Furcsa dolog ez az ultra-terepfutás. Azt gondolom, most volt az első igazi, ilyen jellegű próbatételem. Ami egyszer nem megy, az máskor igen. Percek alatt el lehet jutni fizikailag a mélypontra, ugyanakkor lelkiekben pillanatok alatt felül lehet emelkedni a nehézségeken. Persze mindehhez kell valamelyest fizikai felkészültség, de egy bizonyos pont után leginkább fej, türelem és akarat. A teljesítéshez. A jó eredmény persze más tészta. Utóbbival nem vagyok maradéktalanul elégedett.

Tavaly új tapasztalatokkal, de a verseny befejezése nélkül, hagytuk el Chamonix-t. Akkor energetikailag, izomzatilag jó állapotban álltam ki, de a talpam nem bírta a „gyűrődést” és ez akkor fejben is elvéreztem.

Rábeszélésemre több barátom is nevezett, tapasztaljanak meg valami új élményt a (túra)futás világából. Igyekeztem felkészíteni őket, tapasztalataimat megosztani a nehézségekre vonatkozóan, elmesélni minél több részletét annak, hogy mi vár rájuk. Judit vállalta be (többek kiszolgálása mellett) a segítői feladatokat. Köszönet érte.

A megérkezésünk utáni napon szemrevételeztük az utolsó hegy, a Tete au Vents (1461->2130) emelkedőjét, részben azért, mert nekem ez ismeretlen volt, hisz tavaly arra már nem láttam, na meg azért is, hogy a többiek is érezzék, mire számíthatnak. J

A verseny előtti este időtervet gyártottunk. A hozhatót, ha nem lesz nagy baj. A célidő 18:25-re jött ki. Persze ilyen pontosan ezt megtippelni nem lehet, de még is valamilyen támpontféle lehet, leginkább a kísérőnek hasznos.

