Úgy két hete még itt nyafiztam, hogy bizony-bizony a futás nem az én műfajom. Azért csak próbálkoztam vele.

Ma meg ebéd után egyszerre csak elkezdtem vágyakozni a csendes Duna-part után. Olyan jól esett volna egy kicsit kocogni a zöld-sárga lombsátor alatt. Aztán amikor sikerült felocsúdnom az első döbbenetből (nekem hiányzik egy jó kocogás????), és körülnéztem az azelőtt lakásként funkcionáló romhalmazban, rögtön tudtam, hogy a mai napi sportom max. két menet gyorsteregetés, helyből vacsifőzés és fedettpályás nagytakarítás lehet.

Háát, ettől kicsit elkenődtem, de aztán kisvártatva örömmel észleltem, hogy csipetnyi bazsalikom sincs itthon, anélkül pedig nem spagetti a spagetti. És csak időpocsékolás lenne kiállni az autóval, vagy előhalászni a sufniból a bicajt. Inkább elszaladtam a kisboltba.Szó szerint:-)Meg még egy kicsit a környező utcákban, ha már egyszer kimerészkedtem:-)Remélve, hogy mindenki épp az ebéd utáni sziesztáját végzi, és senki sem röhögi halálra magát...:-) Érdekes, hogy kb.30 m után mindig elkezd fájni a sérült térdem, meg néha úgy érzem, mindjárt leszakadnak a lábszáraim, de aztán úgy 50-100 m után valahogy elmúlnak a nyavalyáim.

Na, ezek után már cseppet sem csodálkoztam, amikor este hirtelen felindulásból megkérdeztem apát, hogy nem lenne-e kedve a napokban elvinni bennünket kenuzni, mondjuk szülinapi ajándékként, merthogy sürgős evezhetnékem támadt:-) Kicsit várnom kellett, hogy magához térjen, merthogy Ő úgy tudja, víziszonyom is van, de aztán kiderült,most nem ér rá:-(.Na, ezt a projektet  akkor elnapolhatom:-(.

Csak úgy eszembe jutott egy kedves-mókás történet nem túl sportos múltamból....

Szeles-szeszélyes júniusi estén esett meg az eset... Siófok,  jó kis kemping a Balaton partján. Osztálykirándulás.

Este 9-kor ellenőrző körút az egymástól eléggé távol eső faházakban. Már kezdtem megnyugodni:legalább a riadólánc jól működik-az összes piát, cigit, vízipipát elrejtették a srácok...Aztán az egyik faházban jeges rémület markolta össze  szívemet: a lányok egymás haját spirálozgatják! Szörnyű gyanú fészkelte magát belém abban a rémísztő pillanatban:lehet, hogy nem lefeküdni készülnek!!!????!!!Csak nem DISCO????

Ezért a kolléganőmmel hirtelen felindulásból béreltünk egy-egy bicajt, és két órán keresztül kerekeztünk rendíthetetlenül fel-alá a kempingben:-):-):-)

Összekötöttük a kellemest a hasznossal. Igaz, kicsit jeges volt a szél, de a sport nagyon jól esett.(Bánom is, hogy akkor még nem írogattam edzásnaplót...:-)).És discóba sem mentek...Ezt azért tudom biztosan, mert hajnali kettőkor sajátkezűleg űztem ki az oda nem illő idegen pasikat a lányszobákból..:-) Vagy már vissza is jöttek addigra???:-)

Évek óta készültem már erre a túrára, de valahogy tartottam tőle. Vagy időnk nem volt, vagy az időjárás nem engedte, vagy csak gyáva voltam elindulni egyedül két kisgyerekkel.

De ma végre minden körülmény kedvezett:remek idő ígérkezett, a srácok már elég nagyok, holnap meg lesz dogajavításra szánható pár lyukas órám.

Az első megpróbáltatás  a kedvenc fővárosunkon való keresztülautózás volt. Eredetileg ugyanis csak returjogsim volt (ha apa ivott, hazavihettem az autót), azt is vidéken nyertem:-)Később ugyan kiterjesztettük a suli-ovi-Auchan-gyerekorvos-Heim Pál Kórház útvonalra is, de azért jobban szeretek Pesten tömegközlekedni.Na, odafelé enyhe gyomorgörcs kíséretében megküzdöttem a budai oldallal, közben persze egyfolytában tettem a fogadalmakat, hogy ide sem teszem be többé egyetlen kerekemet sem...:-)

A Pilis maga volt a csoda:napfény, nyugalom, és mintha egy tréfás kedvű óriás fenséges piros-bordó-barna-sárga pamacsokkal díszítette volna a hegyoldalakat.

A Holdvilágárok is nagyon romantikus és vadregényes volt.Szép színes levelek hulltak alá, a mohos sziklák nagyon csalogatóak voltak, és az a halvány  őszi napfény is csodálatos volt.Útközben megvédtünk több lux települést és legyőztünk több ellenséges szektát, volt nálunk néhány kard, puska, nem beszélve a remek botokról.:-)

Sajnos, az iránytűt és a távcsövet otthon felejtettük, a fejlámpát meg az autóban, így a barlangban csak tapogatózni tudtunk:-( Hát, a szervezés hagyott még némi kívánnivalót maga után. Marci időnként ki is jelentette, amikor a patakmederben csúszkáltunk, hogy szerinte elszúrtuk az utat.Aztán végre találtunk egy piros keresztet, mire közölte, hogy az csak "az elszúrás piros keresztje"!:-) Hiába, Ő az elvek embere...ha elszúrtuk, hát elszúrtuk:-)

A csúcs persze az volt, amikor halált megvető bátorsággal felkapaszkodtunk a létrán a szikla tetejére:-)

Az apróbb kellemetlenségek ellenére nagyon klassz volt.

Ja, és hazafelé a pesti oldal pont olyan szörnyű volt, mint reggel a budai!:-)

A futás sohasem volt az én műfajom...na, nem mintha másban valaha is remekeltem volna, de valahogy a futás nem is vonzott. Ezért aztán évek óta nem is gyakoroltam.

De most valahogy feltámadt bennem a bizonyítási vágy.Itt mindenki olyan jókat fut, láthatóan örömmel, akkor mégsem lehet az olyan szörnyű:-)Meg különben sem szeretem, ha valamit nem tudok megcsinálni, amire egyébként képes lehetnék...Mert azt elfogadom, hogy sose leszek mondjuk 170 cm magas, de hogy ne bírjak lefutni pát km-t különösebb gond nélkül?!

Így ma összeszedtem az összes lelkesedésemet meg akaraterőmet (a kedvcsináló napsütés adott volt:-)), legalább egy próba erejéig.Hát, 200 m után éreztem a fulladásos halál közeledtét, de pár lépés séta után még egyszer megpróbáltam a dolgot. Úgy néz ki, túléltem!:-) A térdem ugyan nem örült túlzottan a megpróbáltatásnak, de summa summarum tényleg nem is volt olyan szörnyű...:-)