Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 53 991 998 km-t sportoltatok
lbtibsz-blog

Vértesi Terepmaraton - harmadszor

(2012. március 25., Szár)

lbtibsz | 2012-03-26 20:40:54 | 5 hozzászólás

A tavaly novemberi bokasérülésem után sokat kihagytam, a vártnál nehezebb volt az újrakezdés. A nagy hideg sem csábított futásra, miközben az étvágyam változatlanul jó volt. A km-ek lasabban, a testsúlyom pedig kéretlenül nőtt(ek). Egyetlen 20 km feletti futásom volt, még február közepén, 10-12 km körüli viszonylag sok. Sajnos az idén a tervezett Margita '40-et kihagytam, ráadásul a VTM előtt megtaknyosodtam. Aztán túl korán nyilvánítottam gyógyultnak magamat, így ismét visszaestem.

Az előjelek tehát nem voltak biztatóak, de ezt a versenyt kihagyni semmiképpen nem akartam. Először 2009-ben vettem részt rajta (a táv nagy részén bozóttal és Sz.Imrével), majd 2011-ben eleinte egyedül, az utolsó harmadon Líviával. Mindkettő nagyon emlékezetes maradt számomra.

Most ismét egyedül vágtam neki. Az előzmények ismeretében a cél csak a teljesítés lehetett, Sz.Imre barátom is azzal biztatott, hogy a szintidőn túli célbaérkezést se tekintsem kudarcnak. Tudtam, hogy az első 20-25 km-rel nem lehet gond, de utána... Az óraállítás miatt 9 órára kitolt rajtig az idő nagyon gyorsan elszaladt, lélekben nem is igazán voltam még ráhangolódva a futásra. Kicsit még a ruházatomon agyaltam ("Nem túl sok-e a ruha rajtam?"), de aztán azzal nyugtattam magamat, az én tempómnál elállom azt. Néhány ismerőssel (yoyo, zoncsi, hegyimano, Évi, Kimmel Peti) pár szót beszélgetve hamar a Körtvélyes-tetőre vezető kaptató aljánál voltunk. Itt még sokan haladtunk együtt, hiszen a két rövidebb táv is erre ment. A vasbeton mérőtoronynál már jobb kedvem volt, a pontőrökkel hetykén közöltem is, hogy két perccel jobb a részidőm, mint tavaly volt. Ezzel szemben 4 perccel gyengébb volt, mint később rájöttem.

A frissítés utáni szakaszt próbáltam magamhoz képest élénkebb tempóban megfutni, tudva, hogy a Mária-szakadék után a terep keményebb lesz. A 2. ellenőrző pont után a szokásos mászás. Mire az aszfaltos útra értem, hegyimanó is eltűnt előlem. Az útvonalra jól emlékeztem, a tájékozódásra nem kellett időt vesztegetnem. Vitányvárhoz a tavalyihoz hasonló idővel, annál 1 perccel gyengébb eredménnyel értem. Itt ért utól a 44-es rajtszámú futó. ("Jé! Még volt mögöttem valaki?"). Az első fekete leves az itt beiktatott új szakasz, a Hársas-völgyi kitérő. Viszonylag könnyen futottam lefelé, miközben a többiek szemből már jöttek visszafelé, felfelé. Sajna a "visszafelé jóval nehezebb lesz" érzése elhatalmasodott bennem. A gyors frissítés után ezt meg is tapasztaltam. A nagy meleg és a folyamatos emelkedő, mint fizikai problémák mellett tudatosult bennem, hogy Vitányvárhoz visszaérve már elértem az idei leghosszabb edzésem távját. Ráadásul senki sem jött velem szemben, így valószínűleg nincsenek is mögöttem.