A verseny reggelén nyugodt voltam. A tavalyi tapasztalatok alapján érdemes volt hamar beülni a rajtzónába. 40 perc ücsörgés után aztán elindult a közel 2000 fős terepfutó, túrázó tömeg. Az előzetes terv szerint egy ritmusos kezdés az aszfalton, hogy az egy-nyomtávon ne kelljen a gyalogosokat előzgetni. Ugyan érzésre nem volt gyors, de a meleg a 4,5 kg súly a hátamon és a magaslat mégis az egekbe tornászta a pulzusom. Ez nem volt jó jel, megijesztett de mivel a légzésem rendben volt, nem aggódtam, haladtam tovább. A Bertone házhoz 1:30 alatt értem, ez kicsit jobb lett, mint a tervezett és a tavalyihoz képest 17 perccel hamarabb. Megnyugtató volt, különösebben nem éreztem, hogy elfutottam volna az elejét. Nyugodtabb tempóban az első hágót is sikerrel vettem, innen egy köves lejtő a Bonatti házhoz. 22 km 3 órán belül. A nap nagyon sütött, kifejezetten meleg volt az idő. Szinte minden egyes hegyi pataknál megálltam megmosni az arcom és bevizeztem a sapkám. A mezőny ekkor már eléggé szellős volt, így nem vett el plusz energiát a gyorsabbak előzékeny elengedése vagy amikor éppen én előzök. Hogy hányadik vagyok fogalmam sem volt, de igazán nem is érdekelt. Jól esett a futás, óvatosan kocogtam le a lejtőkön és joggoltam vagy éppen sétáltam az emelkedőkön. Arnuva 28 km (3:50) az első nagyobb pont. A klasszikus frissítés egy kis leves, egy pohár kóla, egy falat banán, narancs és mentem is tovább. A Ferret hágóra(5:08) felfele éreztem először, hogy itt komolyabb energia bevitel kell. Felbontottam egy PowerBar-t, de nem igazán csúszott, így inkább egy géllel vigasztaltam magam. A kaptató (800 méter emelkedés 4 km alatt) leküzdése egész jól sikerült. A gyomromat kicsit éreztem ezért a tetőn felbontottam egy tasak sót és pár korty vízzel lecsúsztattam. Innen 8 km lejtő La Foulyba (40 km). Juditék már vártak. 6:19-re értem le. Ami kicsit bosszantott, hogy 2 vízhólyaggal lettem gazdagabb. Nem igazán örültem neki, hogy már itt, a táv fele előtt megérkeztek. 15 perc alatt falatoztam egy kicsit, lekezeltem a hólyagokat és pár kajával a kezemben elkezdtem kisétálni a pontról. Pár száz méter után futásra váltottam. Ekkor vettem észre az első hibám. A mindössze 15 km-es gyors szakaszra fullra töltöttem a zsákom és még egy fél literes kulacsot is vittem a kezembe. Tavaly ez a rész nagyon jól ment, idén viszont vízhólyagokkal és teli zsákkal… Kicsit mérges lettem a hülyeségem miatt. Szerintem ez a CCC nappali távjának a legszebb része. Már Svájcban vagyunk, mindenhol fenyő, erdei illat a jobb oldalt egy nagyobb folyó. A völgy másik oldalán kolompoló tehenek és gyönyörű alpesi házak. Tavaly sötétben láttam Champex-Lac-ot most igazán kíváncsi voltam milyen világosban. Az előzetesen tervezett időn belül (5 perccel) 8:40 alatt értem a svájci nagy ponthoz. Feltételeztem, hogy a tavalyi helyezésemhez képest előbb vagyok, mert elég kevesen voltak a sátorban. Vizet nem töltöttem a zsákomba, csak a kulacsba, egy gyors leves és már robogtam is tovább. Innen jól ment a futás, részben lejtett, még világos volt és számolatlanul hoztam az embereket. Bíztam benne, hogy a Bovinra felérek még világosban. Kemény lépcsős, köves hegy ez. Ismeretlenül félelmet keltett, de így, hogy tudtam milyen, óvatosan felmásztam rá. Mivel botokat nem vittem, néha a kezemet is kellett használni, hogy egy-egy nagyobb sziklára felkapaszkodjak. A fenti ponton jókora tábor fogadott. Tudtam, hogy addig van esélyem ilyen tempóban haladni, amíg világos van. Hihetetlen, de ezek a franciák elképesztően robognak le sötétben a hegyről. Nem nagyon akartam feltartani őket, ezért időnként félreálltam. Az erdőben kb. 2 km-re a csúcstól rám sötétedett, az egyik fejlámpát felvettem. Trientbe fél 10 után érkeztem. Juditék már vártak, falatozgattam, átöltöztem, ismét szurkáltam pár hólyagot 1-2 már fel is szakadt. Felszereltem a 2 fejlámát (egyiket a derekamra), majd a sátorból kilépve vettem észre hogy rossz az egyik. Visszamentem, baszakodás, bosszankodás. 