Az úgy volt... Valljuk be őszintén, sem az alapozás, sem a felkészülés nem úgy történt idén, ahogy kellett volna. Futogattam persze, vagy inkább futómozgást imitáltam, de nem volt az igazi, rettenetesen lelassultam, holott eddig sem voltam igazán gyors. Ehhez képest kellemes meglepetés volt mind a Pécs-Harkány, mind pedig a Borvidék, mindkét versenyt aránylag "könnyen" teljesítettem. Ennek ellenére igencsak paráztam a Keszthelyi Kilométerektől, hiszen minden voltam, csak felkészült nem. Illetve egy dologra készültem fel: ha végigérek, valószínűleg PW lesz a dologból. 

Szombaton érkeztünk, elfoglaltuk a szállást. Felvettük a rajtcsomagot, tébláboltunk egyet a Fő téren, ahol még csak akkor kezdtek kipakolni a Runner Expo standjai. Megebédeltünk a 2 évvel ezelőtt felfedezett pizzériában (Giuseppe Pizzéria - még mindig tetszik, csak ajánlani tudom). Este visszamentünk a tésztapartira a Fő térre, lenéztünk a partra. Közben a Suhanj! kendőjének fejkendőként való felhasználásában változatosabbnál változatosabb megoldást kerestünk - a képek magukért beszél(né)nek (de inkább fedje jótékony homály őket). 

Vasárnap terveinkhez képest kicsit később értünk a rajtba, így nem sok ismerőssel futottam össze. Még egyszer körbejártuk a teret, mert sapkát nem hoztam magammal (a szálláson pihent), de ahogy az egyik sátorban a pasi mondta: az áruk túllépte a lélektani határt. Gondoltam, lesz ami lesz. Szokásommal ellentétben szinte a mezőny végére álltam be. Zene kiválasztva, visszaszámolás, rajt. Talán most először az életben nem futottam el az elejét. Vélhetően jól belevertem a fejembe, hogy a teljesítés a lényeg, mert szépen, ráérősen haladtam. Figyeltem a lábam, Achillesnek kb. 5 km kellett, míg bemelegedett. Azután elég jól viselkedett, bár egyszer éreztette jelenlétét, de szerencsére elmúlt. Már az elejétől ittam, a fejemet mindig vizeztem, próbáltam elkerülni a napszúrást. 

A második körben már jól éreztem magam, a harmadik egy kicsit érzésre rosszabb volt, de nem volt gond. Nem törődtem senkivel, semmivel, mentem, mendegéltem, ittam, vizeztem a fejem. A negyedik kör volt a legjobb. Igaz, hogy a lassúból is lassabb lettem, de nem érdekelt, ilyen "felkészüléssel" csoda, hogy a végére értem.

Teljesen új, ismeretlen válogatást vittem magammal, így mondhatjuk azt is, hogy elmentem Keszthelyre zenét hallgatni. Az elejét valamennyire ismertem, de úgy 1,5 órától teljesen váratlanul értek a dalok. Az első két körben annyira nem is figyeletem rájuk, persze azért itt-ott énekelgettem. Aztán olyan 27-28 km környékén megszólalt Stereophonics Dakota-ja, rögtön eszembe jutott Dathan Ritzenhein csodaszép futása azon az edzésvideón. 33-nál örömmel nyugtáztam, hogy a kalapácsos ember lekéste a találkozót, üzentem is neki, hogy maradjon ott, ahol addig volt és éppen megveregettem a vállam gondolatban, amikor megszólalt a rocknagyi The Best-je. Igen szépen festhettem, amint magamban futok és vigyorgok, de nem tudtam megállni. Igaz, hogy nagyon-nagyon messze vagyok a best-től, de akkor úgy éreztem, hogy magamhoz és a helyzethez képest ez most tényleg a legjobb. Aztán megint jött Maroon 5 Moves Like Jagger-je. nem sokkal később pedig LMFAO Sexy and I know it-ja. Itt már tényleg vidámkodtam, elképzeltem magam, amint 4 órás fejáztatás után hogyan nézhetek ki (meg amúgy is)... de a lényeg az volt, hogy jól éreztem magam. A végefelé pedig jött Duffy Mercy-je, és valóban, köszöntem szépen, hogy így sikeredett életem "legrosszabb" maratonija.