Minden év novemberében megrendezik Velencében ezt a tájfutóversenyt, ami a helyszín különlegessége miatt hatalmas népszerűségnek örvend, a kisebb-nagyobb terek, a néhol alig egy méter széles sikátorok, valamint a sok kis és egy nagy csatorna fölött átívelő hidak kesze-kusza labirintusa egyértelműen a városi sprintversenyterepek istencsászárává emeli Velencét. Aki már legalább egyszer részt vett eme eseményen, az szinte kivétel nélkül újra és újra visszajár ide minden évben, és egyre több emberkét sikerül rábeszélnie, hogy tartson vele, nem fogja megbánni. Gondolkoztunk már mi is sokat, hogy el kéne menni egyet szaladgálni a sikátorokban a csatornák között, csak valahogy novemberre már mindig elegünk volt a sok versenyből, a hideg késő őszi időjárás sem adta a kedvet a mozgáshoz, és fél napokat utazni egyetlen futásért némileg idő és pénzpazarlásnak tűnt. Aztán ez idén máshogy alakult. A mindenféle sérülések miatti edzéskihagyásoknak és a sok térképhelyesbítési munkával töltött hétvégéknek az eredményeként ebben az évben nem sikerült túlzásba vinni a versenyzést, gyakorlatilag a fontosabb országos bajnokságokon kívül alig voltunk egy-két versenyen. Szóval maradt még bőven tájfuthatnékunk így novemberre is, csatlakoztunk tehát a Paskuj Matyi által összeverbuvált csapathoz, hogy megteljen a Szegedről induló kisbusz. A társaságban Matyi és feleségén kívül Bozsó Norbi képviselte a szegedi Maccabi egyesületet, szintén Szegedről, de a SZVSE színeiben versenyző dr. Sindely Pali jelentkezett még, ott volt aztán Töce Kalocsáról, Vásárhelyről pedig Endru, a hátsó üléssort pedig a Forrai testvérek foglalták el, ugyanis az indulás előtti héten megürült helyre Erika nővérünk csapott le, így ő is csatlakozni tudott a csapathoz.

A versenyprogram úgy nézett ki, hogy a "nagy" verseny vasárnap délelőtt került megrendezésre, és mivel úgyis mindenki napokkal előtte odautazik, csináltak szombat délutánra egy prológot, hogy akkor se unatkozzon a jónép. Mi ezt még megfejeltük azzal, hogy találtunk péntek estére is szórakozást, méghozzá egy veronai éjszakai sprint formájában. Néhány órás kerülő csak Verona, érdemes ellátogatni oda is. A pénteki és szombati sprint futamokon maradtam a férfi elit kategóriában, azt a 4km-t csak leküzdöm valahogy, a vasárnapi versenyen viszont kénytelen voltam alábbadni, ugyanis a 10km-es pályával még normál esetben is meggyűlt volna a bajom, így egy hónappal egy bokaszalagszakadásszerű sérülés után meg kimondottan hülyeség lett volna nem lejjebb nevezni néhány kategóriával. Végül a Men B klasszot szemeltem ki a maga 6.3km-es hosszával (ezt persze alapból érdemes másféllel felszorozni), amit még ha futóképtelen is lennék, valahogy csak legyaloglom szintidőn belül. Persze ahhoz képest, hogy az orvos kimondottan nem ajánlotta anno, hogy én ennyi hét után nekikezdjek szaladgálni, az egy hétvégén három verseny mindenféleképp rizikósnak mondható bokaszempontból.