Várgesztesig az emelkedőket megsétáltam, a lejtőket igyekeztem megfutni, nem mindig sikerült. Eredetileg 3,5 órát terveztem odáig, hamar látszott, hogy ez nem lesz meg. Ezen a szakaszon viszonylag sok turistával találkoztam. A horgásztónál egy kis felesleges kitérőt tettem. Tudtam, hogy hol lesz a frissítő pont, de a mindenféle jóval megrakott asztal látványa, a mellette ténykedő férfivel mégis elbizonytalanított. Majdnem 4 órával a rajt után tényleg ott voltam, a kedvenc pontomnál. Jól emlékeztem a 3 évvel ezelőtti zsíros kenyér partira, meg a tavalyi vádlimaszírozásra. Ez utóbbi az idén sem maradt el. Amíg a pontról láthattak, próbáltam kocogni, azzal a nem túl jó érzéssel, hogy jön a második (új) kunkor, a vérteskozmai kitérő. Az előzetes várakozásaimat is felúlmúlva, valahogy úgy éreztem, hogy az út mindig csak felfelé megy. Nem túl derűs hangulatban, de eltökélten haladtam (néha-néha kocogtam) előre. Ekkor jött a nap legnagyobb meglepetése, beért egy futó. Az első gondolatom az volt, hogy ki lehet az a lúzer, aki mögöttem volt idáig, de szerencsére belém villant, hogy a Vitányvár-Hársas-völgy-Vitányvár szakaszon nem találkoztam vele, azaz legalább 5 km-rel mögöttem volt. Márpedig ha ezt behozta, akkor eléggé csipkedheti magát. Kérdésemre "Csika" el is mondta azt, hogy egy irtózatos nagy kitérőt tett, és (az én kb. 30 km-emmel szemben) kb. 45 km-nél járt. Nagyon segítőkészen érdeklődött az állapotomról, tanácsokat is adott, majd - számomra igen csak nagy sebességgel - távozott. A pszichém ápolásán kívül valószínűleg neki köszönhetem azt is, hogy megúsztam eltévedés nélkül ezt a versenyt. Ahogy utólag olvastam, ezen a szakaszon sokan elfutottak egyenesen a kék jelzésen, és nem kanyarodtak el balra, kissé hegyes szögben visszafelé (és felfelé...) a kék kereszten, mert a fák másik oldalán voltak a jelzések. Szerencsémre én még láttam, hogy Csika elkanyarodott, így automatikusan fordultam utána.

Vérteskozmán egy kollégám (és egy doboz sör) várt, sokat (talán túl sokat) időztem a ponton. A Hirczy-emlékműig az aszfalt úton a közel 3 km-t még megfutottam, de onnan már inkább csak túráztam. Abban biztos voltam, hogy végig fogok menni, a szintidő sem tűnt elérhetetlennek. Az utolsó előtti frissítőpontra mégis elbizonytalanodva érkeztem, nem voltam benne biztos, hogy még ott érem a pontőröket. Ott voltak, nagyon aranyosak voltak (Andrea, Sistergő és a többiek, köszönöm!). A 44 km-es adatukkal viszont akaratlanul is padlóra küldtek. Összeadtam a hátralévő 11-gyel, és a végeredményül kapott 55 km túl nagy szám volt már nekem. Hm. Még a táv ötöde. És van rá közel másfél órám. Tavaly még 2, de előtte két évvel is 1 óra 50 percem volt ugyanerre a szakaszra. Utólag látom, hogy tavaly Líviával 1 óra 23 perc alatt értünk innen célba, előtte két évvel másfél óra kellett rá. De most nem volt Lívia sem, és már nem volt erőm sem. Becsületből elindultam, próbáltam minél többet futni (kocogni?), de nem ment. Már szintidőn kívül voltam az utolsó frissítő pontnál, így aztán nem is voltam megsértődve, hogy már nem volt ott senki. A fél literes palackomban még volt egy kis folyadék, a lábaim viszont már nehezen engedelmeskedtek. Hamar beláttam, hogy kár lenne a misztikus szintidő miatt kizsigerelni magamat, nyugodt tempóban kocogtam-sétáltam. Valamivel kevesebb, mint 10 perccel a szintidő lejárta után értem a sportcsarnokba, az utolsó métereken valahogy új erőre kapva. Persze ebben nagy szerep volt a sok kedves ismerős és ismeretlen futónak, akik az autókkal lassítva integettek, kiabáltak, meg akik a sportcsarnokból jöttek az autók felé. Beérve aztán (igaza volt Csanyának, az utolsót is megtapsoljuk) learattam a maradék babérokat, nem csak hallottam, de éreztem is a tapsot, bizsergett a bőröm. A fődíj az öltözőben várt, a meleg vizes zuhany alól csak nehezen szakadtam ki.

Egy nagy meglepetés másnapra is maradt, megtudtam, hogy ez egy olyan verseny, ahol az utolsó helyezettet díjjazzák. Vigyor Kárpótlásul, hogy az elmért, hosszabbra sikeredett táv miatt kicsúsztam a szintidőből (ugye a beszámolómból kiderült, hogy nem ez volt az ok), jövőre egy ingyenes nevezést kaptam Csanyáéktól. Vagy csak ezzel akart kiengesztelni a T-50 szintidejének 1 órával történő megkurkítása miatt?

Meglátjuk.

2012-05 hó (3 bejegyzés)
2012-04 hó (4 bejegyzés)
2012-03 hó (1 bejegyzés)
2011-12 hó (2 bejegyzés)
2011-11 hó (1 bejegyzés)
0000-00 hó (1 bejegyzés)