Az előzetes képek és térképrészletek alapján egyértelműen ez a nap számított a hét csúcspontjának, akár szó szerinti értelembe véve is. Egy rakás meleg cuccot összepakolva indultunk reggel Laax felé, felkészülve az augusztusi hócsatákra. A versenyközpontból ismét a méretes felvonókabinokkal szállítódtunk fel Crap Sogn Gion felé, a tegnapi célhelyet azonban csak érintettük, és haladtunk tovább egész a felvonónk végállomásig, Crap Masegn-ig. A 2472m tengerszint feletti magasságban lehetőség volt kicsit gyönyörködni a kilátásban, beláthattuk a teljes előző napi terepet, valamint a mostani célhely is kivehető volt a messziben. Igen, oda megyünk, annak a kis hegynek a lábához:

Crap Masegn-nél átszálltunk kisebb (6 fős), pörgősebb menetrendben közlekedő kabinokba, és a lenti Fuorcla állomást érintve kanyarodunk fel Vorab-hoz. A fevonóból szépen lehetett látni a már korábban elrajtolt versenyzők bóklászásait a kövek között. Végül felértünk az állomásra. Kiszállva és körbenézve az 'ejha', az 'aztamindenit', valamint ezek kevésbé kulturált változatai tódultak a számra. Az előzetes képek és videók messze nem adták vissza azt a döbbenetes látványt, ami ott élőben kézzelfoghatóan a szemünk elé tárult.

A felvonó állomása lényegében egy hatalmas hegyvonulat egy laposabb nyergében volt, 2570m magasan egy totálisan zöld nélküli terep közepén, csupasz sziklafelszín mindenfelé, kisebb-nagyobb sziklákkal megszórva. A terület viszonylag szabdalt volt, tele gödrökkel, mélyedésekkel. A méretesekben még megmaradt a hó, a kisebbekben már megolvadt. Ezernyi kis tavacska, kiterjedt hófoltok, szikla mindenfelé, tőlünk 400m-re pedig már indult a Vorab gleccser. Hihetetlen volt az egész.

A versenyről is essen azért pár szó, mégiscsak tájfutni jöttünk ide. A célt az állomástól nem messze, lenn az úton építették fel, a két rajtot pedig közvetlen az épület mellett, nem kellett sokat gyalogolni. Minden nap két rajt volt, általában egy közelebbi a kicsik és az idősebbek számára, egy távolabbi pedig a keményebb kategóriáknak. Mikor elérkezett a saját rajtomhoz, akkor kordonok közé be, térkép fel és uzsgyi.

Érdekes színei voltak a térképnek, a szokásos sárga (puszta) és barna (aszfalt/beton) mellé betettek egy szerintem fölösleges világos barnát az apróköves puszta jelölésére (ide a felessárga is elég lett volna), valamint kétféle szürkét. A világosabb szürke a kisebb sziklafelszínekkel tarkított pusztarészt jelölte, a sötétebb pedig a full sziklaterületet, ami a cél környékén is volt. Ja, és jelölve voltak természetesen a hófoltok is, ezek adták gyakorlatilag a legjobb támpontokat a tájékozódáshoz.

A rajt utáni pillanatokban kicsit meglepő volt, hogy a sziklafelszín milyen jól futható. Bár méteres kőtömböket kellett kerülgetni, és hegyikecske módon ugrálgatni, de legalább tisztán láttam, hova lépek, így jóval bátrabban lehetett haladni, mint pár napja az erdőben. Az irányt is könnyű volt tartani, leginkább a távolságra kellett jól ráérezni, és pontközelben gyorsan beazonosítani, melyik sziklatömb mögé/alá, melyik gödörbe, mélyedésbe tették is a pontot. A pálya eleje egész jól ment, haladós, pörgős volt, élvezetes. 2600m magasságban is jártunk, onnan kezdtünk ereszkedni lefele. Egy csúnya melléfutás után jött egy látványpont és átfutás a cél mellett:

Folytattuk a sziklafutást tovább, lapos és mérsékelten meredek részek váltakoztak, egy-egy vízfolyásban lemoshattuk a cipőt is. Általában átugrani túl szélesek voltak a patakok, helyenként meg kimondottan veszélyesen zubogóssá váltak. A pontok jöttek szépen, sorban szinte hiba nélkül, a terep pedig átváltott szikláról füves pusztára.

A füves pusztarész igencsak hajazott a két évvel ezelőtti Glattalp terepére. Itt-ott kisebb-nagyobb kiterjedésű hasadékos sziklafelszín borította, hogy a bokának is legyen félnivalója. Egy hosszú húzással elértünk a pálya feléhez, egyben a pálya legalacsonyabban fekvő pontjához, innen már szinte csak felfele visz az út.

Egy-két pontközeli bizonytalankodást leszámítva egész jól megy továbbra is, meredek mászás híján fizikailag is jól bírom, időben is nagyon jól állok. Teszünk egy kunkort lenn a pusztában, majd húzunk felfele, Egy kövekkel közepesen megszórt rész után visszaérünk a cél mellé a brutál sziklák közé egy utolsó hurokra. Itt már fáradok rendesen, az agyam is elkészült, dobálózok rendesen a perces mellészaladásokkal. A totális eltévedés szerencsére nem jön össze, így magamat rendesen kifutva 1:42:27-es idővel esek át a célvonalon, letudva a 9.1km/370m-es pályát.

Jónak tűnik, elégedett vagyok. Összesen ha 5-6 perc maradt benne, és toltam, ahogy tudtam. Biztos voltam benne, hogy végre lesznek nem magyar versenyzők is, akiket ma verek. De nem. Pedig tényleg nem sokon múlott. Tesómmal ma is nagyot meccseltünk és ismét kikapott egy perccel, Tojás pedig további 5-el maradt le. Az előttem végzett svájci srác mindössze 14 másodperccel volt jobb nálam. A ma indult 124 elit versenyzőből 5-en dobták a pályát, így a magyar különítmény a 117-119.helyet szerezhette meg, hozva ezzel a papírformát. Oké, hogy nem nyerni jöttünk ide, de egy országot beégetni azért mégse kéne már, a francba.

Futás után még nézelődtünk egy darabig, felejthetetlen a látvány. Meleg ugyan nem volt, 10°C alatt lehetett, a nap viszont tűzött rendesen egész nap. A naptej ide kimondottan kötelező volt. Néhányan még ki feküdtek egy sziklára napozni a hófoltok között.

Felvonózás vissza a központba, majd irány hazafelé. Azért a CaumaSee-t még útba ejtettük egy kis strandolásra. Az a tó megunhatatlan.

A napi összefoglalókat készítő stábbal egy kabinban utaztunk Laax-tól Crap Masegn-ig, de a videón mégsem szereplünk: