Második nap, a panoráma nap. Fél éve szinte minden reggel azért imádkoztam, hogy ezen a napon ne essen az eső, és a lehető legfelhőmentesebb égboltot tudjuk magunk felett. Kellő izgalommal vártam tehát a reggelt, aztán a sátorból kimászva megnyugodhattunk. Itt-ott ugyan kicsit felhős az ég, de közelében sincs annak a nyálkás, ködös, zivataros gánynak, ami a két évvel ezelőtti panoráma napon szakadt ránk.

Irány tehát a laax-i versenyközpont, az autót letettük a kb. egy kilire lévő ingyenes SOW parkolóban, amely parkolóról persze egy szó sem esett az infós könyvben, teljesen véletlenül bukkantunk rá pár napja. A verseny idejére üzembe helyezték a környék sífelvonóit, azokkal lehetett feljutni a magasabban fekvő célterületekre. A heti bérlet árát tartalmazta a nevezési díj, azért is volt az olyan borsos. A felvonónál méretes a sor, közel fél órát dekkoltunk, mire sikerült bepaszírozódnunk nyolvanadmagunkkal az amúgy elég méretes kabinba. A BKV-fíling bejátszott rendesen, de mégiscsak 3300 embert kell pár óra alatt felzavarni a hegyre, a kabinok száma és kapacitása meg véges. Felértünk, lecuccoltunk és nekiálltunk a panorámát bámulni.

A Crap Sogn Gion sífelvonó állomását 2216 méteren, egy méretes hegygerinc laposabb részének végre építették, olyan 300°-os kilátást biztosítva ezzel a környező hegyvonulatokra. Bámészkodtunk, kattintgattunk, és igyekeztünk nem elfelejteni, hogy itt ma még futni is kéne valamit.

Ugye ez a nap a halálnap, 11.2km 720m szinttel, de legalább 3 órás szintidővel, ez még meglehet, ha nem pusztulunk ott valamelyik emelkedőn. A terep kellemes puszta, kicsit göröngyös, de bőven futható talajjal, néhol szabdalt, csipkézett oldalakkal. Figyelni azért kell, de csúnya bóklászásokhoz, durva percotthagyásokhoz nagyon be kéne nézni valamit. Inkább fizikai megmérettetés lesz.

A célterület a terep majdnem legmagasabb pontján volt, a rajtmenet ennek megfelelően erős lejtmenettel indult, azzal is folytatódott, aztán egy völgyön átmászva végül normalizálódott a helyzet. 2km-en leadtunk 200m szintet. A rajthely előtt nem sokkal útba esett egy vendéglőként funkcionáló faházikó, benne-előtte vagy 100 civil. Eszegettek-iszogattak, elvoltak ott fenn a nagy semmi közepén. Mindössze egy keskeny dózerút vezetett fel ide szerpentinezve, a szállító nagybusz épp akkor ipszilonozott ott, gondolom indult a következő szállítmányért. Én pedig indultam a pályámra, Tojás mögöttem 10 perccel, tesóm jóval később.

Durva lefelével kezdünk, bokám-térdem miatt óvatosra fogom, az út végét így sem veszem észre, de hamar korrigálok, gond nélkül megvan az egyes. Rövid mászás a következőre, majd lankásan lefele tovább. A négyesig már 200m szintet adtunk le a rajttól. A tempót nem viszem túlzásba, a terep adja magát a rohanásra, de inkább tartalékolok a durva hegymenetekre.

Az 5-östől végre megkezdjük a szintek felvételét. Ezen a részen találkozunk fákkal is, nehogy rosszul legyünk a temérdek pusztaságtól, a fenyőcsoportok adnak némi változatosságot. Egy hurokkal megkerüljük az alsó hegyet, majd még egy hurokkal a fentebbit is. A 12-esre kicsit aláfutok, egy perc hiba, ez még belefér. Egész jól bírom, kényelmes az iram, viszont innen kezdődik a durvulás. A 13-as fele már kapunk az arcba egy kemény fölfelét, amit már inkább gyaloglok, mint kocogok, de ez még csak a bemelegítés. Pont előtt frissítőállomás, ez ide nem árt, aztán irány neki a hegynek.

Ez a legjobb szakasz, 800m-en veszünk fel 200m szintet. A két átmenetben (12-től a 14-ig) összesen pedig 2km-en 400m szintet. A tempó kicsit belassul. Séta, séta, pihenés. Séta, séta, pihenés. A dolog nem unalmas, mivel a szusszanós rész közben elég megfordulni, és olyan de olyan kilátásban lehet gyönyörködni, hogy ihaj. Reménykedek, hogy felérek a meredek végére a totálisan begörcsölt vádli, és az energiatartalékok súlyos elfogyásának beállta előtt. Közben számolgatom a perceket, hogy ha ezt a szakaszt túlélem, akkor meglesz-e szintidőn belől a cucc. Úgy számolom, meglesz.

Elérem végre a meredek végét, és érzem, hogy innen már nem lehet probléma. Az izmaim rendben vannak, beájulni sem akarok a fáradtságtól, abszolút mozgásképes vagyok még, minden csupa Dizni. Teszünk egy méretes hurkot fenn a csemegézős részben, majd egy végső hosszú húzással elszintezgetünk a cél alatti völgyig. Ott az út végén újabb frissítő, kell is ide, mert kapunk úgymond levezetésnek egy újabb 100m szintet egybe. Megmászni sikerül, de agyilag kezdek szétesni. Bizonytalankodok a pont előtt, de nagy baj nem lett. Az utolsó előttire viszont már nagyon elfelejtem követni a térképet, és már jóval korábban nekiállok nézelődni, van-e pont. Szerencsére épp ekkor ér utol Tojás, aki már a durva felfelénél látott, de csak most jutott odáig, hogy hátba is csapjon. Segít helyre pakolni magam a pontig, onnan meg már csak egy laza szintfutás a befutópontig, majd egy szokatlanul hosszú, és aljas módon emelkedő befutószakaszt letudva beesünk a célba.

2:43:00 lett a vége, bőven belül a 3órás határon. Jó mulatság, férfimunka volt. Helyezésileg persze ez a nap sem volt a csúcsok csúcsa, tesóm jobban elhalva a végén kikapott tőlem egy perccel, és Tojás sem tudott maga mögé utasítani rajtunk kívül senkit, így ismét a három magyar versenyző került kategóriája három utolsó helyére. Ez kezd már kínos lenni. Aznap kevesebben indultak (116-an), és 11-en fel is dobták a pályát, így legalább a 103-105. helyezésünk már kezd közelíteni a top 100-hoz.

Futás után nagy nehezen összekapartuk magunkat, és kattintgattunk még párat. Az ég most még tisztább volt, mint délelőtt, végeláthatatlan messze el lehetett látni, konkrétan a 10km-re lévő kempingünk is kivehető volt. Összecuccolás után még meghallgattuk a helyiek fúvós zenekarának előadását, majd irány le Laax. Estére passzív pihenést irányoztunk elő magunknak, volt mit kipihenni.

A szokásos napi Tagsrückblick videó: