Hosszúujjú felső, esőkabát, síp, térd alá érő nadrág, min. 1 literes ivótartály, életmentő fólia, fejlámpa, tartalékelemek, "roadbook". Ez a kötelező felszerelés, ha valaki el akar indulni a Lavaredo Ultra Trail elnevezésű futórendezvényen. A helyszín Olaszország, Dolomitok, Auronzo di Cadore. A táv 90 km, ami alig több mint 2 maraton. Az útvonal kimondottan szintes, 5000 méter emelkedést és a szervezők ugyanannyit tettek bele lefele is. Ez az adat már csúnyábban hangzik. A rajt pontban éjfélkor van, sötétben. Arra az éjszakára a csendes kisváros aznap futóktól zsúfoltá és hangossá válik. Innen startoltam én is több honfitársammal együtt.
Januárban még úgy gondoltam, hogy ez a 2010 es évem célversenye. Aztán az idő átírta a forgatókönyvet. Sérülés, munka, rossz időzítés, edzetlenség és fáradtság került a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig ez a nemmindenapi verseny. A verseny előtti napokban érlelődött a gondolat, hogy ezt talán mégse kellene, nincs itt az ideje. Sem fejben sem testben nem állok készen. Mindenestre barátammal kibéreltünk egy lakóbuszt és lekocsikáztunk a Három Nővér lábához. A verseny napján megnéztük a féltáv, azaz 42 km-nél levő frisítőpontot, azaz ahol komfortosan ki lehet állni és vissza lehet jutni a szállásra. (ez aztán az optimista hozzáállás :-)) Este kis pihi aztán eldörrent a startpisztoly, mintegy 500 terepfutó vágott neki az éjszakának.
Az első 10 kilit a verseny napján átrajzolták, akkor hó esett ugyanis a magaslatokban, hogy derékig ért. Mivel nem éreztem magam túl edzettnek a mezőny végéről indultam olyan hatperces körüli tempóban futottam az első egy órát. Aztán az út elkezdett emelkedni, majd áttértünk egy köves szerpentinre. A 17 km-nél már 2400 méter felett voltunk (kb 840 méterről indultunk). Többszáz kigyózó futó lámpafénye és a telihold sugarai világították meg a Három Növér 2999 méter magas sziklatömbjeit. Fantasztikus látvány volt, leírhatatlan. Az emelkedő lejtővé változott, hosszú kilométereken keresztül gutultam. A gravitáció gyorsabban is vinne, de a terepviszonyok számomra nem engedték meg a sötétben való suhanást. Rengeteg kő, éles kanyarok, helyenként nagyobb sziklák adtak okot a botlásra.
Négy óra körül már vártam a világosodást. Közel 30 kilométer után, talán a napfelkeltével egyidőben jött az első holtpont. Éreztem elment belőlem a vacsi energiája, nehezülnek a lábaim és kezdek álmosodni. Aztán egy csokitól és egy géltől visszatért az erőm. 2000 méter körüli magasságban hullámvasutaztunk, az emelkedőn tempós gyaloglással, a lejtőn és a sík részeken kocogással gyűrtem a kiliket. A fáradtság hamar jött, túl hamar, így döntöttem a 42-es ponton ideje lesz stoppolásra váltanom a futást. Pontban reggel 7-re értem a frissítőállomásra, ahol komótosan megreggeliztem, majd merengtem magam elé döntési heklyzetemet mérlegelve. Most akkor hogyan tovább? Közben jött 1-2 magyar barát láttam , teljesen jól vannak, én közel sem, álmos vagyok és fáradt, aludni akartam. A szomszédos ház kertjében láttam egy kiterített fóliát és a frissítők hangoskodása ellenére fevettem az esőkabátomat és lefeküdtem rá pihenni. Eszembe jutott Lőw Andris 15 perces alvási szokása, futás közben ez mindenre megoldást nyújthat. Mivel kevésbbé rutinos vagyok ilyen területen nem kötöttem időhöz. Az első alvási periódusom Tamás ébresztéséig tartott, megkérdezte jól vagyok-e, mondtam persze csak alszom. Misem természetesebb ez egy versenyen. Aztán visszaaludtam. Kis idő elteltével felkeltem és mintha kicseréltek volna, ettem pár falatot, ittam egy Redbullt és rohantam tovább. 8:15 kor indultam tovább frissen és megreggelizetten, egy új nap kezdődött el. Aztán megint jött egy combos emelkedő, ami hihetetlenül lassan lehett megmászni. Órám szerint a 20-30 perc volt egy kilométer. Elképesztő tempó, tiszta erő és türelemjáték.
