Októbertől egy-egy futónkat mutatjuk be. Ebben a hónapban Sebők Lilla gondolatait, vallomásást szeretném megosztani veletek.

A futás és én

Ez a történet régre nyúlik vissza, kicsi gyerekkoromban kezdődött. A futás végigkísérte egész eddigi életemet, egyre jelentősebb szerepet követelve magának.

Körülbelül 5-6 éves lehettem, amikor az „utcai bandával” bújócskáztunk, ez volt a kedvenc játékunk. Én azt a részt élveztem a legjobban, amikor megtalált a hunyó és nagyon gyorsan kellett futni, hogy „lepaccsoljuk”. Imádtam a száguldást és tetszett, hogy gyorsabb voltam másoknál, sokszor a nagyobbakat is megelőztem. Innentől kezdve mindig futottam, ha boldog voltam, azért, ha szomorú, akkor

meg azért. Persze itt még nem nagy távokról beszélek, 3-4 km-ekről és abszolút kedvtelésből futottam, rendszer nélkül. Általános iskolában kosaraztam, de abban is azt szerettem a legjobban, amikor a labda után futok. Valójában a sprintereket csodáltam és én is az akartam lenni.

A futásaim a középiskolában váltak rendszeressé, ekkor már egy-egy versenyre is elsodródtam, de igazán komolyan csak a főiskola alatt kezdtem űzni ezt a sportot, pontosabban akkor, amikor az élet Várpalotára sodort és megismerkedtem a Marathon TKE-vel. Ott csöppentem bele a hosszútávfutók világába és rácsodálkoztam, hogy vannak, akik félmaratonokat, meg maratonokat futnak. Nekem ezek a távolságok akkor felfoghatatlannak tűntek, ugyanis én akkor még mindig csak a szokásos 5-8 km-eimet futottam. Eldöntöttem, felkészülök a félmaratonra, kipróbálom milyen érzés. 2008 szeptemberében futottam le először, innentől számítom a hosszútávfutó életemet. A történet a szokásos módon folytatódott, egyre több versenyen, félmaratonon vettem részt, majd hosszabb távokon és egyre inkább magával ragadott ez a világ. Furcsa módon a maraton gondolata csak később, olyan 2010 környékén fogalmazódott meg bennem. 

A gondolat 2011-ben vált valósággá és az oda vezető út életem eddigi legfontosabb, legszebb időszaka volt. Nevezhetném sorsfordítónak is, mert az addig csak hobbinak számító futás mély gyökereket vert egész tudatomban és azóta ez mindennek a középpontja, ez adja a mindennapok ritmusát. Az oda vezető utat szó szerint értem, nem csak a fizikai és lelki felkészülésre gondolok. Ugyanis ez az első maraton úgy történt, hogy kifutottunk Olaszországba egy hét fős csapattal. Várpalota – Porto San Giorgio, 5 nap, majdnem1000 km. 10 km-enként  váltottuk egymást, tehát 5 napon át mindenki fejenként 30-40 km-t futott. Az érzés leírhatatlan, számomra ez olyan volt, mint egy zarándokút. Amikor az ember kiszakad a mindennapok mókuskerekéből, és nincs semmi más, csak az út, a futás, a barátok, új tájak, csodás szlovén hegyek, gyönyörű Olaszország. És ott aludtunk, ahol ért az éjszaka, főztünk az út szélén, nevettünk, dideregtünk éjszaka, futottunk a hajnali csípős levegőben, aztán tűző napon, 35 fokban… Egyszerűen csodaszép volt és egy kicsit átértékeltem az életemet, hogy mi az, ami valójában fontos. És rájöttem, hogy ez a fontos, ezek az érzések, ezek a pillanatok, és eldöntöttem, hogy innentől kezdve ennek élek.

Az első maratonom egyébként veszélybe került, mert az 5. napon napszúrást kaptam és kétséges volt, hogy el tudok-e indulni. Aztán megérkeztünk Porto San Giorgio-ba és a 3 nap pihenés jót tett, negyedik napon ott találtam magamat a Maratona del Piceno rajtjánál. A célom csak az volt, mint minden első maratonosnak, hogy beérjek. De azért titkon reméltem, hogy sikerül 4 órán belül. Sikerült, jól kiszámoltam, 3:59. Sírtam az örömtől, és azóta is sírok minden maratoni célba érkezéskor, ez nálam már  rituálévá vált.

Futóéletem következő fontos momentuma az első maraton után 4 hónappal, 2011 szeptemberében következett be, ugyanis akkor költöztem Budapestre. Akkor még nem gondoltam, hogy ez olyan fontos lesz. Hónapokig egyedül róttam a főváros utcáit, amit 2012 elején megelégeltem. Gondoltam, itt vagyok ebben a 2 milliós városban, rengeteg futót látok nap mint nap, hát miért szaladgáljak én magányosan ha társasággal is lehet? Ekkor bukkantam rá az interneten Kiss Mirára és belvárosi csapatára. Csatlakoztam hozzájuk, nagyon tetszett a közösség. Azóta nagyon sok futót ismertem meg és rengeteg közös edzésen, versenyen vettem részt. Ennek köszönhetően sokat javultak az időeredményeim is.

2012 májusában, pont egy évvel az első után lefutottam a második maratonomat, 3:38-as idővel, aminek az volt a különlegessége, hogy egy szervezési hibának köszönhetően kb. 1,5 km-rel többet futottunk, így a legjobb időm ezen a távon nem hivatalos, olyan 3:30 körül van. Majd jött a harmadik, a Maratona del Mugello, Olaszország legrégebbi maratonja. Ez abban különbözött az előző kettőtől, hogy tele volt kemény emelkedőkkel, így egyéni rekordról szó sem volt, 3:55 lett a vége, de egy teljesen más élménnyel lettem gazdagabb az eddigi sík pályákhoz képest.

Még ismerkedek magammal és a határaimmal, keresgélek, hogy melyik az a táv, amiből a legtöbbet tudnám kihozni. Talán a félmaraton a kedvencem, legjobb időm 1:31:57 és erősen dolgozok rajta, hogy elérjem az 1:30-as álomhatárt. Érzem hogy bennem van, megcsinálom, sőt lemegyek másfél óra alá, csak idő kérdése.

Aztán nagy álmom még hogy részt vegyek olyan váltófutásokon, mint amilyen az olaszországi volt. Szeretném újra azt az érzést átélni, szeretnék még messzebbre eljutni és újabb tájakat, embereket megismerni a futás által.

Így jutottam el a gyerekkori bújócskázástól arra a szintre, hogy ha megkérdezik, hogy ki vagyok, ez az első, ami eszembe jut: Sebők Lilla vagyok, futó vagyok. Minden más csak ez után jön…