Sport

(verseny)

Edzés ideje

04:12:03

Távolság

42.2 km Szint: 50 m

Tempó

05:58 p/km (10.05 km/h)

Edzésleírás

27. SPAR Maraton, Budapest  S3 kat. 126. hely, abszolut 1664.hely, kb 4000 indulóból. Peti 4:22:16 F2/90. hely, Tomi 4:35:08 F1/16. hely.

Ideális idő, ideális körülmények, óriási hangulat, 17.000 futó résztvevő.

Előző este a breefingnél higgadt fejjel még 4 órát terveztünk - bármi, csak 3-mal kezdődjön. Tomi és főleg a Peti nem sokat tudott edzeni rá, így emlékezetből kellett futniuk. A 3:50:00-ás, szinte teljesen egyenletesen futó zöld lufit jelöltük ki igazodási pontnak. Mármint hogy az első felében legyünk kicsit előtte, hogy ha gyengébb a mi második féltávunk, még akkor is időn belül beérjünk.

 

A reggel, az érkezés, melegítés, beállás mind terv szerint, jól sikerült, nagy mosolygással rajtoltunk. Első ezer 5:04, pulzus azonnal 161-162 - vitt a tömeg. Jó lett volna amúgy 150 körüli pulzussal kezdeni, és csak vagy 1 óra után felérni 160-ra, ahogy edzéseken. Kicsit visszavettünk, de azért az első ötezer 5:18-as (26:29), a második meg 5:21-es (26:46) lett. A fiúk mondogatták időnként, hogy így sok lesz, olyankor kicsit lassítottam, de tartok tőle, hogy egy idő után újra elkapott a hév. Vagy a környezet. A sok lelkesítő szurkoló, sok helyen zenekarok, kórusok, duók, szólisták - amatőrök, profik, mindenféle. Legalább akkora buli volt ez nekik, mint a futóknak. Leginkább azok a részek tetszettek, ahol  az úttestet megosztva egymással szemben, oda-vissza kellett futni - a végeláthatatlan tömegen való hitetlenkedésen kívül rendszeresen felbukkant mindenféle bolond, feltünést keltő ruhában vagy jelmezben - hegymászó srác dzsekiben, kötelekkel, kobakban, karabinerekkel, kitömött hátizsákkal, fél köbméteres Rubik-kockába bújt kortárs, ing-nyakkendő-vasaltélűnadrág kombós egyetemista... És milló külföldi. Időnként különféle kolóniák kerültek körénk, és szinte mindíg akadt a nézők között épp őket bíztató honfitársuk. Rengeteg olasz, finn, német, lengyel...  a rajtnál hatvanvalahány országot mondtak be. 

Néztük az ezreket, nézegettük, mondogattuk a pulzusokat, még egy kicsit visszavettünk - a 3. ötezer 5:31-es (27:37) lett. Akkor már talán 4-5 perccel lehettünk a zöld lufi előtt. Túlzásba is vittem a lelkesedést, annyira biztatónak tünt a részidőnk. De már közeledett az igazság pillanata - a frissítések egyre tovább tartottak (bár ez csak pár gyalogló lépést jelentett az iváshoz, hogy ne az orromon szippantsam be a pohárból, ahogy futás közben tenném mindíg), a fiúk kezdtek le-lemaradozni, forgolódtam, lassítottam, nézelődtem, újra futottam - kezdtem kiesni a ritmusból, és töredezett lett a menet. A 4. ötezerre már 5:46-ra (28:49) lassultunk. A legpocsékabb rész jött, 18. km-nél budai oldalon forduló fenn a hajógyári sziget bejáratánál, és onnan vissza végig le a rakparton 10 km. A halálzóna. Ingerszegény környezet - bár az Árpád-híd alatt remek cigányzenekar 90-es bpm-ű zenével, és még vagy 3 zenekar lágymányosig. Az addigi iramhoz képest nagynak tünt itt a lassulás, pedig még 6:20 - 6:50-es ezreket mentünk. De látszott a Tomi arcán, hogy minden lépés gyötrelem. Nem kerülhettük el a sorsunkat, és csak a rutintalanságom miatt lepődtem meg azon, hogy a 28. km-nél egyszercsak odakerült mellém a zöld lufi. Letaglózott a dolog. Nemcsak rám volt hatással, felgyorsultunk a tempójukra (5:40 kellett legyen), de tiszavirág-életűre (max 100 méter) sikerült. Talán csak akkor fogtam fel, hogy ha akarom, ha nem, újratervezés - új célt kell kitűzni. Akkor még nem jutott el a tudatomig, hogy ha az ember kimerül, akkor ez már csak a túlélés lehet. Tomi mondta már addigra párszor, hogy mi menjünk csak, de hát én még továbbra is a közös célfotó eufóriájában éltem. A lassulás első pár kilométerében még meg tudtam állni szó nélkül, és többször csak visszavettem, visszamentem a Tomiért, és melléállva próbáltam őt újra felhúzni. Negyed óra után már nem bírtam ki, szóban is biztatgattam, egy idő után már szándékosan erőteljesen is. A zöld lufis kalandunk után, a 28. km-es frissítésnél jobban elmaradt a Tomi, és bármennyire is fájdalmas felismerés, de arra jutottam, hogy ezt a csatát egyedül kell megvívnia - úgy viszont biztosan megnyeri, mert mindent kibir. Megindultunk a Petivel. A zöld lufi kb 300 méterre előttünk. Az nincs 2 perc. (kár, hogy azt 6-7 perc alatt szedtük össze!) A Peti előnyös tulajdonsága a bámulatos szívósságán kívül, hogy gátlások nélkül kommunikatív és informatív. Két perc mulva amilyen kultúrált hangnemben, de határozottan tudatta velem, hogy "Apa, én szarok a zöld lufira!", azonnal felfogtam, hogy újratervezés, és a legjobb lesz azonnal még újabb célokat kijelölni. Beálltunk 6:20 körüli ezres tempóra, de azt is időnként soknak tartotta. Itt ugrott végleg a 4 óra. Műegyetem, Szabadság híd, Közgáz. Biztosan irritált is a sok, minket előző ember - frissen beállt váltósok. Gondolom nem tudtam úgy egyenletesen menni, ahogy a Petinek jól esett volna, mondogatta, hogy menjek csak. Fájdalmas dilemma. Minden vágyam a közös élmény a fiaimmal, de addigra már vagy 15 km-t mentem ritmustalanul, forgolódva, lassulgatva, belesétálva, teljesen töredezetten, nem tudtam koncentrálni, és bármennyire fáj, be kell lássam, ez engem már megvisel, kevés vagyok én ehhez. Hát szar érzés, nem kívánom senkinek. De biztosan így volt jobb a Petinek is. A 31. km után kicsivel jött el a pillanat, és onnan 5:40 - 5:45-ös netto ezrekkel bementem a célba. Azt nem mondom, hogy könnyű volt, vagy nagy élvezet, bármelyik pillanatban szívesen meg/kiálltam, vagy akár összerogytam volna, de valamennyire megszoktam már az ilyen kifacsart perceket, félórákat, és valahogy végigcsinálom a másképp-jó métereket is, néha még találok közben szórakoztató, bíztató részleteket is. Az utolsó 500 méter a Hősök terétől szinte Tour de France-ot idéző hangzavar, teli sorfal, ezernyi kedves, bíztató, eufórikus néző - szinte betolnak a célba. A csőlátásom miatt sajnos észre sem vettem a célvonal előtt a drága feleségemet. Majd talán legközelebb nem leszek így elborulva. 

