Hát, ami azt illeti, ez a hét eléggé gyatrára sikeredett:-(

Minden napra akadt valami különprogam az egész napos lóti-futi után, szülinapi vacsi, ilyen-olyan bevásárlások, reggel köd van, este, vagyis inkább délután sötét...Esténként már csak vonszoltam magam, én aludtam el elsőként a bandából, a gyerekek úgy fejezték be a mesét maguknak, ahogy kedvük tartotta. Így aztán hétvégére nagyjából már az életkedvemből is alig maradt, sportra gondolni sem bírtam. Hacsak nem számoljuk oda a napi 5-10 hegymászást az elsőről a másodikra, meg a szombati küzdősportot, mert a gyerekbulin nehezen tudtam elfogadtatni a 12 évesekkel, hogy saaajnos, a párnacsata nálunk nem elfogadott sportág, az ovist pedig saaajnos nem lehet áldozati bárányként használni:-)

Nem is tudtam pontosan, ez valami előrehozott tavaszi fáradtság, vagy csak téli álomra készül a szervezetem...

Azért ma reggel hosszú vívódás után csak előrángattam a fal mellől a szobabicajt, nem vettem volna a lelkemre, ha berozsdásodik szegény vagy valami ilyesmi.Ettől azért kicsit már kezdtem felfrissülni. Aztán délután kezdett rám telepedni a migrén, megelőzés céljából elugrottunk egy kicsit a Dunához, kocogtunk egy kört. Háááááát, olyan kopárak lettek a fák, minden olyan bágyadtnak tűnt, az összes környékbeli motoros ott próbálgatta a verdáját, Dani hasra esett...de összességében azért jól esett, fejfájás elmúlt...meg a "tavaszi fáradtság" is:-)

Szerintem általában úgy van, hogy a tisztességes tanárember sokkal jobban várja a szünetet, mint a diákok. Az elején persze mindenféle fogadalmakat tesz (hogy aztán legyen mit megszegnie), pl., hogy kockásra alussza a fejét, hogy egészséges életet él legalább 10 napig, azaz nem eszi el a kutya elől a maradékot és kihasználja ezt az ajándékba kapott szép időt, és kedvére kirándulgat.

Na, ez utóbbit kétszer sikerült is megvalósítanunk.

Az egyik régen dédelgetett álmom az volt, hogy legalábbis részlegesen kipróbáljuk a nemrég épült Mohács-Villány kerékpátutat. Ha nem is bortúra, de legalább kisebb  biciklitúra keretében. Jó nagy kerülőutat tettünk az elején, végigmentünk az Alsótukáron, mert ott szép halastavak vannak vadkacsákkal, megkerültük a Kántorrétet, mert ott csápoltunk nyáron egy rockfesztiválon, áthajtottunk a szép őszi parkon...na, itt ért az első sokkhatás, amikor sudár-szép ifjak és leányok hangos csókolomot köszöntek... nekem?:-(Kétszer is körülnéztem, de tényleg nekem szólt:-(.És akkor felsejlett valami ködös emlék, amikor ifjú titánként vasárnapi ügyeletet vállaltam egy középiskolai kollégiumban, és egy szép koraőszi délutánon magához intett egy apuka, és rámmordult, hogy hívjam oda a nevelőtanárt.Mire enyhén rózsaszín arccal közöltem, hogy én vagyok a nevelőtanár....Mire Ő az elfojtott dühtől egyre pirosabb fejjel próbált hatni rám, hogy ne szórakozzak, és hívjam már oda a tanárt.Végül az egyik lakli megszánt, mellémtornyosult és a maga nyers kamaszosságával közölte:"Tényleg ő a nevelőtanár..." Mintha tegnap lett volna...Hát, így repülnek el felettünk az évek, és így múlik el a világ dicsősége:-)

Végülis túléltem a megrázkódtatást, úgyhogy mehettünk tovább Békáspuszta felé. Erről az útról tiszta időben jól látszik a Szársomlyó is, meg a Mecsek is, de most eléggé párás volt, csak a Versendi-dombság körvonalazódott.

Aztán tovább a Karasicáig. Mivel a Dunántúl dimbes-dombos, jó kis lejtők voltak, ahonnan jókat lehetett "suhanni", egyikre-másikra vissza is kapaszkodtunk. Dani még végrendelkezett is a játékait illetően ("Temessétek mellém"), ha túl borzasztónak ítélte a "szakadékot". A Karasica nagyon békés volt, de innen visszafordultunk, Marcinak már ez is komoly túra volt, főleg, hogy elbliccelte az ebéd utáni alvást.:)

Én még szívesen mentem volna, ezért amikor hazaértünk, és a fiúk rávetették magukat a mama isteni pizzájára, én még gyorsan előkapartam a cipősszekrény aljáról a kedvenc nyugalmazott dorkómat (2000-es évjárat, kínai dizájn), és futosgáltam egy kicsit a parkban. Nagyon misztikus volt így félhomályban, a kutyák tök békések, a pimasz ifjak meg már hazavonultak, így nem csókolomozott le senki:-).

Aztán pedig kedden-többszöri sikertelen kísérlet után- sikerült végre meghódítanunk a Tettyét. ÚÚÚÚgy szeretem, az ember lába alatt ott terpeszkedik a gyönyörű és nyugis Pécs, és ott magaslik a szépséges havihegyi templom.Színes lombok mellett zöld fenyők a csupasz köveken, a szép napsütésben egészen mediterrán volt hangulat. És persze nosztalgiáztam is, régen gyakran felszaladtunk oda egy kicsit tanulni. Vagy legalább úgy csinálni...:-) Na, nem volt valami nehéz túra, de legalább szívtunk egy kis friss levegőt és gyűjtöttünk szép tobozokat.

Most ennyi jutott...De kiszámoltam, már csak 36 munkanap a téli szünetig:-)