Miután mindkét téli túrán túlestünk (gyakorlatilag ebből állt a teljes téli alapozás), nem volt kérdés, hogy nevezni kell az idei HOB-ra, és megpróbálni teljesíteni azt is. A Téli Mátrán már sikerült 4 órán keresztül futómozgást produkálnom, talán térképpel a kézben is menni fog. Ráhangolásként húsvét hétvégéjén elindultunk még a Nógrád Nagydíjon Mátrakeresztes térségében, ne a HOB legyen az első tájfutóversenyünk az évben. Egy mászósabb középtáv, egy kényelmes iramban letudott normáltáv és egy pörgős, nagyon buli 3x3 fős váltó volt a program. Túléltem, túlzottan le sem sérültem, jöhetett a HOB.

A tavalyi salgótarjáni, kicsit brutális, és nem kicsit túlméretezett pálya után idén lehetett reménykedni egy humánusabb megoldásban, a zalai dombság a szép tiszta erdeivel és lankás domboldalaival kellemesebb helyszínnek ígérkezett. Mitró Zolit, aki a pályakitűzést végezte, azért kicsit győzködni kellett, hogy bár a terep engedi az 5 perces iramot is, azért még az élmezőnnyel is elő szokott fordulni, hogy két óra futás után fáradni kezd, így végül a 30 fölötti távot 27,7km-re redukálta. Az sem kevés, de reálisabb lett a 150 perces nyerő idő. Nekem meg a 4 órán belüli teljesítés.

Április 10. Hajnali kelés, azt a Zalalövőt rettenetesen messze építették fel, autópályán is jó 4 óra az út odáig. Tódit, Tojást és Werner Petit bepaszíroztuk a hátsó ülésre, aztán uzsgyi. A vártnál korábban odaértünk, így kényelmesen körül tudtuk járni a célterületet, megnézni az átfutópontot szépen ráhangolódva ezzel a ránk váró versenyre. Időközben megérkezett a többi vásárhelyi futó is, becuccoltunk a nagysátorba, és nekifogtunk az előkészületeknek, melynek első és nagyon fontos lépése az egyéni frissítők becímkézése és leadása volt. A pályakitűző kellő számú frissítőpontot betervezett a pályára, a rendezőség meg biztosított azokon banánt, kekszet, szőlőcukrot és vizet. Ez utóbbinak keveselltük az energiatartalmát, és valami használhatóbb folyadékot próbáltam beszerezni előző nap este. Sajnos olyan Getorade-féle cuccosokat nem találtam a boltban, így maradt néhány fél literes Nestea és egy Redbull. Na ezen ojjektumok szétosztása az 5 frissítőállomásra közel 20 perces sakkozás után végül sikerült is, az eredmény a következő lett: 1.frissítőn elég a víz (10%, 2.8km), 2.frissítőre tea (20%, 5.5km), 3.firssítőre tea (35%, 9.7km), 4.frissítőre (ami egyben az átfutó pont is volt, 66%, 18.3km) tea és Redbull, az utolsó frissítőre (ami voltaképp megegyezett az elsővel, 80%, 22.2km) pedig szintén egy tea. A negyedik szakasz tűnt elég húzósnak (közel 9 km frissítő nélkül), továbbá az utolsó 5.5km-es, amikor már várhatóan az életünkért fogunk küzdeni. Elkészítettük az időbeosztást, a tervezett 235 percet lebontottuk szépen a szakaszokra, hogy menet közben is tudjuk, hogy állunk.

A frissítők leadása után magunkra öltöttük a játszóruhát. Ádám mindenkiről készített egy fotót még verseny előtt, legyen egy utolsó emlékkép a hozzátartozóknak, esetleg a keresőkutyák könnyebben megtalálják majd az erdőben a maradványainkat, és azonosítani is tudnak minket. De ha netán mégis túléljük valahogy a pályát, akkor meg lehet készíteni előtte-utána kompozíciókat. Egy sajnálatos esemény még történt rajtba indulás előtt, egy F70-es versenyző lett rosszul az autójánál, kijött érte a mentő, majd pár perc múlva mentőhelikopter, és az szállította el. Valami agyérgörcsről susmorogtak.

