Négy év óta, amióta futok számomra a tavasz eljövetele még jobban várt esemény, mint eddig. Elkezdődik a versenyszezon, és visszaigazolást kaphatok a télen elvégzett munkám eredményességéről. A 2011-es ősz nem úgy kezdődött számomra, mint ahogy terveztem, mert az Ultrabalaton után kicsi nehezen regenerálódtam, és amikor végre elmúltak az ízületi fájdalmak, elkezdtem gyakorolni a Chi futást. Ez olyan jó sikerült, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban futottam le az edzésadagjaimat, aminek az eredménye egy Achilles ín körüli fájdalom lett. Először pihentettem, kenegettem, majd elkezdtem terhelni. Nem rosszabbodott a helyzet, de hetekig nem is javult. Tovább csináltam az eltervezett edzéseket, majd egyszer csak azt éreztem, hogy nem fáj semmim. Ezután végre már felszabadultan futottam, oly annyira, hogy az egyik este a szokásos 15 km fordulójánál tovább futottam, és 20 km lett a vége. Másnap ugyanezt futottam, és ezután ez már így ment heti négy-öt alkalommal. Egyik alkalommal becsúszott egy 132 km-es hét is. Minden jól alakult, februártól akartam elkezdeni a dombfutást és a résztávokat, de a beálló nagy hideg és hó miatt nem mertem, féltem a sérüléstől. Végül is a Halasi úti felüljárót futottam heti egy alkalommal. A hétvégi hosszú futásokat (32 km) rendszeresen teljesítettem, még térdig érő hóban is (ezt az élményt nem kívánom senkinek). Közeledett a tavasz és Szalóki Robi szerencsére rábeszélt, hogy induljak el a Pécs-Harkány futóversenyen, jó lesz edzésnek a maraton előtt. Ismerve magamat tudtam, hogy nem edző tempóban fogom teljesíteni. Így is lett: kemény tempót futva végül is 1 óra 34 perc alatt értem célba (Abszolút 10, kategória 1. hely). Ezt jó előjelnek tartottam! A verseny után tovább folytattam az edzéseket, de még mindig nem résztávoztam, szenvedésnek maradt a felüljáró.

Gyorsan eljött a verseny hete, amit Szerbiában töltöttem, és csak kedden és szerdán futottam 15-15 km-t a Delibláti homokbuckák között. Vasárnap hajnalban négyen (Szilárd (maraton), Ákos (maraton) és Boglárka (félmaraton)) indultunk Debrecenbe. Szilárd négy órán belül szerette volna teljesíteni a maratont, a két újonc „csak” teljesíteni szerette volna a távot minél jobb idővel.