Kis csapatunk nagy része még Szegeden összeszedődött, onnan indultak, minket Norbival meg már Pesten vettek fel. Csalódást nem okozva hoztuk a 45 perces késésünket a találkozóhelyre, nem akaródzott eszünkbe jutni, hogy hétköznap reggel más autók is szeretnének közlekedni, és hiába van Békásmegyer és a Campona egy ugyanazon városban, mégis rövidebb idő alatt odaértek a többiek Szegedről. Szerencsére rendesek voltak és megvártak minket, hogy aztán az így már teljesen megtelt kisbusz tovább indulhasson hosszú útjára. Ami út valahogy mégsem tűnt olyan hosszúnak, mint vártam, már végig autópálya visz le Olaszig, és Matyi is nyomhatta rendesen a gázt, mert bőven 8 órán belül odaértünk Veronába. Az utazás különösebb incidensek nélkül zajlott le, sehol egy elgurult kerék, sehol egy elfüstölt motor, sehol egy többórás dugó az autópályán, mindössze Andrea és János, a két GPS veszett néha össze azon, hogy adott körforgalmat a második avagy harmadik kijáratán kellene-e elhagyni, továbbá a távolságbecsléseknél is határozottan más véleményen voltak. Azért gond nélkül odataláltunk a versenyközponthoz, szégyen is lenne, ha egy kisbusznyi tájfutónak ez problémát okozott volna.

Veronába szerencsére még sötétedés előtt odaértünk, így világosban is meggyönyörködhettük a város főterét, ahol épp kirakodóvásár volt, mindenféle dél-olasz ízeket lehetett kóstolgatni sajtok, kenyerek, szalámik formájában. Bejártuk még az egykor gladiátorharcok színhelyéül is szolgáló arénát, és maradt még időnk verseny előtt felkeresni az Erkélyt is. Furcsamód Júlia nem tartózkodott az erkélyen, ehelyett az udvarban emeltek neki szobrot, ráadásul jó egy fejjel magasabb is volt nálam.

A rendezőség a versenyértesítőben úgy írta, hogy fejlámpa nem szükséges a pálya teljesítéséhez, lévén közvilágítás végig van a belvárosban, úgyhogy nem is készültünk ilyesmivel, a mezőny nagy része viszont igen, egyesek olyan durva technikával a fejükön, mintha egy sűrű sötét erdőbe indulnának. Nekik volt igazuk. Na jó, inkább csak azoknak, akik egy kisebb térképolvasó lámpával futottak, az utcákon valóban nem kellett botorkálni  a sötét miatt, ám egyes gyérebben megvilágított helyeken hiába néztem rá a térképre, nem lehetett kibogarászni belőle sokat. Ez még a vacak pályanyomásnak is köszönhető volt, a lézernyomtatóval készült térkép szürke épületszínei túl sötétek voltak, és eléggé elveszett benne a lila pályavonal.

Futáshoz november közepén este nyolckor egyértelműen a rövidnadrág-póló kombináció az ideális, a hétvége többi futásához is elegendő volt ennyi játszóruha. A nyomi bokámat jól befásliztam, ne legyen vele nagy probléma, próbaútra pont jó kis macskaköves, esti fénybe burkolózott utcákat sikerült kifognia, kérdéses volt, hogy bírja-e, és ha igen, meddig. Bírta. Végig. A tüdőkapacitással nagyobb gond volt, az utóbbi hónap 0 km-es edzésadagja hazavágta jócskán az erőnlétemet, megszenvedtem ezen a 4km-es pályán rendesen. A gyér tempóm abból a szempontból jól jött, hogy végig precízen tudtam követni magam az amúgy kicsit gagyira sikerült pályán, az óváros eléggé négyzethálós szerkezetéből adódóan nagy trükközéseket nem kaptunk, néhány kisebb sikátornál kellett csak figyelni, nagyrészt normál utcafutásról szólt a játék. Kellemesen kifutva magam a 25.helyet csíptem el a 24:40-es időmmel a 4.0km-es pályán, ezzel megvertem vagy 3 embert a férfi elit kategóriában, plusz még azt, aki feladta vagy el sem indult. Nagy tömeg nem volt itt az éjszakai sprinten, talán 200-an ha lehettek összesen.

Miután csipet-csapatunk minden tagja leküzdötte a pályája nehézségeit, összecuccoltunk és irány Velence, hogy még lehetőleg éjfél előtt be tudjunk csekkolni a szállásra, a Hotel Bernardiba, ami kívülről ugyanolyan lepukkadt, koszos épületnek tűnt, mint az összes többi Velencében, de belülről azért már jobban rendben volt. Talán a szoba fala volt néhol kifogásolhatóan csúnya, és a két méter széles sikátor túlsó falára néző ablak sem biztosította azt az igazi húbazdmeg kilátást, viszont voltak kényelmes, puha ágyak, külön fürdőszoba, szóval praktikusságból okés, és a messze nem horribilis ár sem egy elhanyagolható szempont, ami árban benne foglaltatott még egy inkább csak kóstolónak mondható reggeli is.

