Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 53 922 382 km-t sportoltatok
Jönnek a britek, jönnek a britek...
adam.sipos | 2010-09-13 22:05:07 | 2 hozzászólás
Triatlon VB 2010, Budapest. Na, hát ilyenen sem voltam még: világbajnokság... Egyszerre voltam büszke és felszültséggel teli. Az előzményekről csak annyit, hogy minden jól, a szokott módon történt: előző napokban összepakoltam, igaz különösebben nem kellett készülni (rövidebb táv => kaja nem volt kritikus, budapesti helyszín => szállás/utazás sokkal egyszerűbb stb.). Annyiban volt rendhagyó verseny, hogy ezúttal előző nap kellett leadni a depóban a bringát. A verseny reggelén kocsival mentünk a helyszínre, a Lágymányosi-öbölbe. A depóban lévő sártengert már előző nap megtapasztaltam, így már csak a jéghideg öböl volt, amitől igazán féltem... Napok óta lehetett tudni, hogy nagyon hideg lesz a víz, a hivatalos mérés szerint a futamom indulásakor (7:05-kor) 14.9fokot mutatott a vízbe mártott hőmérő... Versenyen először volt rajtam neoprén, előtte csak 2x-3x próbáltam ilyen ruhában úszni, még vagy egy éve, a Hajós Alfréd uszodában. Ráadásul a mostani kölcsönruha csak combközépig ért és rövid ujjú volt (a rajtnál szinte minden ellenfelem csuklótól bokáig érő ruhát viselt, valakin még neoprén sapka (!) is volt). Az egy dolog, hogy a víz tényleg jéghideg volt (még neoprénben is). Emellett viszont azt is bátran kijelenthetem, hogy az úszás a leggyengébb számom... Az elmúlt 2-3 év versenyei alapján igaz, hogy időeredményeket tekintve a profi élmezőnytől 20-50%-kal vagyok lemaradva futáson és kerékpáron, míg úszáson simán beszedek 60-70% vagy akár 80%-os hátrányt is... Maradjunk annyiban, hogy a britekkel, amerikaiakkal, írekkel, új-zélandiakkal, ausztrálokkal, dél-afrikaiakkal stb. teletűzdelt mezőnyben számomra nem egy előkelő helyezés megszerzése volt a lényeg, hanem pusztán a célba érés és önmagam által kitűzött célidő volt fontos. A rajt előtt kb. 20mp-cel ugrottunk be a vízbe, de már a dudaszó pillanatában fázott a lábam. Az első 30 méteren a mezőny nagyjából 95%-a rámvert vagy 20 métert... Próbáltam felzárkózni, de teljesen reménytelen volt. Mikor a hidegtől és az elkeseredettségtől kezdett először elegem lenni az úszásból, rápillantottam az órámra. 2p27mp állt rajta. Ez elképesztő! Ennyire nem lehetek béna! Három perc alatt lelkileg kikészülni? Ilyen nincs... Próbáltam teljesen kikapcsolni az agyamat, és a többiek helyett az úszásra koncentrálni: nem volt egyszerű. Végül a hideg vízre, a levegővételekre és a leghatékonyabb úszásomra koncentrálva valahogyan fokozatosan magam mögött hagytam a távot. A víz annyira hideg volt és annyira dolgozott a testem, hogy a korábban simán működő három karcsapásonkénti levegővétel helyett kettesével vettem a levegőt. Közben a 10 perccel mögöttem induló egyik női mezőnyből is megelőzött vagy egy tucat lány... Nem számítottam túl sok jóra az úszásban, de azt, hogy szinte tökutolsónak jöjjek ki a "lágymányosi hűtőszekrényből", azt nem gondoltam volna... Mindegy, nem érdekelt. Az óriási depóban (több mint 1000db kerékpár!) leküzdöttem a fagyos ujjak és a mélyen sáros/felázott talaj adta nehézségeket, majd gyorsan a bringám nyergébe pattanva elkezdtem a második számot. A bringa nagyon jól ment, köszönhetően annak is, hogy még a depóban benyomtam egy gél, a nyeregben pedig 2x1/3 Powerbar-t és kb. fél