Reggelre ha nem is napsütésre ébredtünk, de valahogy nem esett az eső. Éreztük, hogy nem lesz ez mindig így, mert lógott a lába nagyon, ráadásul aznap már hegyi futam várt ránk. Muotathalból katonai szállítójárművekkel cipeltek fel minket a célhoz, amit egy 1400-as hágó közelében építettek fel. A szállítás is megér egy külön misét. A rajtidők alapján osztották be mindenkinek, hogy ki melyik járattal utazik, ennek ellenőrzéséhez olyan kordonlabirintust rittyentettek össze a felszálló helyen, hogy csak na. Még a járművek pontos beállási helyét is kitáblázták. Amilyen precizitással megtervezték és megszervezték az egész szállítási procedúrát, olyan szépen omlott össze a rendszer a későbbiekben. Túl szorosra vették a dolgot, mire kijutottunk a célba, egy gyors öltözködésre maradt csak idő, már szaladni is kellett a rajtba, mert a rajtmeneteken sem spóroltak.

A hágó neve a disznó szóból ered, a rendezők szerint az a versenyző lesz jó ezen a terepen, aki úgy tud közlekedni, mint egy vaddisznó. Nekünk ebből annyit sikerült kivitelezni, hogy mire teljesítettük a pályát, úgy néztünk ki, mint egy vaddisznó. A versenynap nevében szereplő változatosság azt takarta, hogy csodaszép alpesi rétek váltakoztak mészkőfelszínes részekkel és mocsaras területekkel. Volt némi erdő is a terepen, de azt a pálya ügyesen elkerülte. Az alpesi rétek a meredekebb részek kivételével egész jól futhatóak voltak, a sziklafelszín viszont valami brutális. Tele volt kisebb-nagyobb hasadékokkal, sziklafalakkal, ráadásul az aljnövényzet miatt még az is alig látszott, hova lépek. Közlekedni rajta igencsak lassan lehetett, ezt tetőzte, hogy a térkép is gyengén volt kirajzolva ott, ennek köszönhetően sok-sok bónusz percet sikerült otthagyni. Szerencsére csak néhány pontot raktak ebbe a halál-szakaszba. Ide tényleg nem ártott a síp.

A rajtmenet adott volt a bemelegítéshez, 2km-en 250m szint, abból is 150m szint az első 400m-en. Mire felmásztam, már kezdett is szemerkélni, és ami szomorúbb, hogy az egész terepet sűrű köd borította, a remélt lélegzetelállító kilátásokból semmi nem lett. Az elit kategóriákat aznap is kiemelten kezelték, a rajtnál kaptunk egy GPS-vevőt a karunkra szorítva, hogy azzal szaladjunk, és verseny után kielemezhettük saját útvonalunkat. A készülék mért távolságot és magasságot, a saját szintmetszetem grafikonját is megcsodálhattam. A GPS szerint a kiírt 9.1km/450m-es pályán 11.4km/630m-t küzdöttem össze. Annyiban kicsit felesleges volt itt az útvonalkövetés, hogy a nyílt terep miatt jórészt a légvonal mentén lehetett haladni, már amennyire lehetett haladni. A meredekebb részek az eső miatt csúsztak rendesen, egy sok versenyző által kijárt oldal gyakorlatilag sárfallá változott, ott lejönni külön élvezet volt. A terepadottságok és leginkább a saját fizikai adottságaimnak hála az aznapi futás inkább egy tereptúrára hasonlított, már csak a pályán kint töltött idő miatt is. Így utólag sem nagyon tudom, hogyan telt majdnem három órába ez a 9 kili, hiszen azért jelentős részen futómozgással haladtam.

A térkép jól viselte az esőt, nem kellett nejlonzacskóba sem rakni. A sok esés-kelés-csúszkálás miatt rákerült sarat ha nem tudtam teljesen letörölni, hát egyszerűen lemostam róla a legközelebbi patakban. Többször is. Símán bírta az anyag.

A napi terepkülönlegesség az alpesi legelők jól ismert kerítései voltak, a milkabocik elkülönítését végző vackok mennyisége meghaladta azt az értéket, ami érdemessé tette volna ezek ábrázolását a térképen, és a rajtuk való áthaladás minden esetben macerás volt. Kétféle kerítéstípussal lehetett találkozni: a szögesdróttal és a villanypásztorral. Mindkettő pont olyan magas volt, hogy átlépni már éppen nem lehetett, átbújni alatta, vagy a két drót között meg éppen necces volt. Vagy beleakadtam abba a vacakba, vagy megrázott az áram.

A nap csúcspontja mindenféleképpen a célból a szálláshelyre való visszaszállítás volt. Illetve annak hiánya. A mezőny nagyrésze már lejutott a hegyről, de velünk együtt még úgy 500-an várakoztunk a következő járatra, ami a menetrend szerint 13 perc múlva jött, a gyakorlatban viszont majdnem 130 perc múlva. Lekapcsoltak valami rádióállomást a közelben, megszakadt a kapcsolat a lenti szállítókkal, akik azt hitték, hogy befejeződött a játék és hazamentek. Mire ez gyanússá vált odafent, és rendezői autókkal leértek kideríteni, mi is a helyzet, addig mi ott álltunk fent a tömegben és szakadt ránk az eső, merthogy akkor már bizony szakadt. Felülről mintha egy halk, de gúnyos kacaj is hallatszott volna. Két esőfutam után már nem volt száraz játszóruhánk, de még száraz utcai öltözékünk sem. Az, hogy este bármi is megszáradjon egy 5°C-os sátorban, míg odakint szakad az eső, nem tűnt valószínűnek. Kezdtünk kicsit nyűgösek lenni, ha még holnap is szakad, az nagyon gáz lenne. De szerencsére megúsztuk.

A rendezők itt is készítettek előzetes videót a terepről és van képgaléria is a verseny napjáról.