Szóval harmadik nap. Kezdeném itt is a terep- illetve a versenynap elnevezésének magyarázatával. A Glattalp egy 1800m fölötti hosszúkás, viszonylag laposabb völgyszerű képződmény, a völgy aljánál indul lefelé a durva meredek, körbe pedig hatalmas hegyek magasodnak. S mint ilyen, a Glattalp nem kimondottan Svájc legmelegebb helyei közé tartozik, telente teljesen normális a -40°C körüli hőmérséklet, és még május végén is 30cm hó borította az egész helyszínt. A tegnapi naphoz hasonlóan itt sem kellett fákat kerülgetni, de ez itt már nem is a pályakitűzőn múlott, ugyanis a Glattalpon a nevéhez híven nincs egy darab fa sem, még egy kis vacak bokor se, csak füves puszta, hasadékos sziklafelszín, és szanaszét szóródott sziklatömbök. Érdekes egy hely, az biztos. És csodaszép.

A már jó korán közzétett infókból már tudhattuk, hogy vicces kis rajtmenet (pontosabban célmenet) vár ránk, mivel a Glattalpra közlekedő felvonó nulla kapacitása nem tette lehetővé a többezer versenyző feljuttatását a parkolóból a célba,  maradt a jól bevált túristaút a maga 4.2 km-ével és 720m (igen, hétszázhúsz méter) szintkülönbségével. Korai rajtidőt kaptunk, korán kellett kelni, de legalább az égiek aznapra megkegyelmeztek, és reggelre csak némi ködöt hagytak a már majd két napja ömlő esőből. A köd csak lassan akart oszlani, felfele caplatás közben csak részben tudtunk gyönyörködni a kilátásban, és amúgy is sietni kellett, hogy elérjük a rajtot. Futni azért nem futottunk a célig, a hátizsákos túrázás is elegendően fárasztó volt. Közel másfél óra mászás után felértünk a célhoz, a köd még tartotta magát, és nagyon meleg sem volt, sokáig tanakodtam, hogy vegyek-e hosszú fölsőt a futáshoz így augusztusban. Végül vettem, amit persze az első emelkedőnél meg is bántam, ráadásul a napocska is kezdett előbújni. A rajtot fél órával csúsztatták a szállítás akadozása miatt, így volt időnk annyit vacogni, téblébolni, és ködöt bámulni odafönt, hogy végül csak sikerült nekem is és tesómnak is lekésnünk a rajtunkat. Tesóm aznap két perccel indult mögöttem, ez a gyakorlatban már 3 perc lett.

A pálya: 8.7km/375m/17ep. Reméltem, hogy most nem fogok három órán át kinn bóklászni a terepen, szerencsére pusztafutással telt a pálya első fele, és csak azután dúrtunk bele a sziklafelszínes részbe, ami határozottan futhatóbb volt, mint tegnap, és a térképpel sem vesztem össze nagyon. Tesóm elég hamar utol is ért, persze pont egy csúnya lefele előtt, ahol a térdem miatt nem nagyon tudtam tartani a tempóját, és mire a sziklákhoz értünk, már el is vesztettem szem elől. A sziklafelszínes rész igazi tájfutó csemege volt, kisebb-nagyobb dombok, völgyek mindenfelé, oda kellett figyelni rendesen, egyszer sikerült is egy tanítani való párhuzamhibát produkálnom. Elveszni azért nem vesztem el különösebben, és  még a pályát is képes voltam két órán belül letudni. Egy helyen találtam még kis hófoltot, át is szaladtam rajta.

A napi extra különlegességet itt az agresszív tehenek biztosították. Milkabociék olyan intenzitással védték a kis legelőrészüket, hogy szó szerint megkergették a közelükben futókat, tisztára mint a házőrző kutyák.

Verseny közben már kezdett oszladozni a köd, befutás után meg már verőfényes napsütésben lehett gyönyörködni a környező hegyek nyújtotta kilátásban. Visszaúton a parkoló felé pedig megnézhettünk mindent, amiről a felfelében lemaradtunk. Nem semmi fárasztó nap volt, jól jött a pihenőnap, mikor is Luzern városát bóklásztuk meg jó alaposan.

