Ma úgy alakult, hogy nem tudtam elmenni futni, pedig terveztem, aztán az utolsó pillanatban másképp alakult, és határozottan szomorkás lettem tőle. Szóval van ez a futás meg én, és úgy néz ki, mégiscsak van kettőnk közt valami. Legalább alakulóban. Néha szenvedelmes vele, de általában boldogító érzés, és hiányzik, ha nincs. (Lávizindieer... )

Aztán itt volt az elsőbálozásom, a CC-futás. Hogy értelme van a szaladgálásnak, azt eddig is tudtam, de hogy milyen boldogító érzés átlépni a célvonalat és kézzelfogható bizonyítékát kapni annak, hogy fejlődtem, az most vasárnap derült ki.

Nomeg ez a motoszkáló gondolat, hogy bármennyire is nem bírom még(!) néha, érzem, hogy több van bennem, több van a lábaimban, és kíváncsi vagyok, hol a határ. Egy minimaratonnál? Vivicittánál? Félmaratonnál?

... egyébként meg csak reszelgetem a körmöm, és hülyeségeket beszélek. :)

Megvan az első, a legeslegelső rajtszámom! :)

Persze vicces lesz így futni, ennyi kihagyás után (amire persze rengeteg jobbnál-jobb kifogásom van: vizsgák, utazás, ilyesmi), de ha ma ment ebben a döglesztő párában, akkor remélem, vasárnap is menni fog. Így utólag azért sajnálom, hogy Itáliába nem vittem magammal a futócuccomat, sok-sok sporttársat láttam szaladgálni, még napközben, verőfényben is, pedig nem mondhatni, hogy hűvös lett volna :)

Holnapi vizsgán túlesni gyorsan, aztán vasárnap. Csipcsirip.