Eljött hát a hatnaposunk utolsó versenynapja. A magasságokból visszaszállunk a földre, azaz az első naphoz hasonlóan ismét a lenti erdőségekben fogunk szaladgálni, amolyan keretbe foglalva ezzel a versenysorozatot. A rendezőség igazi Rock'n'Roll-t ígért, háznagyságú sziklatömbök közötti bóklászásokat, és hasonlókat. Kíváncsian vártuk.

Reggel ismét korai kelés. Sátorbontás, összecsomagolás, kicsekkolás a kempingből, és irány Flims. Az autót a falun kívül parkolta le tesóm, miután lecuccoltunk a célterületen. Az utolsó napi célt a sífelvonó állomása mellé, a falu szélén állították fel, a rajtba pedig beülős felvonókkal szállították a jónépet.



Tehát játszóruhát fel, és irány a libegő. Az 1100m magasan fekvő Flimsből az 1420m-en fekvő Foppa-i állomásig mentünk, kiszállás után pedig még egy jó 2km-es kocogás várt még minket a rajtig. Végig kényelmes dózerúton, továbbra is felfele. Jó kis downhill pályának néztünk elébe, a pályaadat is ezt sugallta: 6.2km / 150m szint. Gyerekjáték.



Egy dimbes-dombos fenyvesbe kezdtünk, ami megdöbbentő módon futható talajjal rendelkezett, lehetett pörgetni rendesen. Mondjuk közben figyelni is illett volna. Az 1:7500-as méretarány szokatlan volt, dobtam is rögtön egy percet a levesbe az egyes pontig. A továbbiak rendben voltak, egész az ötösig, ahol a jellegtelen hegyoldalban az azonosíthatatlan bozót- és ligetesfoltok tengerében kellett volna beleesni egy gödörbe. Ez sajnos elsőre nem sikerült, csak több percnyi céltalan erdőkotrás után. Sebaj, az erdő szép, lehet haladni, fizikailag sem megerőltető a cucc, élvezetes az egész.

Egy meredekebb lejtős rész és még néhány csemegézős átmenet után egy-két agypihentetőbb szakasz következett. Ennek végén leértünk a folyóig, a hídon átkelve frissítőpont várt, ezután jött a napi érdekesség.



A 16-os pontra minden épeszű tájfutó körbefutná jobbról az aszfaltúton, de mi nem ezért jöttünk. Meg hát sokszor épeszűséggel sem igazán lehet megvádolni, szóval irány neki a dzsungelnek. Ez a rész már jóval vadregényesebb volt, mint a rajt közeli terület, úgy a harmadik dombig sikerült követnem magam, onnantól aztán totális vakrepülés. Mentem a nyomokon nagyjából irányban, aztán mikor úgy éreztem, pontközelben lehetek, kezdtem keresni a megfelelő irányú völgyecskét. Kb. ötször gondoltam azt, hogy ez az a völgy a sziklával, de mégsem. Mikor már teljesen reménytelennek tűnt a dolog, akkor irány ki az aszfaltra, a dózerúttól pedig lépésben be a pontig. A következő néhány pont meglepően simán meglett, aztán a 20-asra megint elvesztem a rengetegben. Pedig a lefutó, kanyarodó gerinc követhető volt, majd jobbra le, a sziklatömböt kerülve pedig ott lesz a pont. Fenét volt ott. Valahogy nagyon elhúztam jobbra, onnan meg már csak a jószerencsében bízhattam, hogy belefutok valahogy a pontba. Pár perc bóklászás után azért meglett.



Lassan aztán kikevergőztünk a dombok és sziklatömbök erdejéből, és a cél felé vettük az irányt. A folyóvölgy mellett az erdőszélen haladva csak be kellett ugrani a pontokért. Az agyat már le lehetett kapcsolni, a kényelmesen lejtő réten igazi élményfutással zárhattuk a versenysorozatot.

Az időm 1:26:30 lett, ami 6 kilin annyira nem fényes, persze ebben benne volt vagy 12 perc hibázás is. Ennek ellenére tiszta sikersztorinak mondható a nap, hiszen a 121 indulóból a hibapontosokon és Tojáson kívül még két további játékost is sikerült lenyomnom. Tesómnak is jól ment, ő a 107.helyen végzett. Továbbá Összetettben ezzel háziversenyünket is nyerte. 127-en voltunk, akik legalább egy versenynap indultak, ebből tesóm az összesített pontszámítás alapján a 115., Tojás a 118., én pedig hála az első napi versenyidő túllépésnek, valamint az ötödik napi dugókaelvesztésnek, a 126.helyen végeztem. A Top 100-tól elég messze estünk, de ez van, nem nyerni jöttünk, hanem csodaszép helyeken futni. Ez meg tökéletesen megvalósult.

Összepakolás után szépen lesétáltunk a parkolóig, és búcsút intve Svájcnak hazaindultunk.



A napi összefoglaló videó ma sem maradt el:



Ennyi volt tehát a 2011-es Swiss-O-Week, a következőkben ismét visszatérnek a háromévenkénti rendezéshez, ráadásul helyszín tekintetében is visszatérnek egy korábban már hatalmas sikert aratott helyhez: 2014-ben Zermatt lesz a központ. Hogy megyünk-e, az erősen zsetonkérdés. Az aktuális CHF-árfolyamok mellett igencsak kérdéses a dolog, legközelebb valamelyik skandináv soknaposra lenne jó beruházni.

Az ötödik napon maradt Flims a kiindulópont, amit most már szállítás busszal közelítettünk meg a kempingből. A rendezőség rájött, hogy igény lenne korábban induló járatra is, ki is használtuk, bár durván korán kellett ehhez kelni. Flimsből ugyanazon felvonóval lebegtünk felfelé, mint amivel előző nap, csak Plaunnnál nem szálltunk ki, hanem egy erős jobbkanyart véve estünk neki a meredeknek, és haladtunk egész fel Nagensig.

2150m-re érkeztünk meg, fa sehol egy darab sem, az egész terep egy nagy puszta. A kilátás ebből adódóan ismét nem hagyott kívánni valót maga után. Szemben a völgy túloldalán ott virított Crap Sogn Gion, nyugatabbra pedig mindössze olyan 5km-re van Vorab. A harmadik napi terep folytatása a mai, egyik része a sziklafelszínekkel szabdalt csemegézős dolog, míg a cél közeli terület egy kevésbé vad, sziklamentes tiszta hegyoldal, laposabb völgyekkel tagolva.



A célból nézve a mai pályaadat (11.3km / 420m szint) már nem tűnt annyira halálosnak. A terep nagyon jól futható, a szint is mérsékeltebb, nem lesz ezzel gond. A rajtba egy dózeren szaladtunk fel bemelegítésképpen, és majdnem sikerült repülőrajttal indulnom, annyira eltököltem az időt a célban, épphogy elértem a rajtom.