liter Iso-t. 35-37 km/h-s tempókat mentem az egyenesekben. A kanyarok és a körönkénti 3-3db visszafordító miatt az átlagsebességem "csak" ~34.7 km/h lett ugyan, de így is sokkal jobbat mentem, mint terveztem (33.0 km/h). A pálya kicsit kanyargós volt ugyan, de teljesen sík, kellően széles és jó minőségű, így könnyen lehetett előzni illetve könnyen meg tudtak előzni. Apropó – előzés. Nem tudom, hogy a britek mit esznek/isznak, mennyit edzenek, mit csinálnak másképp mint én, de a 36-37 km/h-s tempóm mellett úgy előztek meg a 25-30 éves amatőrnek nevezett brit csajok, hogy sokszor elszégyelltem magam... Ááááá, más dimenzió, teljesen más dimenzió... A bringapálya amúgy sokkal rövidebb volt, mint a hivatalos 40km, én csak 34.6km-t mértem. A 3.kör végén biztos ami biztos rákérdeztem az egyik pályabírónál, hogy nem kell-e még egy kört mennem. Mivel nem kellett, ezért újra belevetettem magam a világ leghosszabb és legsárosabb depójába. :) A futásnak nagy erővel indultam neki, szerencsére nem volt szél, sőt itt-ott már a nap is kisütött. Kemény tempót mentem, de arra figyeltem, hogy 170-175 között maradjon a pulzusom. Itt már szerencsére sikerült több férfit is megelőznöm, ez egyre jobb kedvet csinált a kicsit elkedvetlenítő úszás után. A Lánchíd túloldalán már hatalmas volt a tömeg, élvezetes volt a kordonok között futni, frissíteni, kanyar közben vizet locsolni az arcomra stb. A pesti kanyargós rész után újból visszatértünk a budai oldalra, ekkor sok-sok szurkoló volt már itt is. A futásnál szerintem megint nem volt egyértelmű, hogy hány kört is kell futni. Csak a stopperórámnak és némi futótapasztalatnak volt köszönhető, hogy nem mentem még egy pluszkört. Egyszerűen kiszámoltam: kizárt, hogy még egy ~15 perces kört kelljen menni, a következő érkezés a Roosevelt-térre már a célba érkezésemet kell, hogy jelentse. Az utolsó ~2km-en beálltam egy jó tempót diktáló brit (ki más...) mögé, de nem bírtam vele menni, szép lassan 15-20 méterrel lemaradtam mögötte. Az utolsó 600-800 méteren egy spanyol srác előzött meg, végül mögötte fel tudtam érni a britre, majd egy iszonyatos hajrával a közben 5-10méteres előnyt szerző spanyol elé is be tudtam érni. (A dolog szépséghibája csak annyi volt, hogy sajnos egyikük sem az én korosztályomban szerepelt...). Végül 39:27-tel teljesítettem a 10 km-t. Hatalmas futás, egyéni futócsúcs 10km-en… Ezzel lett kész és vége! 2:17:32-es összidővel végül a 25-29 év közötti amatőr férfiak között 95. lettem a 107 célba érkezőből. Három külföldit (egy németet, egy oroszt és egy ausztrált) sikerült magam mögé utasítani. A futamot természetesen egy brit srác nyerte 1:47:53-mal. A "legrosszabb" brit 9 perccel ért célba előttem. Azon töprengtem, mit kellene csinálnom, hogy megfogjak egy britet?!?! Talán, ha megtanulnék rendesen úszni. Talán, még egy év edzés. Talán majd jövőre. Talán. Talán soha... Nem is érdekes, nem ez a fontos! A lényeg, hogy a verseny minden pillanatát élveztem (így utólag azt mondom, hogy az úszás sem volt rossz, csak máshogy volt jó...), és soha nem fogom elfelejteni, hogy egy világbajnokságon rajthoz állhattam, és célba érhettem! Ez a sport és a verseny szépsége: a részvétel és a célba érés. Köszi mindenkinek a bíztatást, és hogy gondoltatok rám. Vasárnap délután legalább 4x csuklottam (TELJESEN KOMOLYAN!). Gratulálok minden magyar célba érőnek!
 
Üdv.:
Sipi