Szombat reggel aztán felkerekedtünk és nekilódultunk széjjelnézni a faluban, hogy megnézzük a kötelezően megnézendő dolgokat (Szent Márk tér, Sóhajok hídja, Rialto, etc). Velence annyiban hasonlít Budapestre, hogy tele van koszos, szemetes utcákkal, a házfalak összefirkálva, omlik róluk a vakolat, gusztustalanul ronda szinte az egész. Mintha a városszerkezet mellett a higiénia is a középkorból maradt volna itt. Szinte alapfelszerelésként hatott minden hídon az olasz koldusmaffia által üzemeltetett kéregetőasszony, és kikerülhetetlennek bizonyultak a lépten-nyomon táskaárusító afrikai barátaink is. Szerencsére akadt több helyen egészen szép, pofás ház is, és a sok-sok templom, terecske, a hidak, a gondolákkal teli csatornák, az üzletek valamennyire ellensúlyozták a képet. Az biztos, hogy Velence egy érdekes város. A shoppingolást nem vittük túlzásba, az üzletsorokon nem kimondottan magyar embernek való árakat láthattunk, de az is lehet, hogy még mindig lírában írták ki azokat. A közel 5000 eurós muránói üvegcsirkéken azért elgondolkoztunk, hogy a nappaliba vegyük-e meg, esetleg kellene még egy a konyhába is. Ami még érdekes volt, hogy lépten-nyomon magyar tájfutókba botlottunk, mindenki a szombat délelőttöt választotta turistáskodásra. Jól lejártuk a lábunkat, pedig csak 3-4 órányit gyalogoltunk, a tegnapi, izomlázat is produkáló futás után már kezdett teljesen kikészülni a lábam, és hol van még a nagy verseny.

Délután 2-től már indult a prológ futam, siettünk is a város túlsó végén található sportcsarnokba, ami most versenyközpontként funkcionált. Rajtszámfelvétel, átöltözés futóruhába, rövid bemelegítés, és irány a rajt. A prológ 4km-es pályája a Szent-Heléna szigeten kanyargott, kis ízelítőt kaphattunk a másnap ránk váró sikátoros játékból, de itt még voltak kisebb parkosabb részek is. Ezeket a parkokat a térkép nagyon idiótán ábrázolta, a szabványtól teljesen eltérve a ligetes, fás részeket zölddel jelölte, a kavicsos sétányokat sárgával, és fölöslegesen használt jelleghatárokat is. Szokatlan és zavaró volt. A sikátorok jelölésével azonban nem volt probléma, minden kis kiszögellés tökéletesen megvolt a térképen is, és mivel leginkább utcákon és sikátorokban szaladgáltunk, összességében használhatónak volt mondható a térkép. A pálya egy-két trükkösebb átmenetet tartalmazott csak, amit szerencsére nem ettem meg, a többi eléggé futósra sikerült. A futás persze most sem igazán ment, féltávnál már nagyon fogyott a levegő, az izomzat is küszködött, de csak legyűrtem nagy nehezen. 24:49 lett az idő, majdnem pont annyi, mint tegnap este. A kategóriámban 29. lettem, amivel még bőven a mezőny első felébe kerültem. Annyira nem gáz, meg egyébként is teljesen lényegtelen az eredmény ezen a versenyen.

Este aztán még kinéztünk megint a városba, miután összekapartuk és rendbe hoztuk magunkat a futás után, és kerestünk egy megfizethető árú pizzériát. Most láttam először olyat, hogy a Calzone pizzát kettébe hajtva tálalják, úgy nézett ki, mint egy sonka-gombával töltött pite. Érdekes volt és nem meglepő módon finom is.

