Szóval harmadik nap. Kezdeném itt is a terep- illetve a versenynap elnevezésének magyarázatával. A Glattalp egy 1800m fölötti hosszúkás, viszonylag laposabb völgyszerű képződmény, a völgy aljánál indul lefelé a durva meredek, körbe pedig hatalmas hegyek magasodnak. S mint ilyen, a Glattalp nem kimondottan Svájc legmelegebb helyei közé tartozik, telente teljesen normális a -40°C körüli hőmérséklet, és még május végén is 30cm hó borította az egész helyszínt. A tegnapi naphoz hasonlóan itt sem kellett fákat kerülgetni, de ez itt már nem is a pályakitűzőn múlott, ugyanis a Glattalpon a nevéhez híven nincs egy darab fa sem, még egy kis vacak bokor se, csak füves puszta, hasadékos sziklafelszín, és szanaszét szóródott sziklatömbök. Érdekes egy hely, az biztos. És csodaszép.

A már jó korán közzétett infókból már tudhattuk, hogy vicces kis rajtmenet (pontosabban célmenet) vár ránk, mivel a Glattalpra közlekedő felvonó nulla kapacitása nem tette lehetővé a többezer versenyző feljuttatását a parkolóból a célba,  maradt a jól bevált túristaút a maga 4.2 km-ével és 720m (igen, hétszázhúsz méter) szintkülönbségével. Korai rajtidőt kaptunk, korán kellett kelni, de legalább az égiek aznapra megkegyelmeztek, és reggelre csak némi ködöt hagytak a már majd két napja ömlő esőből. A köd csak lassan akart oszlani, felfele caplatás közben csak részben tudtunk gyönyörködni a kilátásban, és amúgy is sietni kellett, hogy elérjük a rajtot. Futni azért nem futottunk a célig, a hátizsákos túrázás is elegendően fárasztó volt. Közel másfél óra mászás után felértünk a célhoz, a köd még tartotta magát, és nagyon meleg sem volt, sokáig tanakodtam, hogy vegyek-e hosszú fölsőt a futáshoz így augusztusban. Végül vettem, amit persze az első emelkedőnél meg is bántam, ráadásul a napocska is kezdett előbújni. A rajtot fél órával csúsztatták a szállítás akadozása miatt, így volt időnk annyit vacogni, téblébolni, és ködöt bámulni odafönt, hogy végül csak sikerült nekem is és tesómnak is lekésnünk a rajtunkat. Tesóm aznap két perccel indult mögöttem, ez a gyakorlatban már 3 perc lett.

A pálya: 8.7km/375m/17ep. Reméltem, hogy most nem fogok három órán át kinn bóklászni a terepen, szerencsére pusztafutással telt a pálya első fele, és csak azután dúrtunk bele a sziklafelszínes részbe, ami határozottan futhatóbb volt, mint tegnap, és a térképpel sem vesztem össze nagyon. Tesóm elég hamar utol is ért, persze pont egy csúnya lefele előtt, ahol a térdem miatt nem nagyon tudtam tartani a tempóját, és mire a sziklákhoz értünk, már el is vesztettem szem elől. A sziklafelszínes rész igazi tájfutó csemege volt, kisebb-nagyobb dombok, völgyek mindenfelé, oda kellett figyelni rendesen, egyszer sikerült is egy tanítani való párhuzamhibát produkálnom. Elveszni azért nem vesztem el különösebben, és  még a pályát is képes voltam két órán belül letudni. Egy helyen találtam még kis hófoltot, át is szaladtam rajta.

A napi extra különlegességet itt az agresszív tehenek biztosították. Milkabociék olyan intenzitással védték a kis legelőrészüket, hogy szó szerint megkergették a közelükben futókat, tisztára mint a házőrző kutyák.

Verseny közben már kezdett oszladozni a köd, befutás után meg már verőfényes napsütésben lehett gyönyörködni a környező hegyek nyújtotta kilátásban. Visszaúton a parkoló felé pedig megnézhettünk mindent, amiről a felfelében lemaradtunk. Nem semmi fárasztó nap volt, jól jött a pihenőnap, mikor is Luzern városát bóklásztuk meg jó alaposan.

A rendezők itt is készítettek előzetes videót a terepről és van képgaléria is a verseny napjáról.