A rendezők itt is készítettek előzetes videót a terepről és van képgaléria is a verseny napjáról.

Reggelre ha nem is napsütésre ébredtünk, de valahogy nem esett az eső. Éreztük, hogy nem lesz ez mindig így, mert lógott a lába nagyon, ráadásul aznap már hegyi futam várt ránk. Muotathalból katonai szállítójárművekkel cipeltek fel minket a célhoz, amit egy 1400-as hágó közelében építettek fel. A szállítás is megér egy külön misét. A rajtidők alapján osztották be mindenkinek, hogy ki melyik járattal utazik, ennek ellenőrzéséhez olyan kordonlabirintust rittyentettek össze a felszálló helyen, hogy csak na. Még a járművek pontos beállási helyét is kitáblázták. Amilyen precizitással megtervezték és megszervezték az egész szállítási procedúrát, olyan szépen omlott össze a rendszer a későbbiekben. Túl szorosra vették a dolgot, mire kijutottunk a célba, egy gyors öltözködésre maradt csak idő, már szaladni is kellett a rajtba, mert a rajtmeneteken sem spóroltak.

A hágó neve a disznó szóból ered, a rendezők szerint az a versenyző lesz jó ezen a terepen, aki úgy tud közlekedni, mint egy vaddisznó. Nekünk ebből annyit sikerült kivitelezni, hogy mire teljesítettük a pályát, úgy néztünk ki, mint egy vaddisznó. A versenynap nevében szereplő változatosság azt takarta, hogy csodaszép alpesi rétek váltakoztak mészkőfelszínes részekkel és mocsaras területekkel. Volt némi erdő is a terepen, de azt a pálya ügyesen elkerülte. Az alpesi rétek a meredekebb részek kivételével egész jól futhatóak voltak, a sziklafelszín viszont valami brutális. Tele volt kisebb-nagyobb hasadékokkal, sziklafalakkal, ráadásul az aljnövényzet miatt még az is alig látszott, hova lépek. Közlekedni rajta igencsak lassan lehetett, ezt tetőzte, hogy a térkép is gyengén volt kirajzolva ott, ennek köszönhetően sok-sok bónusz percet sikerült otthagyni. Szerencsére csak néhány pontot raktak ebbe a halál-szakaszba. Ide tényleg nem ártott a síp.

A rajtmenet adott volt a bemelegítéshez, 2km-en 250m szint, abból is 150m szint az első 400m-en. Mire felmásztam, már kezdett is szemerkélni, és ami szomorúbb, hogy az egész terepet sűrű köd borította, a remélt lélegzetelállító kilátásokból semmi nem lett. Az elit kategóriákat aznap is kiemelten kezelték, a rajtnál kaptunk egy GPS-vevőt a karunkra szorítva, hogy azzal szaladjunk, és verseny után kielemezhettük saját útvonalunkat. A készülék mért távolságot és magasságot, a saját szintmetszetem grafikonját is megcsodálhattam. A GPS szerint a kiírt 9.1km/450m-es pályán 11.4km/630m-t küzdöttem össze. Annyiban kicsit felesleges volt itt az útvonalkövetés, hogy a nyílt terep miatt jórészt a légvonal mentén lehetett haladni, már amennyire lehetett haladni. A meredekebb részek az eső miatt csúsztak rendesen, egy sok versenyző által kijárt oldal gyakorlatilag sárfallá változott, ott lejönni külön élvezet volt. A terepadottságok és leginkább a saját fizikai adottságaimnak hála az aznapi futás inkább egy tereptúrára hasonlított, már csak a pályán kint töltött idő miatt is. Így utólag sem nagyon tudom, hogyan telt majdnem három órába ez a 9 kili, hiszen azért jelentős részen futómozgással haladtam.