Az egyesre egyből egy hosszabb húzással kezdtünk. Az átmenet közben keresztben egy keskeny, de mély sziklavájatban csörgedező patak figyelt a térképen, már épp elkezdtem volna gondolkodni, hogy az alsó, vagy a felső kerülő úton keljek majd át, de időben észrevettem, hogy középen is van egy átkelésre alkalmas kis ösvényke. Irány tehát egyenesen át a pusztán. A patak után jelleget váltott a terep, kezdődött a sziklafelszínes csemegézés.



Az irányt jól lehetett tartani, követni is tudtam magam, jöttek is sorban szépen egymás után a pontok. Az ötösnél egy másik közeli pontra szaladtam rá, de ennyi még belefér. Egy újabb hosszabb átmenet után, sziklafalakkal szépített völgyeken és frissítőpontokon túlesve következett a csillagpont.



Az első hurok is jól halad. Továbbra is szinte csontra fogom a pontokat, a futótempóm néhol már-már versenyszerű elemeket is tartalmaz. Hajtok, jól megy, élvezem. A 10-es pont alig 300m-re van a harmadik napi 14-estől. Akkor még csak kis ízelítőt kaptunk ebből a terepből, most megtekernek rajta minket rendesen. Furcsamód másodszorra is simán megvan a csillagpont. Viszont nagyjából eddig is tartott az aznapi versenyzés, a 13-asnál beüt a gebasz.

Odaérve a ponthoz dugnám a chipet a SI-dobozba, mikor látom, hogy a dugókám chipet tartalmazó vége egyszerűen LETÖRT. A közelben tartózkodó versenyzők bővíthették magyar szókincsüket néhány új kifejezéssel, én meg kezdhettem gondolkodni, hogy hol is törhetett le az a kis vacak, és hogy van-e bármi esélye annak, hogy egy 4x4mm-es kis műanyag darabkát én megtalálok itt a pusztában. Végigvizslatom a pont előtti sziklafal lábát, nem-e a sziklára támaszkodva tört el a dugóka, de semmi. Irány vissza a 12-eshez, ott még biztos megvolt, lehet, hogy a dobozba törtem bele, és ott pihen a bója lábánál. De nem. Percekig túrom ott a füvet, nem találok semmit. Vissza megint a 13-ashoz, próbálok a saját lábnyomomba lépni, hátha kikéklik menet közben valahol a chip. Természetesen nincs meg, úgyhogy feladom a további keresést, így is közel negyed órát elszórakoztam ezzel. Maradt a továbbiakban a hagyományos szúróbélyegzős módszer, és bízzunk abban, hogy a célban elfogadják a pálya első felét bemondásra (nem szokták).



Szóval megyek tovább, kellően lehangolva és az ennek megfelelően magas mértékű dekoncentráltsággal. Csúnyán alá is szaladok a 14-esnek, gyakorlatilag egyből elveszek. Igazából csak érzésre mászok vissza, meg is lesz a pont, de jó négy percbe fájt. Az ég közben beborult, és nekikezdett esegetni is az idő. Na ekkor jutott komolyan eszembe, hogy nem folytatom a második hurkot, hanem egyenesen a cél felé veszem az irányt. De aztán szerencsére győzött a hülyeség: ha már ilyen messze elutaztam, legalább eddzünk egy keményet és toljuk végig a pályát. Úgyhogy kitűztem magamnak a két órás célt, és irány tovább. A 16-osra teszek még bele egy kis bénázást, de a többi pont már okés.



Magunk mögött hagyjuk a sziklás szabdalmányt, az utolsó pár kilométerre hosszú szintezős átmenetek jutnak a szaladhatóbb pusztában. Ekkor azért már fáradok, a végére meg teljesen elfogyok, az utolsó mászásnál már inkább csak imitálom a futást, 2:13:18 lett a vége.



A célban még megpróbálkoztam azzal, hogy elfogadják érvényes eredményként a produktumomat, de nyilván esélytelen volt. A térképemen a szükséges szúróbélyegzések számánál valamiért eggyel kevesebb lyukasztás szerepelt (valahol elfelejthettem bélyegezni, vagy nem volt tüske a szúróban), ez már elegendő indok volt ahhoz, hogy ne kelljen tovább foglalkozni a dologgal, és hivatalosan is el lehessen utasítani a kérvényt. Így maradtam hibapontosként.

Kár ezért a napért, egy egészen jó szereplés ment el a dugókán. Bár a futott időm megintcsak az utolsó helyre lett volna elég, ha levesszük a negyedórás keresgélést, akkor már nagyon más lett volna a helyzet. Így az utolsó érvényes helyezést tesóm vihette el, hülyére hibázva magát a pályán. Ma Tojás volt, aki még védte a magyarok becsületét, és tudott helyi versenyzőt maga mögé utasítani magyarokon és hibapontosokon kívül.

A célból még leindulás előtt elkaptunk egy méretes zuhét. A biztonságot nyújtó fedett placc és a sífelvonó bejárata közötti 30 méter elegendő volt ahhoz, hogy totálisan szarrá ázzon rajtunk minden ruha. A kempingben a sátrak még bírták valamennyire, de a pavilon már bizony kidőlt. Minden, ami műanyag és törhető volt rajta, az tört is. Mehetett a kukába.

Rendezőség által készített napi összefoglaló videó:

Negyedik napra változatosságot ígért a rendezőség, lássuk mi lett belőle. A laax-i felvonóállomást egy darabig elfelejthettük, a kezdőpont átkerült Flimsbe, onnan indultak a síkabinok. A Flimsbe való eljutás kicsit macerás volt, parkolóhely nincs a faluban, csak kevés, az is aranyáron. A Flims-Laax-Falera között elég sűrűn közlekedő 1-es járat ingyenesen igénybe vehető volt, viszont a kempingünk kinn volt a világ végén, a legközelebbi használható buszmegálló vagy 10 kilire esett. A rendezőség végül nagy kegyesen biztosított egy szállítás buszt Trin Mulinból Laax-ba (útba ejtve természetesen Flimst is), a járatsűrűség azonban nem sikerült ideálisra. Volt két busz reggel (9-kor és 10-kor), meg vissza egy az esti napi eredményhirdetés után. Köszönjük. A korai rajtolók főleg, 9-13-ig folyt ugyanis minden nap a rajtoltatás. A felvonózás, játszóruhába öltözés és a rajtmenet meg összesen másfél-két órát vett igénybe. Aki 10 óra előtt rajtol, az ezzel szállítással bizony nem éri el a rajtját.

Végül úgy oldottuk meg a dolgot, hogy reggel elautókáztunk Laax-ba, ott letettük a járgányt az ingyenes SOW-parkolóhelyen, majd az 1-es busszal visszamentünk Flimsbe, a sífelvonóig. Beszálltunk a kabinba, és felrepültünk vele Plaun-ig, ami egy nagy völgy kiszélesedett laposában feküdt 1627m magasan, egy méretes tisztáson. Erre-arra meredek hegyoldalak, fenyők, sziklák. Nem csúnya hely ez sem.



