II. Fejezet :)

Reggel 6-kor ébresztő, óra nélkül keltem, ha aludtam egyáltalán valamennyit. Gyors kofi, reggeli (sonkás szenya 2x), gondoltam, ártani nem árthat. Fogalamam sem volt, hogy mit egyek, nem olvastam utána, majd az élet igazol. Vagy rácáfol.

Öltözés, pakolás, még 1x ellenőrzés, aztán trapp, mert fél 9-re beszéltünk meg találkozót a bringatárolónál. Útközben figyeltem a tömeget, sokan hosszúnadrágban, hosszú felsőben iszkolnak a sziget felé. Most akkor én néztem be az időjárás előrejelzést??? Én egy szál pólóban, rövidgatyában... Most már mindegy, ez marad, legfeljebb veszek útközben valami fagyállót, vagy marad a reményhal. (szerencsére az élet engem igazolt).

Persze elkéstünk, ami számomra mindig ciki, de ez van. Ééés ismét gyors ismerkedés, fényképezés, némi bátorítás. Basszus, már mand'negyed 10, el kellene menni arra a helyre, ahová a királyok is magányosan járnak...hatalmas sor...közben BenGay (reklám helye) a térdekre, lábra, kézmosás, óra, GPS, kaja, mp3 el/felrak. Hol a műhód vajon??? De csak megtalálja. Nem a távolság miatt, mert az fix :), inkább a tempót szerettem volna látni, az mindig megnyugtat. Vagy felidegel...

Szerencsekívánalmak, beállás a zónába...hogy mennyien vagyunk? Szééép lesz. Aztán már csak a visszaszámlálásra emlékszem, az utolsó bátorító csókra és elkezdődik....3 perc séta meg egy perc kocogás a rajtig. Pulzusom az egekben (126 bpm) Stopper megnyom és....sétálunk tovább. Nnna, mondom, ebből sem lesz ma világcsúcs...

Aztán szép lassan megindul a tömeg és kezdődik a szlalomozás. Gondoltam, próbálok némi időt visszalopni a lassú indulásból, de esélytelen, annyian vagyunk. De azzal nyugtatom magam, hogy 2-3 km és futhatom a tempómat, senkitől sem zavartatva. Egy fenét...nem gondoltam volna akkor, hogy 21 km-nyi tömény szlalomozás vár rám...

Első km 5:53, hűha, ez kicsit messze van a tervezett 5:41-től...de nyugtatom magam, hogy még van 20 km, lesz ez jobb is...

Harmadik km-nél a jobb térdem azt mondja: Hello, itt vagyok, neeem nyugszunk, fájok ám, az előző pár km csak etetés volt!

Aztán szééép lassan öszegyűrődik a jobb cipőmben a zoknim, még a budai oldalon, muszáj megállnom, mert a vége bazinagy vízhólyag lesz. Pedig ezzel a zoknival sosem volt még gondom...fura. Gyors megállás, fűzés, nyúzás, bekötés és nyargalás tovább. Aztán megláttam egy pillanatra - az igaz, hogy jó messze még -  a zöld lufit, az iramfutókkal. Nézem a tempót, 4:35-5:40 közötti, jóóó lesz ez. Csak a térdem bírja még egy kicsit (még 16 km-t). Közben szól a zene, nézelődök, már az órám sem nézem, minek nézném? Jól érzem magam...nem kapkodom a levegőt...

Vissza a pesti rakpartra, keresem csabipontcom-ot, integetek, de annyira fut, hogy nem lát :) Sebaj, erőt adott, menjünk tovább.

Az emelkedők nagyon mennek (köszi, népszigeti vasúti híd), tizesével előzgetek a kapaszkodókon. Aztán csak annyit látok a 10. km után, hogy mellettem fut egy zöld lufis csajszi...óóó, nem lesz itt gond, csak most már tartsam is magam mellett, mögött :) Meglesz az a két óra! Jön a fordító, megyünk vissza. Sasolom Brielt és Tündüst és egyszercsak feltűnnek, szép nyugodt tempóban, kisimult arccal. Rendben vannak, megnyugodtam, rájuk kiabálok és megyek tovább.

A 13 km után a jobb térdem elkezd "köhögni", kicsit húzom is a jobb lábam, ajaj, baj lesz...még felfutok az országház felé, várom a frissítési pontot és gyorsan bekapom a fájdalomcsillapítót, amit végveszély esetére tettem el, sajnos szükség van rá. Gyors pia, mosoly Evi felé, intek, hogy minden OK (holott közel sem...) és tovább.

Megint belefutok Csabiba a fordítónál, továbbra sem lát :) De közeledek hozzá, ez erőt ad és az erőről eszembe jut, hogy még nem ettem semmit, amit a következő ponton pótlok, még épp időben, mert kezdett kiállni a boogie a lábamból.

Figyelem sok vidám és legalább annyi elgyötört arcot, néhány gyaloglót, álldogálót bíztatok, hogy ne adja fel, nincs sok hátra...

Nézem az órám, tempó bőven jobb, mint vártam, de ha megy, akkor miért ne??? Visszanézve a zöld lufit már csak messziről látom...aztán fel a hídra. Máris itt lenne a vége? Gyorsítani már nincs értelme, marad a tempó, amit futok kb. 10 km óta, jobbkanyar és le a szigetre. Hatalmas a tömeg....

Aztán meglátom a kaput, egyszerre vagy hármat, no, melyik is lesz a cél? Azt még nem látom...de már nincs jelentősége...1:54 körül mutat az órám, pontosan nem is látom, mert már könnybelábadtak a szemeim...aztán már csak a végtelen nyugalom van és az a szavakkal ki nem fejezhető boldogság: Igen, megvan, megcsináltam. Leküzdöttem, túléltem, letaroltam, ledaráltam, megettem...két kéz ökölben...CÉL.