Ismét 2000 méter felett jártunk és valami gyönyörű környezetben. Ahogy körbenéztem hatalmas sziklatömbök, több tízzméteres vízesések, és valami felemelő nyugalmat sugárző természetes közeg. De jó lenne csak úgy leheveredni és földönfekve nézni a felhők mozgását. A nap már magasan járt, meleg volt. A ponton teletöltött 2 literes tartályom elfogyott, így egy hegyi patakban töltöttem tele friss hideg vízzel. Egy kemény ereszkedés, majd egy igencsak masszív emelkedő követte. Ekkor már tizenórája voltam úton és szörnyen lassan teltek a kilométerek. Nyűgös voltam és bosszús, harci vágy és teljesítési kényszer nélkül. Ez egy nomád verseny a természet belsejében érintetlenül a civilizációtól. Kiszállási pont nem volt, így menni kellett, nem volt más hátra. A terep egyre durvult, hatalmas kövek több kilométeres patakmeder, dózerút, majd megint egy komolyabb emelkedő. Összefutottam L. Csabival, akinek nem volt felhőtlen mosoly az arcán. Egyáltalán nem mosolygott. A só neki is kiült az arcára és komótisan menetelt fel az egyik emelkedőn. Kielemeztük, az előző szakasz rlejtőjét, ami egy közel 400 méteres ereszkedés köves, morzsalékos fél méteres széles ösvényen. Együtt mentünk a közeli menedékházig büfézni, és egy kis erőre kapni. Sokan gondolják azt hogy felfele nehéz menni, egy ideig, aztán a kilométerek elteltével lefele sokkal fájdalmasabb. Minden lépés egyre csak feszíti a combot, eszi az energiát. A lefelék is csak egy picivel gyorsabbak. 9-13 perc egy kili. Ennyi a még a komfortos és a biztonságos. Hosszú lejtők, hosszú emelkedők. Sose lesz vége. Nem vágytam babérokra csak befejezni ezt a napot. Az egyik dózerúton majdnem ráléptem egy kígyóra , majd három bocival kellett szinte közelharcot vívnom, hogy elférjek mellettük. Szerencsére a nap sokáig fent volt és a véget nem érő utolsó 16 km-es szakasz utolsó felvonása egy sípályán való "lefutás" volt, még napnyugta előtt beértem. A már célbaért barátok megvártak. Sokáig vártak, ez az egész sokáig tartott, talán nem kellett volna. Nem álltam készen a erre a napra és erre a kemény terepre. A célba sem boldogság, sem öröm, sajgó talpak, egy korsó sör, hidgrázás, közöny. Fantasztikus táj, igazi kihívás, kiváló lehetőség hogy határainkat megismerjük. Közben többször mondtam magamban, hogy az Alpokban nem szeretnék 50 km-nél hosszabb rendezvényen indulni, még ma is tartom, de majd meglátjuk.
Persze nem mindenki volt olyan kutyaütő mint én. Németh Csabi elképesztő 11 óra11 perces idővel nyerte meg. 28 percet adott a másodiknak. Az első 10-be került Karlowits-Juhász Tamás, valamint Lőrincz Olivér is.
A képeket én illetve oti készítette.
Hát Szasza, olvasás közben nagyon átjött, hogy mennyire nehéz lehetett Neked. A fáradt combok, a lefelék fájdalma... én is uezt éreztem a Kinizsin, mert bizony, én sem voltam felkészülve és ilyenkor nem lehet az edzett időszak emlékeiből élni. Persze, ha az ember számot vet magában és az értelmét keresi az ilyen döntéseknek, lehet azt gondolni, hogy "sohatöbbet", mégis úgy érzem, hogy nagy tanulságereje van az ilyen rezgőléces, nagyon küzdős feladatteljesítésnek. Ügyes vagy, szívből gratulálok! Értékes tapasztalatokkal lettél gazdagabb, Natiri azt mondaná rád, hogy: "Erős szived van" :-) Jó pihenést!