A térkép jól viselte az esőt, nem kellett nejlonzacskóba sem rakni. A sok esés-kelés-csúszkálás miatt rákerült sarat ha nem tudtam teljesen letörölni, hát egyszerűen lemostam róla a legközelebbi patakban. Többször is. Símán bírta az anyag.

A napi terepkülönlegesség az alpesi legelők jól ismert kerítései voltak, a milkabocik elkülönítését végző vackok mennyisége meghaladta azt az értéket, ami érdemessé tette volna ezek ábrázolását a térképen, és a rajtuk való áthaladás minden esetben macerás volt. Kétféle kerítéstípussal lehetett találkozni: a szögesdróttal és a villanypásztorral. Mindkettő pont olyan magas volt, hogy átlépni már éppen nem lehetett, átbújni alatta, vagy a két drót között meg éppen necces volt. Vagy beleakadtam abba a vacakba, vagy megrázott az áram.

A nap csúcspontja mindenféleképpen a célból a szálláshelyre való visszaszállítás volt. Illetve annak hiánya. A mezőny nagyrésze már lejutott a hegyről, de velünk együtt még úgy 500-an várakoztunk a következő járatra, ami a menetrend szerint 13 perc múlva jött, a gyakorlatban viszont majdnem 130 perc múlva. Lekapcsoltak valami rádióállomást a közelben, megszakadt a kapcsolat a lenti szállítókkal, akik azt hitték, hogy befejeződött a játék és hazamentek. Mire ez gyanússá vált odafent, és rendezői autókkal leértek kideríteni, mi is a helyzet, addig mi ott álltunk fent a tömegben és szakadt ránk az eső, merthogy akkor már bizony szakadt. Felülről mintha egy halk, de gúnyos kacaj is hallatszott volna. Két esőfutam után már nem volt száraz játszóruhánk, de még száraz utcai öltözékünk sem. Az, hogy este bármi is megszáradjon egy 5°C-os sátorban, míg odakint szakad az eső, nem tűnt valószínűnek. Kezdtünk kicsit nyűgösek lenni, ha még holnap is szakad, az nagyon gáz lenne. De szerencsére megúsztuk.

A rendezők itt is készítettek előzetes videót a terepről és van képgaléria is a verseny napjáról.

Az első nap rögtön egy városi sprint versennyel kezdtünk Schwyzben. Schwyz az azonos nevű megyének (kantonnak vagy minek) a székhelye, ahhoz képest eléggé kicsi városka. Van egy pofás főtere, sok girbe-gurba utcája, és ennyi. Úgy általában a svájci kisvárosok településszerkezete olyasmi, mintha valaki a házakat fentről lehajigálta volna, és ahova estek, oda lettek építve, az utak pedig ezeket a szétszórt házakat kerülgetik össze-vissza. Sok rendszert nem lehet találni bennük, az biztos. No nem mellesleg azért Schwyzben található a Victorinox gyár, a svájci bicskák származási helye. Emiatt is lett a versenynap neve az, ami.

A szállásunktól alig tizenpár kilóméterre található városkába gyorsan odaértünk, letettük a helyi pláza parkolójában a kocsit, és becuccoltunk a helyi sportközpontba, ott üzemelt az napi versenyközpont, az öltöző, egyebek. A cél természetesen a főtéren, hol is máshol. A két elit kategóriának a rajtját is a főtérre tették, csak hogy velünk meg tudjanak mászatni még egy hegyet, no meg hogy név szerint szólíthassanak a rajtnál. Gondolkoztunk azon, hogy feltelepedjünk-e a célhoz a központból, de aztán az eleredő eső megoldotta a problémát. Különösebben nem ijedtünk meg az esőtől, futáshoz jobb, mint a hőség, az aszfaltos utak meg annyira nem lettek csúszósak, hogy emiatt csökkenteni kéne a futótempón.