Eljött végül a vasárnap reggel, összecuccolás, kulcsleadás, és rongyolás ki a versenyközpontba ismét. Játszóruhát magamra és irány a rajthoz szállító hajó kikötője, ugyanis a rajtot elvitték a Szent Mária Bazilika mellé, és egy 13 percenként induló sétahajóval hordták oda a népet. A menetrendet itt is a rajtidők alapján állították össze, mindenkinek meg volt adva, melyik hajóval kell mennie. Kicsit talán elsiették a szállítást, túl sok idő maradt a rajtban, jó 40 percet kellett ott téblábolni, és rövid futócuccban azért lehetett fázni. Ezt enyhítendő beengedték a versenyzőket a Bazilikába, ahol szélmentes helyen tudtunk várakozni, közben hallgathattuk a helyi kórus slágereit, és ha valaki sportszerűtlen módon ragadt valamelyik korábbi versenyén, hát azt itt meg is gyónhatta a papnak. Negyedórányi ücsörgés után, pláne hogy a rövidnadrágomat is megszólták, inkább kimentem a tengerpartra melegíteni. Ott megcsodálhattam a békát szorongató kisfiú szobrát, hogy ki lehetett ez a fiú, nem tudom, sem azt, hogy miért őrzi folyamatosan egy rendőr a szobrot. Mindenesetre sikeresen eltelt az idő, állhattam be a rajtba.

A béna rokkantak kategóriájában indultam ugye, és 6.3km-es pálya jutott így nekem. Ezen én 40 percen belül szerettem volna túlesni, tekintve a korábbi napok futásait és kilóméterátlagait. Az elején még szokni kellett a térképet, kisebb volt a méretaránya, mint a prológénak, így bogarászósabb is volt, de gyorsan ráéreztem. Arra kellett mindig figyelni, hogy a tájoló sarka folyamatosan a térkép azon pontján legyen, ahol épp vagyunk, mert ha csak úgy ránézünk a térképre és elkezdjük keresni magunkat, hát egyből több percet is bukhatunk. Továbbra is hasznosnak bizonyult a gyenge fizikai állapotom, így a maximális futótempómban tudtam követni magam, legalábbis amíg agyban is el nem kezdtem fáradni. Egy-két bénázás előfordult, volt hogy nem vettem észre sikátort, ahová be kellett volna fordulni, volt hogy elfelejtettem a kinézett útvonalat, és rossz utcán szaladtam be kerülve ezzel jókorát, de összesen egy percnél több hibát nem szedtem össze, csak nagyon belassultam a pálya második felére. Ami még különlegessége volt a térképnek, hogy külön színnel jelölte a forgalmasabb utcákat, tehát megkülönböztette a jól futható turistacsoporttal és a nehezen futható turistacsoporttal rendelkező utakat. A prológon még kevesebb bámészkodó akadt, itt már Velence teljes területét ellepték a tájfutók, és egyes üzleteknél, különösképpen a Rialto hídon, jóformán dúrni kellett magunkat a tömegben a továbbjutás érdekében. Hogy a vásárolgató és nézelődő turisták miként élték meg a sok, térképpel a kézben össze-vissza rohangáló idiótát, nem tudom, én mindenesetre élveztem ezt a fajta játékot. Kellemesen elfáradva, akarom mondani totálisan széthalva estem be végül a célba. Bizony fárasztó dolog edzés nélkül versenyezni. A futott távom 9.3km lett, az időm 48:49, ez jóval több a tervezettnél, de még így is egész elöl végeztem, 8. lettem úgy, hogy két és fél perccel maradtam le csak a dobogótól. Az amúgy legnépesebb kategória (167-en indultunk MB-ben) győztese futott 40 percet. Mondanám, hogy kellő edzettségi szinttel és kevésbé sérülten a dobogó is meg lehetett volna, de nem. Futóképes állapotban ugyanis simán elitben indultam volna.

Miután kis csapatunkból mindenki célba ért, indultunk is haza gyorsan, mégiscsak 7 óra az út, másnap meg korán kelés van. Az idei versenyen összesen több mint 3600 induló volt, ebből közel 300 magyar. Többen voltunk a svájciaknál is. Hogy jövőre megyünk-e még nem tudom, egyértelműen élvezetes volt a sikátorlabirintusban navigálni, csak két nap alatt olyan szinten bejártuk Velencét, hogy egy darabig biztos elég volt belőle, aztán majd ki tudja.