Nem voltunk messze a második napi tereptől, olyannyira nem, hogy konkétan Crap Sogn Gion alatt voltunk, egy innen induló felvonó vitt fel egyenes oda. A rajtmenet is ezzel kezdett, beültünk a hintaszékbe, és fellibegőztünk a pár nappal ezelőtti célhelyig. Innen sajnos vissza kellett ereszkedni egy kicsit, de még így is 400m-rel magasabban voltunk, mint a cél, kellemes downhill pályára lehetett számítani. A pályaadat sem tűnt vészesnek: 8.6km/370m. Térképet fel, és irány bele a változatosságba.



Egy durva nyílt részen kezdtünk. Gazos, göröngyös, köves, meredek, gyakorlatilag futhatatlan. Az én bokámmal és térdemmel mindenféleképp. A 3-as pontig szépen elszintezgettünk, ott aztán egy olyan sziklacsoportosulást kaptunk az arcba, hogy csak lestünk.



A 10 méteres kövek kerülgetése nem dobta meg az iramot, sem az, hogy közben kezdtünk ereszkedni lefele. Továbbra is az óvatos séta volt a maximálisan produkálható tempó. Aztán jött egy érdekeség a 8-asnál. Itt eléggé össze van firkálva a térképem a berajzolt útvonal miatt, ugyanis sikerült 11 percet eltöltenem ezen a 100m-es átmeneten. Pedig nem túl bonyolult: meredeken le a gerincen a sziklafalig. A gond ott volt, hogy találtam egy méretes sziklafalat útközben, amit bizony nem jelölt a térkép. Háromszor körbetúrtam, ott kell valahol lennie a bójának is, de az nem volt. Talán akkor a kis sziklával jelölt cucc lehet ez? Tisztás ugyan nincs mellette, de úgy érzem, keveset jöttem még le, irány lejjebb. Már kiértem az erdőfoltból is, innen csak fenyőcsoportok. A sziklafalam a térkép szerint az erdő és a durva ligetes határán van. Nem egyértelmű ez a határ, de sziklafalnak se híre, se hamva. Vissza akkor az előzőhöz, feltúrom még háromszor, netán elvitték (vagy ki sem rakták) a pontot. De se stekket, se szórócetlit nem találok. Innen elkezdtem randomszerűen bóklászni a hegyoldalban, és a határozattabbnak tűnő versenyzők irányát felvenni. Ez olyannyira sikerült, hogy visszajutottam a 7-es pontomig. Sebaj, legalább egy biztos pont, fussunk akkor rá megint. Hajszálpontos iránylevétel után majdhogynem lépésszámlálva indulok lefele. A kamu sziklafal megint útba esik, de határozottan hamar jön, tovább lesz. Erdőfoltból ki, fenyőcsoportok között tovább le. Majd visszamászok az úttól, ha nem esek bele menet közben a pontba. De beleesek, megvan végre az a kis rohadék. A térkép itt nagyon nem volt okés. A részidő eredmények szerint elég sokan megették ezt a pontot.

Innen aztán a leggyorsabb módon ki az útra, végre futható talaj van a lábom alatt. Kb 2km telt el a pályából, és 40 percnél tartok, ez nagyon gáz. Az út legalább enyhén lejtett, lehett rajta pörgetni, és az utána lévő pontoknál is határozottan szimpatikus volt az erdő. Ez a jóság a 12-esig tartott. Ott adódott a kérdés, hogy a 13-asra mi legyen. Le az ösvényre, és szép mászás a pontig, vagy szintbe neki a sraffnak. Utóbbi lett, mondom ha már eljöttünk ilyen messze, nézzük meg mekkora dzsuvák vannak errefelé. Nos, nem lett gyors ez a szakasz sem: 300m / 10perc. Méteres páfrányok, alatta bazi vastag kidőlt fák, hozzá kisebb-nagyobb kövek. Igazi ősdzsungel. Küzdős volt nagyon, utólag egyértelműen a lenti útvonal lett volna a nyerő.

Hosszú húzás következett elején combos mászásal, később inkább szintezéssel egy patakokkal bőségesen ellátott oldalban. A talaj is kellően vizenyős volt, lehetett áztatni a cipőt rendesen.



Ismét hosszú húzás, el a rajt alatt. Továbbra is patakok és tocsogás a vizenyős pusztában. Elszaladtunk a felvonóig, ahol majdnem benéztem az erdőfoltokat, de korrigáltam, mielőtt nagyobb probléma lett volna. Kezdődött a meredek downhill. Kezdtem már fáardni, így agyilag sem voltam már topon, bizonytalankodtam össze-vissza. A kitaposott nyomok sem akartak soha arra vezetni, amerre szerettem volna. Némi sípályás felfelét közbeiktatva végül leértünk a völgy aljába, hogy egy zubogó folyamon átkelve meglátogathassuk kicsit a tulsó hegyoldalt is.



A tisztás túloldalán egy brutálisan szabdalt terület várt minket. Ezernyi kúp, domb, sziklatömb, mélyedés. Hasonlított kicsit az első napi terepre, ráadásul ezt a részt is kinagytották a térképen, hogy olvashatóbb legyen. Természetesen a méretarány váltás most is csak megzavart, egyből egy ötperces bóklászással indítottam. A többi pont aztán már símábban ment, egyedül a 27-est akartam mindenféleképp hamarabb várni.

A kétórás álomidőt már rég elhagytam, pálya végén már csak arra ügyeltem, hogy a két és fél órán belül maradjak, ki ne nullázzák már ezt a napom is. Bár amennyire szarul ment az egész, megérdemelném.



A vége 2:27:27 lett. Ez a 8.6km-en nem az az idő, amivel büszkélkedni lehetne. Nem is volt meglepetés, hogy ezzel sikeresen kibéreltem a tök utolsó helyet. Az aznap indult 113 versenyzőből ma csak hárman dobták a pályát, így 110. lettem. Tojás engem negyed órával verve hozta a 109. helyet, tesóm viszont durván borította a papírformát. Nagyot küzdve a két óráért - ami ugyan nem lett meg - lenyomott két svájci játékost, így 106. lett.

Hazafelé aztán még leugrottunk megnézni, megven-e még kedvenc tavunk, a CaumaSee. Úszkáltunk benne egy utolsót, aztán végső búcsút intettünk neki. Kéne egy ilyen tó itthonra is.

Napi tagesrückblick videó:

A versenysorozat közepére betettek egy pihenőnapot, hogy a megfáradt tájfutók kellően ráhangolódva vághassanak majd neki az utolsó három versenynapnak, illetve lehetőségük legyen szétnézni a környéken és turistáskodást játszani. Mi a délelőttöt Chur városának feltérképezésének szenteltük, egyben feltankoltuk megfogyatkozó élelmiszerkészletünket is a helyi Tesco-ban (itt Migros-nak ejtik).

Churnak egész pofás kis óvárosa van. Macskaköves terek, szökőkutak, kesze-kusza utcácskák, sikátorok, festett házfalak, rendezett parkok, minden ami kell. Jót lehetett volna itt szaladgálni a mínusz egyedik napon.

Az ebédet már a kempingben toltuk az arcba, délutánra pedig egy könnyű kis kirándulást terveztünk a Rajna völgyéhez, de ezt egy durva felhőtömeg mindenáron meg akarta akadályozni.

