban kemény ellenfele leszek a többieknek, ráadásul fejben én egész máshogy kezelem a versenyzést, mint ők. Nagyon motivál, hogy itt vagyok, hogy mindebben részt vehetek, igazán élvezem.

Korábban még nem volt soha komoly sérülésed. Ezt most annak tekinted?

Sportkarrierem során mindössze két sérülésem volt, mindkettőt idén szedtem össze, valószínűleg azért, mert ehhez a versenyzéshez másfajta edzésmunkára van szükség, mint amit korábban végeztem. Nem tekintem nagyon súlyosnak a sérülésem, de nagyon komolyan veszem.

Úgy sérültem meg, hogy két héttel ezelőtt Brad Kahlefeldt-del közösen végeztem egy futóedzést, ahol 2:45-ös 1000 métereket futottunk. A negyediknél éreztem, hogy a jobb térdem húzódik. Ott vége is lett a napomnak. Onnatól kezdve kaptam rá a kezeléseket. De az ilyen sérülés gyógyulásához idő kell, és Londonig nem volt elég időnk. De most rászánjuk az időt, és Pekingre rendbe fogok jönni.

Alistair Brownlee ismét fantasztikusan versenyzett Londonban. Már kétszer versenyeztél vele – mesélnél róla egy kicsit?

A kölyök egyszerűen hihetetlen. Fizikálisan és mentálisan is tökéletes ehhez a sporthoz, de ami a fő, hogy ő egy igaz, született nyertes. Azt hiszem, ez különbözteti meg leginkább a többiektől, mert pl. Gomez fizikálisan van olyan jó, mint ő. A srác egyszerűen egészen más stílusban versenyez, mint a többiek, tökéletesen bízik a saját képességeiben, és bátran megtámad bárkit, még a saját testvérét is.

Sokan a mai edzők, versenyzők, szövetségek közül úgy gondolják, ez a sportág a futásról szól. De Brownlee mindig a leggyorsabb a kerékpáron és aztán a futáson is. London előtt azt mondogatták nekünk, hogy ezen a pályán nem lehet megszökni. Marhaság! Nem a pálya, hanem a mezőny, a versenyzők határozzák meg, hogy meg tud-e szökni valaki. Ahogy a két Brownlee testvér kivitelezte a londoni szökést, az egyszerűen tökéletes volt. Aztán [Ivan] Rana megmutatta, hogy utol lehet érni a szökevényeket, de ezt nagyon kell akarni, és a mai mezőnyből például ez a szökevények üldözéséhez szükséges eltökéltség is hiányzik, ami érthetetlen. Észre kell venni, hogy ez a két testvér remekül dolgozik együtt, és ez a sikerük titka az edzéseken és a versenypályán is és ezzel fogják megszerezni 12 hónap múlva az arany- és az ezüstérmet maguknak.

Alistair már most is sokkal jobb kerékpáros, mint bárki más a mezőnyben. Szerintem látni lehetett abból, ahogy egész évben versenyzett, hogy itt is a kerékpáron fog támadni. Alistairrel megváltozott ez a sport, most már „tekersz vagy meghalsz" lett a játék neve. A többiek mégsem tettek ez ellen semmit, ők továbbra is főként a futásban igyekeztek javulni és ezzel még nagyobb lett a lemaradásuk a kerékpáron.

Sokan a mezőnyben megelégednek az 5.,6. vagy 7. helyezésekkel, Alistair viszont egy győztes, aki nem viseli el, ha nem legelöl végez. Ez egy nagyon nagy különbség. Alistair versenyzési stílusa olyan, hogy a többiek már egyszerűen nem hiszik el, hogy legyőzhető. Nem tudom eléggé dicsérni őt, egyszerűen briliáns versenyző.

Szerinted miért engedik őt folyton megszökni a többiek? Hogy lehetne őt legyőzni?

Megfigyelhető, hogy Alistair remekül összedolgozik a testvérével a versenyek során. A kerékpáron egyre újabb és újabb szökésekkel próbálkoznak, amíg a sokadik szökésnél a többiek már csak egymásra várnak, hogy most már valaki más induljon utánuk. A mezőny egyszerűen fél attól, hogy a bringán túl keményen dolgozzon – ez szerintem hozzáállási kérdés. Londonban is így volt: a sikeres szökésnél csak egymásra néztek a többiek, és mire feleszméltek, a szökevények előnye már 80 mp volt. Ha a mezőny nem fogja fel, hogy új szabályai vannak a játéknak, és nem veszi a bátorságot, hogy utolsó csepp erejéig harcoljon, akkor a Brownlee testvérek a jövőben is győzni fognak.

Figyeltem ezt a sportot az elmúlt 20 évben. Korábban a futásról szóltak a versenyek, de ez mára megváltozott. Már az egész mezőny úgy úszik, mint a hal és remekül fut. A gyengeségük a kerékpározás. A Brownlee testvérek pedig pont erre mentek rá és szerintem ez lesz a fejlődés iránya az egész sportág számára.

Ráadásuk a Brownlee testvérek egész karrierjük során egy csapatként dolgoztak - ilyen összeszokott párossal korábban még nem volt dolga a mezőnynek. Őket nem külön-külön kell tekinteniük a többieknek, hanem mint egy precízen összerakott duót. Ezt a párost az olimpián sem lehet majd máshogy megfogni, mint egy hasonlóan jól összeszoktatott csapat közös munkájával. Ezt kellene megértenie a többi szövetségnek és edzőnek.

Alistair eddig csak akkor mutatott némi megingást, amikor a futáson többen szorongatták egyszerre, vagy amikor nem tudott ő diktálni a verseny során. Nem sokan voltak viszont képesek rá eddig, hogy megszorongassák. Pedig ez lehet az ellenszer, meg kell próbálni még az olimpia előtt rést találni a pajzsán és kicsit aláásni az önbizalmát. Én mindenesetre a többiek helyében ezzel próbálkoznék. 

Forrás: http://triathlon.competitor.com 

Képek: Delly Carr / ITU