Szeretek olvasni beszámolókat. Sokan mások is így vannak ezzel. Fõleg a terepfutó versenyekrõl szóló írásokban gyakran szerepel a "megfutottam az emelkedõt" értelmû mondat, akár többször is. Általában és jogosan büszkeség árad ezekbõl a szavakból: a teljes kihívás részeredményeinek is nagyon tudunk örülni. Ellenkezõje is ismert: némi csalódottság érezhetõ, ha már egy korábbról ismert és "megfutott" domb- vagy hegyoldal kifog rajtunk és gyalogolni kényszerülünk. Számomra a megfutni az emelkedõt szimbolikus jelentésû, mégha ezt korábban így nem is fogalmaztam meg magam számára. Nap, mint nap ezt tesszük: edzésen, versenyen, otthon, a munkahelyen. Ettõl leszünk többek: fáradságot adunk érte és sokszor felejthetetlen élményt kapunk cserébe. Pedig mennyire relatív a jelentés mögött rejlõ valós tartalom. Emlékszem, régen szinte megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy klasszis gyaloglók, - fõleg hosszú távokon - , jobbak mint én futva. Ma is ámulatba ejt, hogy pl. a 10 km-es gyaloglás világcsúcsa 37:53.09. Maxra futva a 10-et, hol vagyok manapság én már ettõl? Nem kell ilyen messzire menni: többször hallottam, - magam is így vagyok vele - , hogy gyalogló mozgással gyorsabban halad felfelé a "futó", mint az, aki futómozgást végez. De mégis milyen jó felérni. Akár így, akár úgy. Gyermekeimnél látom, õk is elkezdték megfutni a maguk emelkedõit. Siker esetén együtt örülünk, nehézség esetén van akitõl bíztatást kapnak. A kifejezés rejtve ugyan, de mégis magában hordozza azt, hogy vannak meredekebb emelkedõk: talán a következõ alkalommal megpróbálunk egy "meredekebb emelkedõt megfutni". Ez az, ez kell. Milyen jó a magyar nyelv: megfutni és nem csak egyszerûen futni. Megfutni és nem megfutamodni. Ma sokat gondoltam a holnapi emelkedõimre: vajon mi lesz? Megfutom?