Szakadó esőben annyira nem volt hangulatunk nekiindulni a világnak, szerencsére végül csak kivilágosodott az ég is, és ha csak késő délután is, de nyakunkba vettük a túracipőt. Három óránk maradt csak sötétedésig, úgyhogy tempósra kellett venni a figurát, hogy felérjünk a Rajnához, és még sötétedés előtt vissza is érjünk. Turistatérképünk nem volt, valami prospektus nagyon béna rajza alapján próbáltuk megtalálni az első célojjektumot, egész sikeresen.

Jó sokat kellett mászni, mire felértünk a kilátóhelyhez. A völgybe való leereszkedést már nem vállaltuk, fizikailag képtelenek lettünk volna visszajönni. Inkább csak fentről integettünk a túlparton éppen raftingolni induló csapatnak. Innen aztán még bevállaltuk a következő kilátóhely felé az utat, és a 2003-as VB Középtávú Selejtezőjének terepét érintve végül megtaláltuk azt a helyet, amit kerestünk, Conn-t. A háromszög alakú kilátót közvetlen a völgy szélére építették, belógatva némileg a meredély fölé. Alattunk kanyarog a Rajna, a völgyben modellvasútnak látszó dolgok: híd, alagút, kisvasút. A kilátás eszméletlen, és bár a tériszonyom miatt majd' begörcsölt a kezem a korláton, azért jó sok percet fenn töltöttünk ott.

Ideje volt már visszaindulni a kempingbe, mielőtt ránk száll az éj. Természetesen nem a rövidebb utat választottuk, tettünk egy kis kitérőt a CrestaSee felé, azt a tavat még azért megnézzük.

Kellemesen elfáradva zártuk tehát a pihenőnapot is, újabb csodás helyszíneket járva be. A Rajna-völgy mellett másik aktív kikapcsolódást biztosító lehetőség lehetett volna még a Flims melletti Via Ferrata Pinut, de arról elég volt otthon megnézni egy videót, már attól rosszul lettem. Meilch Marciék viszont megcsinálták.

A napi összefoglaló videó versenynap hiányában sem maradt el. Megnézhettük, ki mivel töltötte a pihenőt:

Az előzetes képek és térképrészletek alapján egyértelműen ez a nap számított a hét csúcspontjának, akár szó szerinti értelembe véve is. Egy rakás meleg cuccot összepakolva indultunk reggel Laax felé, felkészülve az augusztusi hócsatákra. A versenyközpontból ismét a méretes felvonókabinokkal szállítódtunk fel Crap Sogn Gion felé, a tegnapi célhelyet azonban csak érintettük, és haladtunk tovább egész a felvonónk végállomásig, Crap Masegn-ig. A 2472m tengerszint feletti magasságban lehetőség volt kicsit gyönyörködni a kilátásban, beláthattuk a teljes előző napi terepet, valamint a mostani célhely is kivehető volt a messziben. Igen, oda megyünk, annak a kis hegynek a lábához:

Crap Masegn-nél átszálltunk kisebb (6 fős), pörgősebb menetrendben közlekedő kabinokba, és a lenti Fuorcla állomást érintve kanyarodunk fel Vorab-hoz. A fevonóból szépen lehetett látni a már korábban elrajtolt versenyzők bóklászásait a kövek között. Végül felértünk az állomásra. Kiszállva és körbenézve az 'ejha', az 'aztamindenit', valamint ezek kevésbé kulturált változatai tódultak a számra. Az előzetes képek és videók messze nem adták vissza azt a döbbenetes látványt, ami ott élőben kézzelfoghatóan a szemünk elé tárult.

A felvonó állomása lényegében egy hatalmas hegyvonulat egy laposabb nyergében volt, 2570m magasan egy totálisan zöld nélküli terep közepén, csupasz sziklafelszín mindenfelé, kisebb-nagyobb sziklákkal megszórva. A terület viszonylag szabdalt volt, tele gödrökkel, mélyedésekkel. A méretesekben még megmaradt a hó, a kisebbekben már megolvadt. Ezernyi kis tavacska, kiterjedt hófoltok, szikla mindenfelé, tőlünk 400m-re pedig már indult a Vorab gleccser. Hihetetlen volt az egész.

A versenyről is essen azért pár szó, mégiscsak tájfutni jöttünk ide. A célt az állomástól nem messze, lenn az úton építették fel, a két rajtot pedig közvetlen az épület mellett, nem kellett sokat gyalogolni. Minden nap két rajt volt, általában egy közelebbi a kicsik és az idősebbek számára, egy távolabbi pedig a keményebb kategóriáknak. Mikor elérkezett a saját rajtomhoz, akkor kordonok közé be, térkép fel és uzsgyi.

Érdekes színei voltak a térképnek, a szokásos sárga (puszta) és barna (aszfalt/beton) mellé betettek egy szerintem fölösleges világos barnát az apróköves puszta jelölésére (ide a felessárga is elég lett volna), valamint kétféle szürkét. A világosabb szürke a kisebb sziklafelszínekkel tarkított pusztarészt jelölte, a sötétebb pedig a full sziklaterületet, ami a cél környékén is volt. Ja, és jelölve voltak természetesen a hófoltok is, ezek adták gyakorlatilag a legjobb támpontokat a tájékozódáshoz.

A rajt utáni pillanatokban kicsit meglepő volt, hogy a sziklafelszín milyen jól futható. Bár méteres kőtömböket kellett kerülgetni, és hegyikecske módon ugrálgatni, de legalább tisztán láttam, hova lépek, így jóval bátrabban lehetett haladni, mint pár napja az erdőben. Az irányt is könnyű volt tartani, leginkább a távolságra kellett jól ráérezni, és pontközelben gyorsan beazonosítani, melyik sziklatömb mögé/alá, melyik gödörbe, mélyedésbe tették is a pontot. A pálya eleje egész jól ment, haladós, pörgős volt, élvezetes. 2600m magasságban is jártunk, onnan kezdtünk ereszkedni lefele. Egy csúnya melléfutás után jött egy látványpont és átfutás a cél mellett:

Folytattuk a sziklafutást tovább, lapos és mérsékelten meredek részek váltakoztak, egy-egy vízfolyásban lemoshattuk a cipőt is. Általában átugrani túl szélesek voltak a patakok, helyenként meg kimondottan veszélyesen zubogóssá váltak. A pontok jöttek szépen, sorban szinte hiba nélkül, a terep pedig átváltott szikláról füves pusztára.

A füves pusztarész igencsak hajazott a két évvel ezelőtti Glattalp terepére. Itt-ott kisebb-nagyobb kiterjedésű hasadékos sziklafelszín borította, hogy a bokának is legyen félnivalója. Egy hosszú húzással elértünk a pálya feléhez, egyben a pálya legalacsonyabban fekvő pontjához, innen már szinte csak felfele visz az út.

Egy-két pontközeli bizonytalankodást leszámítva egész jól megy továbbra is, meredek mászás híján fizikailag is jól bírom, időben is nagyon jól állok. Teszünk egy kunkort lenn a pusztában, majd húzunk felfele, Egy kövekkel közepesen megszórt rész után visszaérünk a cél mellé a brutál sziklák közé egy utolsó hurokra. Itt már fáradok rendesen, az agyam is elkészült, dobálózok rendesen a perces mellészaladásokkal. A totális eltévedés szerencsére nem jön össze, így magamat rendesen kifutva 1:42:27-es idővel esek át a célvonalon, letudva a 9.1km/370m-es pályát.

Jónak tűnik, elégedett vagyok. Összesen ha 5-6 perc maradt benne, és toltam, ahogy tudtam. Biztos voltam benne, hogy végre lesznek nem magyar versenyzők is, akiket ma verek. De nem. Pedig tényleg nem sokon múlott. Tesómmal ma is nagyot meccseltünk és ismét kikapott egy perccel, Tojás pedig további 5-el maradt le. Az előttem végzett svájci srác mindössze 14 másodperccel volt jobb nálam. A ma indult 124 elit versenyzőből 5-en dobták a pályát, így a magyar különítmény a 117-119.helyet szerezhette meg, hozva ezzel a papírformát. Oké, hogy nem nyerni jöttünk ide, de egy országot beégetni azért mégse kéne már, a francba.

Futás után még nézelődtünk egy darabig, felejthetetlen a látvány. Meleg ugyan nem volt, 10°C alatt lehetett, a nap viszont tűzött rendesen egész nap. A naptej ide kimondottan kötelező volt. Néhányan még ki feküdtek egy sziklára napozni a hófoltok között.

Felvonózás vissza a központba, majd irány hazafelé. Azért a CaumaSee-t még útba ejtettük egy kis strandolásra. Az a tó megunhatatlan.

A napi összefoglalókat készítő stábbal egy kabinban utaztunk Laax-tól Crap Masegn-ig, de a videón mégsem szereplünk:

Második nap, a panoráma nap. Fél éve szinte minden reggel azért imádkoztam, hogy ezen a napon ne essen az eső, és a lehető legfelhőmentesebb égboltot tudjuk magunk felett. Kellő izgalommal vártam tehát a reggelt, aztán a sátorból kimászva megnyugodhattunk. Itt-ott ugyan kicsit felhős az ég, de közelében sincs annak a nyálkás, ködös, zivataros gánynak, ami a két évvel ezelőtti panoráma napon szakadt ránk.

Irány tehát a laax-i versenyközpont, az autót letettük a kb. egy kilire lévő ingyenes SOW parkolóban, amely parkolóról persze egy szó sem esett az infós könyvben, teljesen véletlenül bukkantunk rá pár napja. A verseny idejére üzembe helyezték a környék sífelvonóit, azokkal lehetett feljutni a magasabban fekvő célterületekre. A heti bérlet árát tartalmazta a nevezési díj, azért is volt az olyan borsos. A felvonónál méretes a sor, közel fél órát dekkoltunk, mire sikerült bepaszírozódnunk nyolvanadmagunkkal az amúgy elég méretes kabinba. A BKV-fíling bejátszott rendesen, de mégiscsak 3300 embert kell pár óra alatt felzavarni a hegyre, a kabinok száma és kapacitása meg véges. Felértünk, lecuccoltunk és nekiálltunk a panorámát bámulni.

A Crap Sogn Gion sífelvonó állomását 2216 méteren, egy méretes hegygerinc laposabb részének végre építették, olyan 300°-os kilátást biztosítva ezzel a környező hegyvonulatokra. Bámészkodtunk, kattintgattunk, és igyekeztünk nem elfelejteni, hogy itt ma még futni is kéne valamit.

Ugye ez a nap a halálnap, 11.2km 720m szinttel, de legalább 3 órás szintidővel, ez még meglehet, ha nem pusztulunk ott valamelyik emelkedőn. A terep kellemes puszta, kicsit göröngyös, de bőven futható talajjal, néhol szabdalt, csipkézett oldalakkal. Figyelni azért kell, de csúnya bóklászásokhoz, durva percotthagyásokhoz nagyon be kéne nézni valamit. Inkább fizikai megmérettetés lesz.

A célterület a terep majdnem legmagasabb pontján volt, a rajtmenet ennek megfelelően erős lejtmenettel indult, azzal is folytatódott, aztán egy völgyön átmászva végül normalizálódott a helyzet. 2km-en leadtunk 200m szintet. A rajthely előtt nem sokkal útba esett egy vendéglőként funkcionáló faházikó, benne-előtte vagy 100 civil. Eszegettek-iszogattak, elvoltak ott fenn a nagy semmi közepén. Mindössze egy keskeny dózerút vezetett fel ide szerpentinezve, a szállító nagybusz épp akkor ipszilonozott ott, gondolom indult a következő szállítmányért. Én pedig indultam a pályámra, Tojás mögöttem 10 perccel, tesóm jóval később.

Durva lefelével kezdünk, bokám-térdem miatt óvatosra fogom, az út végét így sem veszem észre, de hamar korrigálok, gond nélkül megvan az egyes. Rövid mászás a következőre, majd lankásan lefele tovább. A négyesig már 200m szintet adtunk le a rajttól. A tempót nem viszem túlzásba, a terep adja magát a rohanásra, de inkább tartalékolok a durva hegymenetekre.

Az 5-östől végre megkezdjük a szintek felvételét. Ezen a részen találkozunk fákkal is, nehogy rosszul legyünk a temérdek pusztaságtól, a fenyőcsoportok adnak némi változatosságot. Egy hurokkal megkerüljük az alsó hegyet, majd még egy hurokkal a fentebbit is. A 12-esre kicsit aláfutok, egy perc hiba, ez még belefér. Egész jól bírom, kényelmes az iram, viszont innen kezdődik a durvulás. A 13-as fele már kapunk az arcba egy kemény fölfelét, amit már inkább gyaloglok, mint kocogok, de ez még csak a bemelegítés. Pont előtt frissítőállomás, ez ide nem árt, aztán irány neki a hegynek.

Ez a legjobb szakasz, 800m-en veszünk fel 200m szintet. A két átmenetben (12-től a 14-ig) összesen pedig 2km-en 400m szintet. A tempó kicsit belassul. Séta, séta, pihenés. Séta, séta, pihenés. A dolog nem unalmas, mivel a szusszanós rész közben elég megfordulni, és olyan de olyan kilátásban lehet gyönyörködni, hogy ihaj. Reménykedek, hogy felérek a meredek végére a totálisan begörcsölt vádli, és az energiatartalékok súlyos elfogyásának beállta előtt. Közben számolgatom a perceket, hogy ha ezt a szakaszt túlélem, akkor meglesz-e szintidőn belől a cucc. Úgy számolom, meglesz.

Elérem végre a meredek végét, és érzem, hogy innen már nem lehet probléma. Az izmaim rendben vannak, beájulni sem akarok a fáradtságtól, abszolút mozgásképes vagyok még, minden csupa Dizni. Teszünk egy méretes hurkot fenn a csemegézős részben, majd egy végső hosszú húzással elszintezgetünk a cél alatti völgyig. Ott az út végén újabb frissítő, kell is ide, mert kapunk úgymond levezetésnek egy újabb 100m szintet egybe. Megmászni sikerül, de agyilag kezdek szétesni. Bizonytalankodok a pont előtt, de nagy baj nem lett. Az utolsó előttire viszont már nagyon elfelejtem követni a térképet, és már jóval korábban nekiállok nézelődni, van-e pont. Szerencsére épp ekkor ér utol Tojás, aki már a durva felfelénél látott, de csak most jutott odáig, hogy hátba is csapjon. Segít helyre pakolni magam a pontig, onnan meg már csak egy laza szintfutás a befutópontig, majd egy szokatlanul hosszú, és aljas módon emelkedő befutószakaszt letudva beesünk a célba.

2:43:00 lett a vége, bőven belül a 3órás határon. Jó mulatság, férfimunka volt. Helyezésileg persze ez a nap sem volt a csúcsok csúcsa, tesóm jobban elhalva a végén kikapott tőlem egy perccel, és Tojás sem tudott maga mögé utasítani rajtunk kívül senkit, így ismét a három magyar versenyző került kategóriája három utolsó helyére. Ez kezd már kínos lenni. Aznap kevesebben indultak (116-an), és 11-en fel is dobták a pályát, így legalább a 103-105. helyezésünk már kezd közelíteni a top 100-hoz.

Futás után nagy nehezen összekapartuk magunkat, és kattintgattunk még párat. Az ég most még tisztább volt, mint délelőtt, végeláthatatlan messze el lehetett látni, konkrétan a 10km-re lévő kempingünk is kivehető volt. Összecuccolás után még meghallgattuk a helyiek fúvós zenekarának előadását, majd irány le Laax. Estére passzív pihenést irányoztunk elő magunknak, volt mit kipihenni.

A szokásos napi Tagsrückblick videó:

Megvolt a ráhangolódás a Prológon, kezdődhetett az első versenynap. Erre a napra még maradtunk a laposban, már amennyiben az 1000-1500m tengerszint feletti magasságú, néhol durván meredek oldalakkal szabdalt terültet laposnak lehet nevezni. A környező hegyek és sziklák mellett messziről valóban laposnak tűnik. A célt a versenyközpontban húzták fel, Laax-Murschtag-ban, a nagy kockaházak közötti kis helyen, amiből már látszott, hogy a pályák utolsó kilométere már nem lesz bonyolult dolog.

Maga a terep a Laax és Flims-Waldhaus közötti meseerdőt foglalta magába, anno 2003-ban már volt hozzá szerencsém, már akkor is öröm volt benne eltévedni. Tiszta, jól futható erdő, néhol kisebb zöld foltokkal, a talaj kicsit süppedős, göröngyös. Figyelni kell, hova lépünk, ha szeretnénk még a bokánkkal kezdeni később is valamit. A láthatóság szinte nulla, belógó fenyőágak, keresztbedőlt fák, dombok, sziklák mindenütt. A prológon egy kis demót már kaptunk belőle, most annyival lesz több, hogy helyenként durván besűrűsödnek a szintvonalak.

A rajtba buszos szállítással vitték a jónépet, egészen Flims-Waldhausig. A prológ tömegrajtjának a helyén tett le a busz, onnan pár száz méter séta volt még a rajtig. Itt a Caumasee fölötti rész olyannyira részletgazdag és csemegézős, hogy ezt a részt a térképen külön kinagyították 1:5000-es méretarányba is a 10000-es mellett, hogy olvashatóbb legyen. No ide kezdtünk be egyből. Térkép fel, gyors iránylevétel, és irány be az erdőbe. Olyan száz méter után lestem rá újra a térképre (vagy a lábam alá figyelek, vagy a térképre, de a kettő együtt ezen a terepen nem megy), és azon vettem észre magam, hogy már most fogalmam sincs, hol is vagyok. Érzésre kicsit jobbra húzhattam, távolság nagyjából okés, induljuk balra, talán az a kis völgy lesz az. Nem, nincs ott a pont. Ja de, mégis ott van. Érdekesek voltak a fényviszonyok az erdőben, nagyon nem virítottak a piros-fehér bóják, és a felvezetők is tettek róla, hogy ne legyen egyszerű dolgunk.

A kettes pontra már nem volt ekkora mákom, félútig még úgy-ahogy követtem, hogy mit csinálok, onnan vakrepülés. Sikeresen kinéztem a pont alatti kis gerincet, és azt túrtam körbe vagy háromszor. Aztán kicsit odébb csak meglett a gödör a ponttal. Buktam ezzel jó 5 percet. Eltelt a pályából kb. 300 méter, és 10 percnél tartok időben. Ilyen tempóval érdekes lesz a szintidő. A dimbes-dombos-sziklatömbös rész további pontjai viszonylag simán megvoltak, onnan meg egy kevésbé izgalmas rész következett dózerút-futásokkal, a pontokra leginkább csak be kellett ugrani. A tókerülő játék után kezdődött a fizikai kiképzés, tolni neki egyenesen a hegynek. Igyekeztem mihamarabb elkapni a gerincen lévő ösvényt, egyrészt úton könnyebb a fölfele, másrészt reméltem, hogy szép lesz balra a kilátás. És valóban. Gyakorlatilag a Rajna völgyének tetején gyalogoltam, és bár sokat takartak a fák, helyenként azért rá lehetett csodálkozni a tájra. Így a mászás is elviselhetőbb volt, ráadásul odafenn frissítőállomással kedveskedtek a haldoklóknak. Még éppen éltem, de időben rettenetesen szarul álltam, jó lenne belehúzni.

Pár rövid átmenet után jött egy méretes húzás, több lehetséges útvonallal. Az alsó kerülőt észre sem vettem. A fönti kerülőn gondolkoztam, de elvetettem, mert a pont előtti gerincre ígyis-úgyis fel kell mászni, akkor már inkább egyenesen. Menet közben vettem csak észre, hogy csúnyán benéztem a dolgot, a pont előtti út völgyben megy basszus, nem gerincen. Jézusom, mintha tegnap kezdtem volna a tájfutást, ekkora amatőrséget. Utólag nézve jobb lett volna felülről kerülni, kihagyhattam volna egy bozótos mászást, és egy frissítőpont is útba esett volna. Sebaj, sok nem múlt rajta.

Innen lankás lefelék és némi útfutások váltakoztak továbbra is figyelős terepen, de annyira extrém módon nem volt vad, mint a rajt utáni pillanatok. Ez a szakasz kimondottan tetszett. Már csak egy mászást kell túlélni, onnan downhill a célig. Az idő viszont nagyon fogyott, ráadásul mellette kezdtem én is elfogyni. A felfele már kínlódás volt, és mire felértem a tetőre, már csipogott is a vekker. Húzhatom be magamnak mára a nulla pontot.