4 óra 12 perc. Mivel ilyen távot önszervezésben idén futottam már háromszor is (ebből kettőt terepen, 1000 m szintemelkedéssel), inkább csalódás - de csak azért, mert nem értek hozzá, irrelális volt az elvárásom, ma ennyi volt bennem, nem is érdemeltem ki jobbat. Az még rosszabb kritika, hogy szerintem hiányzott a táv tisztelete, és abszolut rosszul itéltem meg a fiúk felkészültségét. 2-3 hete, a 30 km-es edzések után azt mondtam magamban, hogy egy kényelmes 4:15-re kell rámenni, és az az első maratonnak épp elég nagy mutatvány. Ha annak megfefelően kezdek bele, szerintem most lenne közös fotónk 4:15-tel. De mohó voltam. Ezek alapján a legpocsékabb negyed órám a beérkezés után volt - annyira akartam, hogy a fiaimnak nagy élmény legyen az első maratonjuk, erre ilyen dilettáns módon elrontom a mókájukat és ki tudja, épp hol és mennyire gyötrődnek most. Picit javult a helyzet, amikor láttam őket megjönni. Tök rendesek voltak, tudtak mosolyogni. De ez nem menti a helyzetemet.

Ezt öt nap elteltével írom - ma már úgy látom, hogy ha a zöld lufi a cél, akkor nem volt olyan túl nagy a tempó, legfeljebb 10 mp-cel gyengébb ezreket kellett volna mennünk. Viszont a zöld lufi abszolut hibás igazodási pont volt, nincsenek csodák, ha nincs heti 40-50 km edzés legalább 1-2 hónapig a mi sportos életünk mellett is, akkor csak a táv teljesítése lehet a cél, és csak a pulzust szabad nézni, és olyan szinten tartani, mint a hosszúfutásokon. Így viszont eltaktikázva, túlzottan bekezdve a fiúk igazi hőstettet hajtottak végre, elképesztő a kitartásuk és az akaraterejük.

Mindenhol frissítettünk, ittam vegyesen, hol vizet, hol powerade-et, ettem banánokat, szőlőcukrot, vittünk műzlit, talán négyet is elharmadoltunk, hogy legyen egy-egy falat szénhidrát is. Mártogattam a sapkát is, hűtöttem magam - az utolsó órára a Nap is előjött. A pulzuskontroll nem sikerült túl jól, de azért nem volt tragikus. Az elején 161-163, a lassulás idején visszament 155-re, az utolsó óra 165 körül. Néha felment 170 körülire is. Persze ahhoz elég magas volt, hogy ennyi idő alatt már rendesen savasodjak, és lett utána két nap izomláz - de csak a combomban. Most először felvettem a verseny után gumiharisnyát két napig pár órára, és így a lábszáram hibátlan volt. A bal sarkam viszon katasztrofális. Ahogy elkezdtem augusztusban futni, azóta állandóan iszonyatosan fáj, most is rátaláltam a Lánchídon, a 13. km-nél a fájdalomra, felvettem és bevittem a célba.

A Flow csapat is nagyot alkotott. Kata és a Zita nagyon okosan, egyenletes tempóban, jó pulzussal, őszinte mosollyal végigfutotta a 30 km-t, a Karcsi meghökkentően jó időt, 2:40-et futott 30-on, ő még nagy futó lesz. A váltónkban Ati igen jó tempót ment a saját 11 km-én, és utána véigment még szépen a Zsikével a befutó 9 km-en, a Brigi kisasszony pedig szinte felháborító javulással már 2 óra alatt lefutotta a félmaratonnyi közepét. Nagy csapat!