Mindenki fut valahol. Utcán, erdőn, mezőn, tetőkön, ösvényeken. Én teremben egy gépen. Még csak pár hete, de már futónak tekintem magam. 45 percet futok. Először 3*15-ös osztásban, újabban 2*22-ben. Az a célom, hogy február végére gond nélkül megcsináljak egyben 45 percet. Aztán felmenni egy órára és így tovább. Ha jön a jó idő, akkor persze ki kéne menni a szabadba. Meglátjuk. Egyenlőre a legfontosabb, hogy ne veszítsem el a lendületemet. Mármint a futás íránti leklesedést. Futógépen amúgy se nagyon lehet lendületet veszteni, mert előbb lő le magáról a futószallag hátrafelé, minthogy akár egy jottányit is lelassulj. Ez már csak így van.
Azt mondjuk nem tudom, hogy mért van az, hogy ha betéved a kardió részlegre valami szétgyúrt mocsári troll, az valahogy mindig a legszexisebb playmate cica mellett kezd el edzeni. Tegnap is volt egy ilyen. Először azt hittem valamelyik gépet kezdi majd el emelgetni. Nem is. Először csak az ablakból tükröződve láttam, hogy betolnak egy szekrényt. Mit keres itt egy szekrény? Egy kétajtós ruhásszekrény. Aztán kiderült, hogy nem tolták, hanem a saját lábán jött be, és nem szekrény volt, hanem egy ember. Szóval beállt mögém lépcsőzni, de valahogy a szintén mögöttem lévő supermodell mellé sikerült kerülnie, bár tök üres volt a terem. Na mindegy. A lány amúgy hamar távozott. Nem is baj. Igazából végig frusztrált, hogy nem láthatom, pedig éltető emocionális kisugárzását végig magamon éreztem. Én tennék ezekre a gépekre valami visszapillantó tükröt. Mindenkinek állampolgári joga, hogy másokat bámuljon!