Megvolt a ráhangolódás a Prológon, kezdődhetett az első versenynap. Erre a napra még maradtunk a laposban, már amennyiben az 1000-1500m tengerszint feletti magasságú, néhol durván meredek oldalakkal szabdalt terültet laposnak lehet nevezni. A környező hegyek és sziklák mellett messziről valóban laposnak tűnik. A célt a versenyközpontban húzták fel, Laax-Murschtag-ban, a nagy kockaházak közötti kis helyen, amiből már látszott, hogy a pályák utolsó kilométere már nem lesz bonyolult dolog.

Maga a terep a Laax és Flims-Waldhaus közötti meseerdőt foglalta magába, anno 2003-ban már volt hozzá szerencsém, már akkor is öröm volt benne eltévedni. Tiszta, jól futható erdő, néhol kisebb zöld foltokkal, a talaj kicsit süppedős, göröngyös. Figyelni kell, hova lépünk, ha szeretnénk még a bokánkkal kezdeni később is valamit. A láthatóság szinte nulla, belógó fenyőágak, keresztbedőlt fák, dombok, sziklák mindenütt. A prológon egy kis demót már kaptunk belőle, most annyival lesz több, hogy helyenként durván besűrűsödnek a szintvonalak.

A rajtba buszos szállítással vitték a jónépet, egészen Flims-Waldhausig. A prológ tömegrajtjának a helyén tett le a busz, onnan pár száz méter séta volt még a rajtig. Itt a Caumasee fölötti rész olyannyira részletgazdag és csemegézős, hogy ezt a részt a térképen külön kinagyították 1:5000-es méretarányba is a 10000-es mellett, hogy olvashatóbb legyen. No ide kezdtünk be egyből. Térkép fel, gyors iránylevétel, és irány be az erdőbe. Olyan száz méter után lestem rá újra a térképre (vagy a lábam alá figyelek, vagy a térképre, de a kettő együtt ezen a terepen nem megy), és azon vettem észre magam, hogy már most fogalmam sincs, hol is vagyok. Érzésre kicsit jobbra húzhattam, távolság nagyjából okés, induljuk balra, talán az a kis völgy lesz az. Nem, nincs ott a pont. Ja de, mégis ott van. Érdekesek voltak a fényviszonyok az erdőben, nagyon nem virítottak a piros-fehér bóják, és a felvezetők is tettek róla, hogy ne legyen egyszerű dolgunk.

A kettes pontra már nem volt ekkora mákom, félútig még úgy-ahogy követtem, hogy mit csinálok, onnan vakrepülés. Sikeresen kinéztem a pont alatti kis gerincet, és azt túrtam körbe vagy háromszor. Aztán kicsit odébb csak meglett a gödör a ponttal. Buktam ezzel jó 5 percet. Eltelt a pályából kb. 300 méter, és 10 percnél tartok időben. Ilyen tempóval érdekes lesz a szintidő. A dimbes-dombos-sziklatömbös rész további pontjai viszonylag simán megvoltak, onnan meg egy kevésbé izgalmas rész következett dózerút-futásokkal, a pontokra leginkább csak be kellett ugrani. A tókerülő játék után kezdődött a fizikai kiképzés, tolni neki egyenesen a hegynek. Igyekeztem mihamarabb elkapni a gerincen lévő ösvényt, egyrészt úton könnyebb a fölfele, másrészt reméltem, hogy szép lesz balra a kilátás. És valóban. Gyakorlatilag a Rajna völgyének tetején gyalogoltam, és bár sokat takartak a fák, helyenként azért rá lehetett csodálkozni a tájra. Így a mászás is elviselhetőbb volt, ráadásul odafenn frissítőállomással kedveskedtek a haldoklóknak. Még éppen éltem, de időben rettenetesen szarul álltam, jó lenne belehúzni.

Pár rövid átmenet után jött egy méretes húzás, több lehetséges útvonallal. Az alsó kerülőt észre sem vettem. A fönti kerülőn gondolkoztam, de elvetettem, mert a pont előtti gerincre ígyis-úgyis fel kell mászni, akkor már inkább egyenesen. Menet közben vettem csak észre, hogy csúnyán benéztem a dolgot, a pont előtti út völgyben megy basszus, nem gerincen. Jézusom, mintha tegnap kezdtem volna a tájfutást, ekkora amatőrséget. Utólag nézve jobb lett volna felülről kerülni, kihagyhattam volna egy bozótos mászást, és egy frissítőpont is útba esett volna. Sebaj, sok nem múlt rajta.

Innen lankás lefelék és némi útfutások váltakoztak továbbra is figyelős terepen, de annyira extrém módon nem volt vad, mint a rajt utáni pillanatok. Ez a szakasz kimondottan tetszett. Már csak egy mászást kell túlélni, onnan downhill a célig. Az idő viszont nagyon fogyott, ráadásul mellette kezdtem én is elfogyni. A felfele már kínlódás volt, és mire felértem a tetőre, már csipogott is a vekker. Húzhatom be magamnak mára a nulla pontot.

A pálya vége ismét humánusabb volt, sok-sok lefelével és ösvényfutásokkal. A hosszú átmenetben kihagyott vödörpont most nem maradt ki, kellett is, hogy élve eljussak a célig. A főúton egy hirtelenjében odaépített gyalogos felüljárón keltünk át, és néhány kevésbé gondolkodtató átmenettel le is zárult a mai verseny, 2:36:36 lett a vége.

Az eredménylistában a magyar különítmény nem szerepelt túl fényesen, az aznap Elitben rajthoz állt 127 indulóból 11-en dobták a pályát, én mint versenyidőt túllépett vagyok jelen, tesóm és Tojás pedig a 113. és 114. helyet foglalták el, holott ők is bőven kívül estek a kétórás álomhatáron. Egy 150 perces szintidő tudtában azért összekapartam volna magam jobban a végére.

Mindenesetre kellemesen elfáradtunk, jól esett visszafele menet leugrani a Caumasee-hez pancsolni egy kicsit.

A napi összefoglaló videókat idén nem a versenyközpont egy külön nagytermében vetítették le, ahogy eddig, hanem több kis kocsma tévéjén adták le, bíztatva ezzel a népet a kellő fogyasztásra. És persze az összefoglalókhoz is hozzácsaptak pár percnyi reklámanyagot, örüljenek a szponzorok is.