A pálya vége ismét humánusabb volt, sok-sok lefelével és ösvényfutásokkal. A hosszú átmenetben kihagyott vödörpont most nem maradt ki, kellett is, hogy élve eljussak a célig. A főúton egy hirtelenjében odaépített gyalogos felüljárón keltünk át, és néhány kevésbé gondolkodtató átmenettel le is zárult a mai verseny, 2:36:36 lett a vége.

Az eredménylistában a magyar különítmény nem szerepelt túl fényesen, az aznap Elitben rajthoz állt 127 indulóból 11-en dobták a pályát, én mint versenyidőt túllépett vagyok jelen, tesóm és Tojás pedig a 113. és 114. helyet foglalták el, holott ők is bőven kívül estek a kétórás álomhatáron. Egy 150 perces szintidő tudtában azért összekapartam volna magam jobban a végére.

Mindenesetre kellemesen elfáradtunk, jól esett visszafele menet leugrani a Caumasee-hez pancsolni egy kicsit.

A napi összefoglaló videókat idén nem a versenyközpont egy külön nagytermében vetítették le, ahogy eddig, hanem több kis kocsma tévéjén adták le, bíztatva ezzel a népet a kellő fogyasztásra. És persze az összefoglalókhoz is hozzácsaptak pár percnyi reklámanyagot, örüljenek a szponzorok is.

Túléltük az első éjszakát, délelőtt kényelmes szedelődzködés, és irány Laax. Ott is jártam már 2003-ban, az akkori SOW ötödik napját zavarták le Laax-os célterülettel, most a versenyközpontot telepítették ide. Konkrétan Laax-Murschetg a hely neve, azon belül is a Rocksresort nevű épületkomplexum, ami nevéhez híven sziklaomlásra emlékeztető, szanaszét szórt, hatalmas kockaépületekből állt, funkcióját tekintve leginkább hotelek és üzletek kaptak helyet benne.

A mélygarázsban sikerült parkolóhelyet találni, de csak a jelentkezés idejére, órán felül már fizetős a cucc. A jelentkezés gyorsan lezajlott, hosszas sorban állásról szó sem volt, kategóriánként külön-külön asztalok voltak, pillanatok alatt kezünkben volt a csomag rajtszámmal, infós könyvecskével, szórólapokkal. A szokásos kötelezően viselendő, nyakba akaszthatós síp most is kötelező volt, viszont aljas módon nem tartalmazta a csomag, külön meg kellett venni. Ha esetleg szóltak volna előre, elhozzuk a két évvel ezelőttit. A honlapon szereplő előzetes infók általában elég hiányosak voltak, sok minden csak a most kézhez kapott infós könyvből derült ki. Például a pályaadatok is. Ezektől kicsit letettük a hajunkat. Ha ezt pár nappal hamarabb látjuk, lehet visszább neveztünk volna elitből valami gyerekpályára inkább, de most már nem volt mit tenni. Ezt akartuk, megkaptuk.

Prolog: 2.6km / 70m / 32ep

Day 1: 9.5km / 500m / 25ep

Day 2: 11.2km / 720m / 20ep

Day 3: 9.1km / 370m / 28ep

Day 4: 8.6km / 370m / 29ep

Day 5: 11.3km / 410m / 24ep

Day 6: 6.2km / 150m / 26ep

A leginkább figyelemre méltó a második napi 700 fölötti szint, és az ötödik napi 11km fölötti pálya.

Az eredményszámítás a következő: A futott idő / győztes idő * 1000 adja a napi pontot, majd a hat nap alatt összeszedett öt legjobb pontot összegezve kapjuk az összetett eredményt. Arról nem szólt a fáma, hogy mi a helyzet +1 nappal, a prológgal. Anno a 2006-os SOW-on rendeztek még prológot az elitnek, ott a hét futásból a legjobb hatot számolták be. Mint utólag kiderült, itt is ez volt a helyzet.

Ami még nagyon neccesnek tűnt, az a versenyidő. Ez az értesítő szerint 120 perc, kivéve a második nap, ott 180 perc. A 10-11 kilis pályákon, a durvának ígérkező terepeken ez azért kihívás lesz. A versenyidő túllépés, mint ahogy a versenynap feldobása, vagy a rajthoz nem állás, mind 0 pontot eredményez aznapra. Úgyhogy célként belőttük a szintidőn belüli teljesítéseket, és a 127 fős mezőnyünkből összetettben a top 100-ba kerülést. Szintén utólagosan tapasztaltuk, hogy a 120 perces szintidő a gyakorlatban 150-et jelent, szóval itt nemcsak hogy hiányos volt az infó, hanem egyenesen téves is. Svájciaktól azért több precizitást várnánk, no.

Az infók begyűjtése után irány a Prológ helyszíne, Flims-Waldhaus. Vissza két falunyit a kemping felé.

Itt már javában állt a bál, ugyanis délelőtt már lezavartak egy iskolásoknak és VIP-seknek szóló futamot a terep egyszerűbb, civilizáltabb részén. A rajtig még rengeteg időnk volt, úgyhogy kicsit körbejártuk a helyszínt, ismerkedtünk a tereppel, fotózgattunk ezt-azt, a VIP futam ellenőrző pontjai még kinn voltak.

Közeledett a tömegrajt ideje, játszóruhát fel, kis bemelegítés, és irány a rajtvonal. Egy kis téren gyülekeztünk mindannyian, itt még egész jól tartottuk magunkat Hubmannékhoz. Eldörrent a rajtpisztoly, térkép fel és uzsgyi. A pálya többkörös, hurkolt farsta, egy papíron két térkép kivágat. Nem volt egyszerű már a rajtot sem megtalálni, és mire felnéztem, az látszott, hogy a három HUN feliratú versenyző kb. 10 méterrel van lemaradva a teljes mezőnytől. És még a rajtbóját sem értük el. Iramváltás, ideje felpörgetni, verseny van, vagy mi.

A rajtnál egyből kétfelé oszlott a nép, tesómnak más volt az egyes, Tojást nem láttam merre megy, mögöttem lehetett. Az 1:5000-es méretarány kicsit szokatlan volt erdei terepen, majdnem túlszaladok az egyesen, de időben korrigál a tömeg, pár pontig még lehet vonatozni, aztán jönnek a hurkok. Kis terület nagyon megszórva pontokkal, már bezavarnak a juniorok is (előttünk rajtoltak 5 perccel), mindenki össze-vissza rohangál, szétszakadt a mezőny, itt már figyelni kell nagyon, muszáj egyedül tájékozódni. Ami nem egyszerű ezen a hepe-hupás terepen, kisebb-nagyobb dombok mindenfelé, és bár az erdő maga jól futható, a láthatóság nem az igazi, a mélyedésekben lévő pontok csak nagyon közelről látszanak. Egy hurok végén befigyel egy kisebb bóklászás, oda 2 perc, kezdek fizikailag is szétesni, túl gyors volt a kezdés, és még csak az első kör felénél járok. A kisebb fölfelék is nehezen mennek, már csak azért küzdök, hogy Hubmannék ne körözzenek le, az mégiscsak kínos lenne. A kör végén visszaérünk a faluba, pár gagyibb átmenet után a befutópontot megfogva nem a célba kell befutni, hanem le vissza a térképrajthoz. Ez első kör 21 perc lett, katasztrófa.

