Háttér: mindig rettenetesen utáltam futni. Tornaórák, iskolakörök, Cooper-tesztek, "önkéntes" Challenge Dayek... szerintem mindenkinek ismerős. Izzadságszagú muszáj, mentálisan lelombozó teljesítménykényszer. Egyszer próbálkoztam atlétikával - talán nem a legjobbkor, mert tél közepe volt, én meg teljességgel alkalmatlan vagyok 15 fok alatti létezésre, szóval ez is abbamaradt. Jóval később voltak, akik ecsetelték a futás szépségeit, de mivel itt is, ott is felmerült a teljesítmény ("el se hiszed, milyen jó hegynek fölfelé futni, majd megmutatom" és tsai), beindult az önvédelmi reflexem, és nagyon gyorsan passzoltam. Aztán idetévedtem. S mivel senki sem nyöszögtetett, senki se piszkált, csinálom, nem csinálom, hogy csinálom - belekezdtem. Run free - mint Szilaj.
Alegríával kezdődött az egész 'no, adjunk még egy esélyt a futásnak' című dolog, stílszerűnek tartottam ezzel is zárni az első öt kilométer utolsó napját (ezzel "rácsalva" a mai adagra 6 percet). Akármilyen makacs is tudok lenni, ismerem a fellángol-elun oldalamat, és most rém büszke vagyok magamra, hogy sikerült megalkuvás nélkül végigcsinálni az első öt kilométeres edzésprogramot. És meglepő módon csupán háromszor volt olyan, hogy nem esett jól, általában kellemes volt, ma meg aztán kifejezetten feldobott. Persze tuti, hogy lassú vagyok (ez majd akkor derül ki, ha végre lesz olyan - nekem is olyan :) - idő, hogy kimehessek a gátra, a beírt kilométerek egyelőre saccból mentek), és nem érzem úgy, hogy egyben le tudnék futni öt kilométert, de a 'megcsináltam!' sikerélménye az enyém. És ez hajtani fog tovább. Nomeg a futás öröme. Ezt a szókapcsolatot pár hónapja, de még akár jónéhány hete le se írtam volna, szóval nekem ez nagy szó
Csak így tovább! Bátran nevezz be valamelyik nagy létszámú versenyre, persze ott sem kell "versenyszerűen" futni, segít a motiváció fenntartásában.