30 percet töltöttem el a ponton. Ez a fél óra az izomzatomnak is túl sok pihenő volt. L A Catogne-ra egész jó tempóban felsétáltam, fent viszont fújt a szél, így felvettem az esődzsekimet is. A köves Vallorcine-ba vezető lejtőn éreztem a talpam gyengeségét. Előjött a tavalyi helyzet, a vízhólyagokon túl, a talpam egy része bevizesedett. Tavaly Vallorcine-ig jutottam, ugyan-e miatt a probléma miatt. A rossz előjelek miatt Juditnak írtam, hogy a Col De Montets-hez menjen, ne az előre megbeszélt Vallorcine-i ponthoz. Vallorcinban pár korty leves, kóla, narancs banán és elindult a séta. A talpam minden lépésnél sajgott, de átgondoltam az eddigi napomat. Jó volt, élveztem az eddigi utat. Világosban minden úgy ment, ahogy akartam. Vallorcine-ban 10 perccel voltam kicsúszva a tervezett időmhöz képest. Most jöjjön akkor valami más, amihez nem futás kell, erőnlét, hanem csak türelem, elszántság és fej. Ennek megfelelően 50 perc alatt elgyalogoltam a Col de Montetshez, ott átöltöztem meleg ruhába, botok a kézbe bőven ital a zsákba, egy Redbullt megittam, zsebbe egy kóla. Gyerünk. Mindössze 3 km-re volt a szállásunk, 14 km-re a cél. Éjjel fél 2. 5 perc autóval a szállás, több órányi út ebben a tempóban a cél. Az utolsó hegy nagyon nehéz. Szinte egy fal az egész, nagyon sziklás sokfordulós, pedig csak 600 méter emelkedés van 2,5-3 km-en. Lassan haladtam, elég körülményesen. Kb. 2000 méter magasságban beleléptünk a felhőbe és az eső is elkezdett esni. A lassú kimért lépéseknek köszönhetően az addig tizen-órán át használt lábaim is beálltak. Írtam egy sms-t Juditnak, hogy belassultam, fáj a talpam, csak reggel érkezem meg valamikor. A beletörődés párosult kifogásokkal, két forduló után egy kis kóla, ha felérek, legyen egy csoki a jutalom, szóval „komoly” ajándékokkal jutalmaztam részsikereimet felfelé. A csúcson, nem volt frissítő csak pontőr. Mondta, hogy csak húsz perc a La Fleger. Persze. Nappal, frissen, nekem legalább 1 óra lesz most esőben, ködben, csúszós köveken sétával Néha feltűnt egy-egy leelőző, de a ködben gyorsan el is illant. Néha nem láttam az utat a sziklákon, ilyenkor megvártam valakit, menjen előre. Így telt ez. Fél 5 után átértem a La Flegerre. Innen csak lefelé, ami rosszabb, mint felfelé ilyen elhasznált talppal, beállt lábakkal. Lassú séta volt, és minden egyes lépésnél néztem a legpuhább utat. Időközben Lupus észrevétlenül megelőzött, Csanyát és Athoszt észrevettem. Pár szót beszéltünk, aztán továbbkocogtak.  Alig vártam, hogy aszfaltot érjek. Közben igazán büszke voltam magamra, nem azért mert megcsináltam, vagy hogy milyen jól ment a 80 %-ig, hanem mert volt akaratom végigsétálni keservesen magamban az elmúlt 7 órát. Szinte az aszfaltra érve kapcsoltam ki a fejlámpákat és talán a felszabadultságtól vagy a franc se tudja mitől elmorzsoltam magamban pár megkönnyebbítő könnycseppet. Vallorcinból fél 1 kor indultam el és reggel 7 lesz mire beérek. Fejben végig „ott” voltam, nem voltam fáradt szellemileg. A tiszteletkör a városban is így telt. Sétával, komótosan. A csapat már várt. Bíztattak, hogy fussak, de nem volt kedvem hozzá, ha végig flottul megy, akkor nyilván, de így….nem volt túl szép befejezés.

Egy hajrázó „arc” nem akart elém vágni a célban, így nagyjából együtt sétáltunk az utolsó pár méteren. A célban megkaptam a mellényt és kezembe kaptam egy sört. Ez utóbbi természetesen barátoktól.

Furcsa, de ez az utolsó 18 km sokkal többet jelentett az önismeretben és önbecsülésben, mintha a tervezett időt hoztam volna. Szép volt, sokféle élmény, fájdalom…80 km-ig jó teljesítmény, onnantól harcos befejezés.

Köszönöm a segítőknek, akik nélkül ez így nem jöhetett volna létre: Juditnak és Katinak és persze a csapatnak, Misinek, SC-nek, Ricsinek, Gergőnek. És persze gratulálok minden magyar indulónak, aki részt vett ismét ezen, Mont-Blanc egész vagy fél karikán. Remek eredmények születtek.

Jövőre ugyanitt, csak egy kicsit más minőségben.