Irány a második kör. a térképrajnál vagyok, mikor hallom hogy Martz és Hubmann küzd egymással a befutón, előbbi győzött. A második körben nincsenek hurkok, egy sima körpálya. Versenyzők már alig lézengenek, pontközelben nincs aki segítene. Egy-két kisebb melléfutás után gyakorlatilag az utolsó figyelősebb pontnál sikerül teljesen elveszni. A sok egyforma hupli közt a már teljesen zokni agyammal nem tudtam helyrerakni magam, jó 4-5 perc bóklászás után végre beleesek egy ismerős sziklatömbbe. Ekkor látom meg Tojást is. Pár átmenet van már csak, de lankásan fölfele, ott még tartom a tempót Tojással, aztán a befutópontra menet a meredek emelkedőt már nem bírom, Tojás megkocogja, ő nyeri a párbajt. 39:41 lett a vége, de nem 2.6, hanem 3.6km-en, legalábbis a térkép szerint. Az eredménylista szerint 120-an indultunk, hatan valahol rossz pontot fogtak, további kemény egy emberkét sikerült megverni. Tesóm 108., Tojás 112., én 113. Hát, legalább a szintidő sikerült. Más kérdés, hogy teljesen széthaltam, és akkor ez még csak a prológ volt.

Levezetésként lenéztünk a közeli tóhoz, becsületes nevén a Caumasee-hez. A valóságban is pont olyan hihetetlenül gyönyörű a vize, mint ahogy azt az előzetes képeken láttuk. Flims-Waldhaus-tól párszáz méteres sétával lehet elérni a liftet, ami a megfáradt/lusta emberkéket leviszi a tóhoz. Lent strand is van, 17 órától ingyenes a belépés, ide még visszajövünk.

A rendezőség összeállított egy kis videót a prológ napjáról:

Volt idén nyáron is egy svájci hatnapos, ami azért megér néhány posztot, mégiscsak az év legélménydúsabb versenye volt.

A 2009-es Swiss-O-Week után rendhagyó módon nem három, hanem csak két évvel következett a következő felvonás. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy 2012-re Svájc nyerte el a Világbajnokság rendezési jogát egy kevésbé extrém és izgalmakban szerényebb helyszínnel, így az arra az évre jutó SOW a VB kísérőrendezvényeként funkcionált volna elveszítve ezzel látványverseny jellegét. Szóval inkább áttették az egészet 2011-re, helyszínnek pedig a Flims-Laax-Falera környéki erdőségeket, pusztákat és kősivatagokat jelölték ki, nagyon helyesen.

Sajnos a SOW nem a legolcsóbb nevezési díjjal büszkélkedő versenyek egyike, ráadásul a tavalyi nagy nyugdíjmentésből adódóan sikeresen buktam a munkahelyemet is, kellően bizonytalanná téve ezzel az egész elkövetkezendő évet, de szerencsére gyorsan megoldódott az állásproblémám, így nyugodt szívvel nevezhettünk be a svájci hatnaposunkra. Tódi helyett idén Tojás csatlakozott hozzánk, így utaztunk hármasban a hosszú úton. Rajtunk kívül még a szokásos Meichl Marci féle hármas nevezett Magyarországról, ők is már rutinos SOW-osoknak számítanak.

Kategóriaválasztásnál az elménk elborultabb része győzedelmeskedett, maga alá gyűrve a túlélési ösztönöket is. Az elmaradt téli alapozás, a gyatra edzésmunka és a folyamatos térdproblémák ellenére is simán bevállaltuk az Elit kategóriát. Ha már kimegyünk olyan messze, akkor hadd szóljon. Persze voltak racionális érvek is: az Elit kategóriát mindig kiemelten kezelik, idén például a férfi/női junior és felnőtt eliteknek a nulladik napon rendeztek egy tömegrajtos prológot, ami beleszámított az összetettbe is, ezzel gyakorlatilag hétnapossá vált számunkra a SOW. Továbbá a leghosszabb pályák sosem hagyják ki a versenyterepek legcsemegésebb részeit, legyenek azok bármilyen messze a célterülettől. Értelmes helyezést elérni alacsonyabb kategóriában sem lett volna semmi esély, és ha már úgyis ronggyá vernek minket, akkor inkább a legjobbak verjenek ronggyá. Merthogy voltak legjobbak is, a komplett svájci válogatott is nevezett a versenyre: Daniel Hubmann, Mathias Martz, Fabian Hertner, Simone Niggli és hasonló nevek figyeltek ott mellettünk a rajtlistában.

Az első versenynap július 31-én vasárnap volt, előtte szombaton a prológ, azelőtt péntek délután pedig volt még egy edzőverseny jellegű esemény is Chur óvárosában, ezt a futást még beterveztük magunknak. Ehhez is számoltuk ki az indulást. A tervezett hajnali 6 órás indulás természetesen csúszott két órát, és a 10 órás menetidőből is végül 12 lett, köszönhetően az osztrák autópályákat elözönlő 80-as tábláknak és a német szakaszt megbénító dugóknak. Este 8-ra már ott is voltunk Churban, így még épp láthattuk, ahogy a rendezőség utolsó embere csomagolja össze a célfeliratot. Erről a játékról bizony lemaradtunk, de sebaj, legalább az amúgy eléggé borsos nevezési díj nálunk maradt, az óvárost meg majd bejárjuk gyalogosan a pihenőnapon. Futni meg fogunk eleget az elkövetkezendő napokon.

Aznapra nem maradt más hátra, mint megkeresni a kempinget, becsekkolni és sátrat verni. A korábbiakkal ellentétben idén a rendezőség nem vesződött ideiglenes sátortábor kialakításával, csak adott egy linket egy kempinghez, bizniszelje le mindenki maga a szállását. Ez a kemping Trin Mulin mellett volt, jó messze a versenyközponttól, kicsit kinn a világ végén. A hely nem volt teljesen ismeretlen számomra, ugyanis anno 2003-ban innen pár száz méterre volt az akkori Világbajnokság középtávú száma, mikoris tesómat próbáltam beszurkolni a döntőbe. Akkor még nem létezett ez a kemping, most sem volt valami hatalmas kiépített valami, egyszerűen az erdőszélre a kukoricaföld mellé felhúztak egy nagyobb faházat egy-két kiszolgáló épülettel. A helyet egy kisebb tavacska és néhány játszótéri ojjektum dobta fel, valamint a helyiek állatállománya (pacik, csirkék, egyebek). A kilátás gyönyörű volt, egyik oldalt csodaszép fenyves, másik oldalt hatalmas sziklafalak. Lehetett bámészkodni rendesen.

Mire végeztünk lakóhelyünk felállításával, és a temérdek cucc kipakolásával, kellően be is sötétedett, valamint az eső is némileg nekieredt, ne unatkozzunk már az első éjszakán sem. A nagy versenyre való jelentkezés másnapra maradt, a prológ úgyis csak délután rajtol, lesz időnk bőven.