A 21-es versenyzőink közül Tódit saját kérésére a mezőny elejére sorsolták, utána nem sokkal ment tesóm, én kicsit a vége felé, Endru pedig még 40 perccel mögöttem. Úgy számoltam, az átfutónál fog beelőzni. Szóval irány ki a rajtba, egy kilire rakták csak, kényelmesen elkocogtam odáig. Ott jutott eszembe, hogy igazából egy túlélőverseny előtt bemelegítő futással fárasztani magam nem túl értelmes dolog, ki is gyalogolhattam volna, a pálya első fél órája bőven elég bemelegítésnek. Sebaj, bírom. Gimnasztikáztam még egy kicsit, próbáltam úgy tenni, mint egy felkészült versenyző, majd úgy 3 perccel a belépés előtt észrevettem, hogy a jobb lábamon a cipőfűző volt szíves középen elszakadni. Tartotta még a cipőt, de kezdett lazulni, ki tudja meddig bírja. Csendes bazmegelés után számba vettem a lehetőségeket: vagy visszarongyolok a célba cipőfűzőt cserélni lekésve ezzel kb. 10 perccel a rajtomat, vagy megkockáztatom laza cipővel a versenyt, és ha már túlságosan zavaró lesz a dolog, akkor a fűző hosszabbik felével újrakötöm a cipőt. A véletlengenerátor ez utóbbi verziót hozta ki győztesnek, így nekiindultam a Hosszútávú Bajnokságnak, lesz ami lesz.

A rajtvonalnál kézhez kaptam a szép nagy lepedő térképet kellően összefirkálva piros körökkel és vonalakkal, nem volt egyszerű magát a rajtot sem megtalálni rajta. Azért meglett az, és irány be az erdőbe, ami tökéletesen futható szálerdő volt, néhol kis gallyazással. Egy kisebb tönkre sikerült is úgy rálépni, hogy kicsit visszacsapódott a bokám néhány fájdalmasabb és bicegősebb lépést előidézve ezzel. Jó kezdés: cipőfűző, boka. És már 200m el is telt a pályából. Valaki odafent nagyon nem nekem szurkol. Szerencsére futóképes maradtam, és az első pontra sem szálltam ki, éreztem, hogy innen már gyerekjáték lesz. Rosszul éreztem. Meredek horhos, bozót és sűrű szedres következett, nem sokat dobva az iramon. Mégiscsak hosszú lesz az a mai nap. De a dzsuvázásnak is gyorsan vége szakadt, és újra tiszta erdőben haladhattam az első frissítőpont felé. A tervezett 23 perc előtt oda is értem, a személyzet kínált minden földi jóval, de én inkább egy fölösleges cipőfűzőt kértem. Fölösleges ugyan nem volt, de Detti istennő megszánt, és kivette a saját bakancsából a fűzőt, és befűzte a stoplisomba. Ezer köszönet érte, az életemet mentette meg ezzel. A rövidke evés-ivással együtt jó 3 perc ment el a frissítőnél, kiesve ezzel a tervezett szintidőből, de ezt még be lehet hozni, pláne hogy már a cipő sem fog leesni rólam. Innen egy kevésbé ingergazdag pályarész következett különösebb megoldhatatlan feladatok nélkül. Kényelmes, de valamennyire még lendületes iramban toltam az erdőben, a második frissítőhöz már teljesen jó időben érkeztem, itt jött egy hosszabb áthúzás a terep keleti végébe, ahol a laposabb völgyeket lecserélték jóval mélyebbekre, a hegyoldalakon megsűrítették a szintvonalakat, egyes helyekre még sűrű fenyveseket is rajzoltak, hogy nekünk minél jobb legyen. A harmadik frissítőig (9.7km) még tartottam a tervezett szintidőt, onnan jött egy kicsit durvább rész, és kezdtem végre fáradni is, egyre több gyaloglás került bele a fölfelékbe. A versenyértesítőből kimaradt ugyan, de szerencsére a pálya még egyszer érintette a legutóbbi frissítőpontot, ami nagyon nem jött rosszul, lehetett újra zabálni. Innen már az átfutó jött, persze előtte még kaptunk egy újabb 2km-es átmenetet vissza a cél környékére, de legalább ott laposabb a környék. Az átfutó előtt pár ponttal kezdtem kicsit elfogyni, az alig érezhető emelkedőkön csak vonszolni tudtam magam, és már a vádlim is bejelentkezett, hogy szeretne most már begörcsölni. Ezt az örömöt nem adtam meg neki, óvatosra véve a figurát sikeresen elküzdöttem magam a frissítőállomásig. Ha már a pálya kétharmada előtt beáll görcsbe a lábam, akkor teljesen reménytelen lett volna a teljesítés, így még erre maradt némi esély, de a tervezett szintidőmet már 5 perccel túlléptem, azaz innen gyorsítanom kéne ahhoz, hogy meglegyen a 4 óra. Valahogy az igencsak elkészült lábaimmal ez nem tűnt megvalósíthatónak. A frissítőnél magamba toltam a teát és a Redbullt, ettem banánt, kekszet, szőlőcukrot, amit csak találtam. Közben megérkezett Oszi is, aki 12 perccel indul mögöttem, viszont ő már nem úszta meg görcs nélkül, egy gazos nyiladékon átkelve beakadt a lába, és a vádlija ezt már nehezen viselte. Szóval nem volt már ő sem sokkal jobb állapotban, mint én. Beszélgettünk, nyújtogattunk, lazítottunk, hogy felkészüljünk a maradék pályaharmadra, mikor megjött Endru is, pont ahogy azt számoltam még az elején. Ő nem tökölt sokat, evett-ivott, és szaladt is tovább. 3 óra körül lesz az ideje, az teljesen jó, akár pontszerző helyre is befuthat.

