Az idei év normáltávú bajnokságára visszatérhettünk az augusztusi világbajnokság hosszútávú számához használt terepére Szögliget mellé az Aggeleki-kartsztra, akkor Derenk romfalu mellet volt a cél, most levitték a versenyközpontot a hegy lábához, a Szalamandra-ház udvarába. A VB-n indulók mind istenítették a terepet, de a kísérőverseny utolsó napján mi is kaptunk egy kis ízelítőt belőle. Tudtuk, mire lehet számítani: gyönyörű szép tiszta erdő, eléggé köves, de azért nagyon jól futható, váltakozó meredekségű hegyoldalak, változatos domborzat, trükkös töbrök erre-arra. Az OB-t megelőző napokban az időjárás-jelentéseknek köszönhetően mindenkinek beugrott a 2003-as(?) egyéni OB, mikor is jó 10-15 centis hóban szaladgálhattunk, akkor épp a Kisfennsíkon. A havazás most elmaradt, volt helyette egy akár kellemesnek is mondható hűvös, de szélmentes idő a szombati selejtező futamokon, a vasárnapi döntőn indulók nagy része pedig már egy kis esőt is kapott a nyakába.

Furcsamód a korábbi évekhez képest elég kevés versenyző jött el ide a világvégére megmérettetni magát, a felnőtt férfiaknál elég volt két selejtező futam is a hetvenvalahány embernek. Tódival az egyes csoportba kerültünk, Endru és tesóm meg a másik csoportot boldogíthatta. Futamonként az első 12 jut a másnapi 24 fős A döntőbe, a következő 12-12 a B döntőbe, és így tovább. A tavalyi évet kivéve (mikor is a VB edzőtábor keretében a világ legjobbjai is elindultak a magyar OB-n) mindig sikerült kiharcolni az A döntőt, ez most elég reménytelennek tűnt, de egy hibátlan futással, és a többiek bénázásával még akár meg is lehet.

Mivel a versenyközpont lent volt, a terep meg a fennsíkon, adott volt a combos rajtmenet (2km, 200m szint), ami persze a svájci hatnapos egyik napjához képest (4km, 700m szint) gagyinak mondható. Végig is szaladtam bemelegítésként, de jóval többnek tűnt a táv, alig maradt időm a rajtban. A tájfutó szöges rég volt már a lábamon, kicsit görcsölt is benne eleinte a talpam, de ez gyakori jelenség, mindig elmúlik hamar, és most is így történt. A térdemnek kevésbé tetszett a hideg idő, a rajtban éreztem nagyon, de reméltem, hogy nem lesz gond vele, és valóban.

A pálya: 10.2km/285m/21ep. Nem túl hosszú, a távhoz képest nagyon kevés szint, jó futással 65-70 perc lehet. Már térképpel a kézben a rajtvonalnál tűnt fel, hogy a tájolóm megint nem akar beindulni, be van szorulva a tű, vagy mi. Rázom, ütögetem, semmi. Sípol a rajtóra, elkönyvelem, hogy ezt a pályát nekem most tájoló nélkül kell végigfutni, de aztán még az egyes pont előtt helyreáll a világ rendje, és a tű nekiállt forogni. Van északom, hurrá. Meg lehet persze tájoló nélkül is csinálni egy pályát, de a töbörkerülgetéseknél veszélyesen el lehet téveszteni az irányt. Szóval tolom a pályát, jönnek sorban a pontok, a futás is egész jól megy, néhol olyan versenytempót merek futni, mint tizenévvel ezelőtt. Azért a kisebb emelkedők megfognak. Hibázni nem sikerül, végig tudom pontosan követni magam. Féltáv után utolér Endru (egy perccel indult mögöttem), együtt futunk párszáz métert egy közös pontra, de aztán elválnak útjaink, neki más a következő pontja. Aztán még kétszer látom magam előtt keresztbe elfutni.

A gyatra edzésmunkám hatása olyan 50 perc után kezd érződni, és ahogy fáradok, úgy kezdek egyre inkább hülyeségeket is csinálni, nem tudok már koncentrálni a térképre, megyek szinte ész nélkül, be is csúszik egy kisebb hiba, szerencsére nem súlyos, talán egy perc sincs. Egy bozótosabb résznél a fáradtság miatt már csak bukdácsolok, taknyolok is egy szépet, csoda, hogy nem görcsölt be az eséstől a lábam. Átvészelem a holtpontot, innen már csak egy rövid mászás van, egy kis útfutás, majd downhill a célba pár rövid átmenettel a végén. A downhillt viszont nem sikerült tökéletesen megoldani. A béna jobb térdemnek túl meredek volt a völgy, emiatt kicsit bicegve adtam elő a témát, és túl sok feladat hárult a bal lábamra. Baromira fáradt voltam már, és a "mindjárt itt a vége, toljuk nagyon" effektus miatt már arra sem koncentráltam eléggé, hogy hova is lépek. Azt veszem észre, hogy befordul alám a bal bokám, én meg azon gondolkozok, hogy essek úgy, hogy a fejem se verjem be egy kőbe, meg a lábaim se álljanak totális görcsbe. A tényt, miszerint a bokámnak mára elege lett a játékból, közöltem az erdő túlsó végén tartózkodókkal is egy jó izmos ordítás keretében. Majd odakúsztam egy fa tövébe, és leültem pihenni. A közelemben elfutó versenyzők közül 10-ből 10 megkérdezte, hogy mi történt, mennyire súlyos, be tudok-e jutni a célba, vagy segítség kell. Elzavartam mindenkit, fussanak nyugodtan, nincs komolyabb baj, messze még ez a sérülés az idei VB váltón a svéd befutóemberrel történtekhez képest (Martin Johannsonnak 12cm mélyen fúródott egy ág a lábába, a 2., 3. és 4.helyen álló váltó futói segítettek neki, és dobták a versenyt emiatt). Pár perc pihi után felállok és nekiindulok a pálya utolsó 500 méterének. A haladás elég bonyolult volt, a jobb térdemet félig behajlított állapotban nem tudtam terhelni, a bal lábamra meg csak pillanatokra tudtam ráállni. Egy egy méter mély, nem is annyira meredek patakparton csak seggen csúszva tudtam lejutni, és egy fél méter magasságban keresztbe álló kidőlt fán való átjutás is komoly nehézségekbe ütközött. Azért valahogy csak bekúsztam a célig. A kb. 4 perces pályaszakaszt 18 perc alatt abszolváltam. A sérülés előtt az éppen kieső 14.helyen álltam, a célba már 23.-ként sikerült beérnem 85:05-ös idővel (71 perc körül lett volna normál esetben). Ezzel Tódit lenyomtam egy kemény perccel, és mindketten B döntősök lettünk, a másik csoportban Endru lenyomta tesómat fél perccel, és 12.-ként még éppen bejutott az A döntőbe, tesóm meg 13.-ként éppen lecsúszott róla. Endru ezzel kivívta magának a jogot, hogy a következő hétvégén megrendezésre kerülő Egyesületi Váló OB-n övé legyen a felnőtt pálya, míg én az idei Váltó OB-hoz hasonlóan a Csapat OB-t is kihagyni kényszerülöm bokasérülés miatt, pedig a NIKE óta erre készültünk (pontosabban már a NIKE-val is).

A vasárnapi döntő futamot úgy terveztem, hogy túraöltözékben kimegyek a rajtba, és teszek egy rövid sétát az erdőben, közben fényképezgetem a tájat, a pontokat, a versenyzőket meg egyebeket. A bokám sajnos nem javult annyit az éjszaka, hogy egyáltalán a rajtmenetet be tudjam vállalni. Korábbi ficamaim során is be szokott dagadni a bokám, mint egy ház, de most inkább akkora, mint egy lakópark. Így aznapra maradt nekem a célterületen való téblábolás, és a vásárhelyi versenyzők befutásainak fotózása. Endru sikeresen teljesítette a majd 17km-es döntő pályát és 20.helyen zárt, tesóm és Tódi letolta szépen a B döntőt, bár Tódi a kezdeti bukdácsolások és esések miatt (a terep jóval kövesebb részét használták a döntőhöz) gyakorlatilag sétára redukálta a tempóját, mondván elég egy lesérült HTC-s a Csapat OB előtt. Én meg az idei Országos Egyéni Bajnokságot életemben először helyezetlenül zártam.

Orvosi diagnózis: törés nincs, de a szalagok láthatóan sérültek. A dokibácsi biztosra ment, rakott gipszet a lábamra és egyhetes otthonfekvést írt elő, nehogy véletlenül is megterheljem a bokám. Úgyhogy most egy teljes hétig dögölhetek az ágyban, rettentően izgalmas lesz.