A pálya: 2.9km/110m/20ep. Rövid, de kicsit mászós. A vacak térdem meghatározta a maximális sebességemet, ami szerencsére kellően gyors volt, de csak annyira, hogy tudjam végig követni, merre is járok. Sok rövid, de figyelős átmenet váltakozott néhány hosszabbal, ám komolyabb útvonalválasztási feladat nem akadt ezekben sem. Persze a kis kesze-kusza utcák, sikátorok sokaságai folymatos figyelmet követeltek, ezt négyperces körüli tempó mellett tartani mégiscsak nehézkes. A felfelék túlnyomó részén a pálya első harmadán túlestünk, itt még valamelyest friss voltam, persze belassított kicsit, de szerencsére le is kellett futni a hegyről, vissza is jött a lendület. Végig jó iramban, pontosan mentem a pályán, csak a legvégére fogyott el az agyam, a befutó pontra menet kezdtem neki hülyeségeket csinálni, kapkodni, rossz utcába befutni, buktam is 20 másodpercet. Ez a helyezésemen nem sokat  rontott (midegy, hogy 71. vagy 74. leszek), csak bosszantó volt.

Az eső a futás végére el is állt, persze csak ideiglenesen, este rákezdett megint, hadd szokjuk. Ezzel túl voltunk azon a versenynapon, amelyiken egyáltalán lehetett iramot futni, a többi terep érdekesnek ígérkezett, a rendezők biztosítottak mindenkinek egy kis, nyakba akasztható sípot vész esetére, és ezt kötelező is volt magunkkal vinni a pályára (ellenőrizték a rajtban). Eredményesség tekintetében a magammal szemben támasztott összes elvárás annyi volt, hogy a mentőhelikopter igénybe vételét lehetőleg sikeresen elkerüljem.

A rendezők készítettek előzetes videot a terepről és van képgaléria is a verseny napjáról.

Több hónap is eltelt már az idei svájci hatnapos verseny óta, de beszámoló írására csak most sikerült időt szakítanom (köszönhetően annak, hogy a bokaszalagjaimat is most sikerült szakítanom). Tódi anno már írt egy rövid összefoglalót a tajfutok.hu-ra, csodaszépen beszkennelt versenytérképekkel, képgalérialinkekkel, miegymásokkal. Néhány saját képet én is feltettem ide az edzésonline-ra, lehet böngészni.

A verseny történetéről: Először 1996-ban rendezték meg Brunnen központtal (a Luzern-i tó keleti partján), és a különlegessége abban rejlett, hogy a szállás/versenyközpontból a célterületekre minden nap más jellegű szállítóeszközzel hordták ki a népet, volt ott katonai teherautóktól kezdve hajón és fogaskerekű vasúton át sífelvonóig minden. Gyönyörű helyszíneken, precízen lebonyolított verseny volt a néhány résztvevő magyar szerint, én sajnos akkor nem voltam ott.

Aztán valamiért csak 2003-ban jött a következő rendezés, ami egyben az azévi világbajnokság kísérőversenye is volt.  Főleg ez utóbbi miatt gondoltuk azt tesómmal, hogy benevezünk, majd végül úgy alakult, hogy ő mégis inkább a VB-n indul (nagyon összejött neki a válogató verseny), én pedig már mint házi szurkolótábor is funkcionáltam Svájcban. Sajnos tesómat nem sikerült berugdosni a VB középtávú számának döntőjébe, nem sok kellett volna pedig (mondjuk nem is volt elvárás), de azért jót szaladt a selejtezőjében. A VB-t a svájciak erősen hazarendezték, és amolyan skandinávszívatásból a Zürich környéki kontinentális terepeket (ejtsd: gagyi, durung hegyeket) választották ki a versenyre. Értelemszerűen a Swiss-O-Week is ezeken a terepeket került megrendezésre, egy nap kivételével (a VB középtávval együtt), mikor is levitték Trin-Laax mellé a versenyt, ott szerencsére lehetett csemegézni bőven.