Az átfutón eltöltött Közel 5-6 perc végére kezdett visszatérni belém az élet, és Oszival nekiindultunk az utolsó 9km-nek. Az első lankás lejtő sorsdöntőnek bizonyult, az ilyen helyeken szeret a vádli is és a térdhajlító is begörcsölni, de mivel ezt is megúsztam, onnan kicsit bátrabban haladhattam tovább, éreztem, hogy végig fogom bírni. Oszi viszont még nálam is lassabb volt, két pont után leraktam, és ismét egyedül caplattam az erdőben. Az utolsó frissítőhöz remek idővel érkeztem, gyakorlatilag sikerült gyorsulnom, és már csak tartani kéne ezt az iramot. Itt újra megköszöntem Dettinek, hogy első osztályú cipőfűzőt kölcsönzött nekem, és némi kajálás után indultam is tovább. Innen már csak 5 és fél kili, maradt rá 45 percem, necces lesz a 4 óra. Épp kezdtem hiányolni Vöcsököt, aki Endru előtt vagy után indult közvetlenül, már rég jönnie kellett volna, és jött is. Alig volt gyorsabb, úgyhogy próbáltam felvenni vele a tempót, de csak 3 átmenetig bírtam vele, aztán csak elkapta a görcs a vádlimat, muszáj voltam megállni nyújtani kicsit, és óvatosabban folytatni tovább. Fogytak a kilométerek, de nemsokára a vádlim mellett a térdhajlító és a combfeszítő is meghalt, kezdett necces lenni a téma. Hosszasabb nyújtás, még óvatosabb továbbindulás. Már csak két pont van, mikor jön az újabb görcs, itt már hiába nyújtok, gyalogolni kell jó 100m-t, mire kilazul a lábam, és imitálni tudom a futómozgást. A 4 órás álomidő elszállt, már csak arra koncentráltam, hogy beérjek egyáltalán. Az utolsó kilire összeszedem magam, megvan a befutópont is, a kissé értelmetlen, és értelmetlenül hosszú befutószakaszon mondhatni hajráztam is egyet, a vége 244:17 lett. Ezzel a 24.helyet szereztem meg, ami szinte jónak is mondható, hisz a többi egyéni számban (rövid, közép, normál) vért kell izzadni, hogy egyáltalán a 24 fős A-döntőbe bejussunk. Endru megcsípte a 8. (éppen pontszerző) helyet, tesóm mindössze tizenpár perccel nyomott le (18.lett), Tódi pedig az eredménylistán nem sokkal mögöttem (bár időben azért elég sokkal) a 27. helyen végzett.

Az eredményhirdetés már tartott, mire beértem, jórészt mindenki csak rám várt. Próbáltam összekapni magam, de így futás után pár perccel jött rá a teljes lábizomzatom, hogy mit is művelt az utóbbi órákban, és nekiállt mocsokmód sajogni. Nem fáj az, csak máshogy jó, mondogatom magamban, de annyira máshogyan nem tudott jó lenni, hogy ne fájjon. Szerencsére pár perc múlva elmúlt a dolog, mint ahogy az idei Hoszútávú Bajnokság is befejeződött. Összecuccolás, hazaindulás. Jövőre ugyanekkor, de nem ugyanitt.