A következő játék 2006-ban érkezett, ekkor engem épp Párizsba szólított a kötelesség, az Allianz által szervezett sporteseményen képviseltem hazánkat, ahol is megfutottam életem legszarabb félmaratonját (ez a PW még mindig él), de legalább érmet is adtak érte. Tesóm, hogy ne unatkozzon otthon, Tódival egyetemben társult néhány TIPO-s ifjonchoz utazásilag, és kipróbálták magukat a svájci hatnaposon. Ekkor Zermatt volt a központ, és a környező 3000m közeli hegyeken szaladgálhattak a gleccserek lábánál, fű nélküli csupasz sziklafelszíneken, Holdbéli tájat idéző kőrengetegekben. Úgy jöttek haza, hogy a következő Swiss-O-Week KÖTELEZŐ.

Volt három év összekuporgatni az összekuporgatnivalót, hogy aztán Tódival és tesómmal hármasban nekivágjunk ismét. Idén hazánkat rajtunk kívül csak a TIPO-s különítmény képviselte (ők is hárman voltak), korábban azért voltak jóval többen magyarok. A verseny rajtja előtt jó két és fél nappal már elindultunk itthonról, hogy kényelmesen tudjunk még világosban sátrat verni, és még maradjon egy teljes nap ráhangolódni az egészre. Tódi vállalta az éjszakai vezetést, én meg navigáltam, már amikor épp nem aludtam. Tesóm meg a hátsó üléssort foglalta el, hogy rákészülhessen a reggeli sofőrködésre. Nagyon ráérvén, az odafele útba másnap délelőtt még beiktattunk egy kis kerülőt, és ellátogattunk az Oberalppass és Furkapass nevezetű hágókhoz, hogy gyönyörködhessünk kicsit a kilátásban, és hógolyózzunk egyet augusztusban is.

A végcél Muotathal volt, ami egy kis falu a Luzern-i tótól keletre egy völgyben. Az odaérés, lejelentkezés, sátorépítés rendben megvolt, alig 14 óra telt el az otthoni indulástól az érkezésig. Az ideiglenes sátortábort a faluszélen, egy kisebb sportcentrum mellett jelölték ki, aminek a vizesblokkja mellé még mobil konténereket is kitelepítettek, hogy biztos elég legyen a több ezer embernek. Elég is volt, melegvíz is volt, szóval wellness a javából. A korábbi SOW-okon már tapasztaltuk, hogy bármennyire is pontos órákat gyártanak Svájcban, az eldugott kis völgyekben még mindig nem sikerült megoldaniuk az éjszakai fűtést, készültünk is a sátorozáshoz ruhával rendesen hidegre-melegre. Csak egy valamire nem: többnapos szakadó esőre, amit később szépen meg is kaptunk. De aznap még ez nem játszott, ki is mentünk az egyes számú edzőterepre megmozgatni a több hete pihentetett futóizmainkat. A terep nem volt túl messze, konkrétan a versenyközpontként és szállásként funkcionáló Muotathal utcáin fogtuk meg a kihelyezett pontokat, és reménykedtünk, hogy ez a majd félóra laza kocogás nem okoz túl nagy izomlázat (6km, 35perc). Ha túl nagyot nem is, azért kicsit okozott.

Aztán másnap folytattuk a "Fárasszuk ki jól magunkat még a verseny előtt" tevékenységünket, és két másik edzőterepre is ellátogattunk. Először a Brunnen melletti küzdős, meredek, néhol bozótos erdőben terepszemléztünk egyet kényelmes, kocogós tempóban (6km, 350m szint, 82perc), majd a Schutt melletti kirándulóhely sziklatömbjeit csodáltuk meg, ezt már tényleg csak túratempóban, fényképezőgéppel a kézben (4km, 150m szint, 90perc). Lett volna még egy edzőterep, de azt már kihagytuk, mivel az oda való feljutáshoz felvonó szükségeltetett, a jegy meg horribilis árú volt. Így is kellően elfáradva értünk vissza a sátrunkhoz, és akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó olyan éjszaka, amikor a hálócuccon kívül lesz még száraz ruhánk.

Eddig a bevezető, a versenynapok külön bejegyzéseket kapnak majd.