Útközben egy rövid pihenőt tartottunk, amikor kalóriapótlásommal (tepertő, káposzta, alma) teljesen kiakasztottam útitársaimat. Hamar odaértünk Debrecenbe és leparkoltunk az előre megadott parkolóba. A versenyközpont környéke és a futás útvonala már akkor le volt zárva. Átvettük a rajtszámokat és a rajtcsomagot, majd átöltöztünk, és leadtuk a csomagokat a csomagmegőrzőbe. Itt egy picit sorba kellett állni, ez nem is csoda, mert közel ezren neveztek a negyed, fél és maratoni távra. A szokásos bemelegítéssel hamar eltelt az idő a rajtig. A felszólításra odaálltam a tömeg elejére, mert tudtam, hogy a chippes időmérés ellenére, ha nem elölről indulok, akkor már az első körben sok értékes percet veszíthetek. A rajt után kiderült, hogy jól döntöttem, mert a stadionból, ahol a rajt és a cél volt igen kacskaringós úton lehetett kijutni. A mezőny eleje hamar elhúzott, köztük egy maratoni rajtszámossal. Nem akartam velük menni, a saját tempómat akartam futni. Sajnos még nincs elég rutinom, és a kilométereket sem mértem, egy mellettem futó félmaratonos srác mondta, hogy az első kilométer 3.42-re sikerült, a második sem volt sokkal lassabb. Egy picit lassítottam, de éreztem, hogy jól megy a futás, ezért tartottam a 4 perc/km körüli tempót. A frissítőhöz közeledve éreztem, hogy kell a vízutánpótlás, mert meleg van. Megittam kb. 1 dl vizet, és utána jött a cél felé vezető újabb kacskaringó: egy jobbos, majd egy balos, egy közel 360 fokos, egy balos és egy jobbos kanyar és máris a stadionban voltam. Talán ez a ki- és bevezető kacskaringó volt az egyetlen dolog, ami a pályában nem tetszett. Az első kör 20.09-re sikerült (5.27 km). Elégedetten indultam a következő körre. Jól éreztem magam, kezdtem felfedezni a környéket: a betorkolló mellékutcákat, az útszéli zenészeket (dobosok 1.5 km-nél, harsonások 2 km-nél, trombitás 2.5 km-nél) a váltóhelyeket, és a kirakott kilométer táblákat. Na, ezeken lehetett gondolkodni, hogy melyik vonatkozik rám. Ugyanis minden (!) kilométer ki volt táblázva, de körpálya lévén, ami nem egész kilométer hosszú volt, ezért a kilométerek eltolódva egymástól sorakoztak az út szélén. A második körtől újabb feladat jelentkezett: előzgetni kellett a lassúbb futókat. Szerencsére erre volt elég hely a pálya jelentős részén, de a frissítőnél, és a cikkcakkokban volt némi zsúfoltság. Gyorsan teltek a körök (20.39, 21.02, 21.19, 21.26). Ebben segített Monspart Sarolta biztatása is, akinek mindenkihez volt egy-egy kedves szava. Nagyon vártam már a hetedik kört, mert tudtam, hogy utána már csak egy lesz, és kíváncsi voltam a részidőmre (2 óra 06 perc 22 mp). Itt még megvolt az elméleti esélye, hogy 2 óra 50-en belül futom a távot. A hetedik körben egy kicsit belassultam, mert elkezdett rakoncátlankodni a jobb vádlim. 2 óra 28 perc 33-nál indultam ki az utolsó körre. Mindent beleadva kezdtem az utolsó kört, de a fáradtság miatt már nem tudtam gyorsulni, és egy kicsit féltem is az esetleges görcsöktől, amilyen az első maratonomon volt itt Debrecenben. Lelkileg nagy segítség volt, hogy tudtam, hogy maratonos rajtszámú nem előzött meg, így talán csak egy futó lehet előttem. Viszonylag gyorsan túl voltam az utolsó körön, és jött a célegyenes. Külön sáv volt kijelölve a befutóknak. Nagy örömmel szakítottam át a képzeletbeli célszalagot annak ellenére, hogy nem lett 2 óra 50-en belől az időm, de egyéni csúcsot futottam (2 óra 50 perc 47 másodperc). Kicsit meglepődtem, amikor sétáltam kifelé a célzónából, mert nem, mondták be a nevem, nem úgy, mint az előző összes körben. Tudtam, hogy a chipem működött, mert mindig halottam a visszajelző hangot. Egyszerűen nem vették észre, hogy célba értem. Az jutott eszembe, hogy talán nem is olyan jó helyen végeztem, mint ahogy gondoltam. Megkérdeztem az időmérőktől, de nem árulták el a helyezésemet. Ekkor oda jött hozzám a „műsorvezető” és megkérdezte mit futotta. Mondtam, hogy maratont. Egyéniben? Kérdezte. Igen! És már itt vagyok, teljesítettem? Kérdezte. Ismét igen volt a válasz. Ekkor kérte a közönséget, hogy tapsoljanak meg. Ősz hajamról és szakállamról nem igazán azt olvasta le, hogy ilyen gyorsan tudom teljesíteni a távot. De „Nem csak a húsz éveseké a világ!” Leheveredtem a pálya melletti füves területre és pótolni próbáltam az elveszetett folyadékot. Éreztem, hogy nagyon szomjas vagyok. Lecsúszott vagy 1.5-2 liter víz, de valahogy nem akart távozni. Lefürödtem, és visszamentem szurkolni a többieknek. Szép sorban ők is megérkeztek. Mindenki nagyon meg volt elégedve az elért eredményével: Szilárd 4 órán belül futott, Ákos és Boglárka teljesítette a távot. Nagy volt mindenki öröme, főleg az enyém, amikor kiderült, hogy abszolút második helyen végeztem! Az ajándékcsomagot nagy örömömre Monspart Saroltától vehettem át. Az Ő pályafutása, kitartása és akaratereje és sportszeretete példa lehet mindenki számára.

Csak gratulálni tudok a szervezőknek, hogy ilyen gördülékenyen tudták lebonyolítani a versenyt annak ellenére, hogy a Centenáriumi Futáson közel négyezer (!) induló volt, és a többi távon is közel 1000.  

Jól szervezett, szép verseny volt! Jövőre veletek ugyanitt!

Ui: Örömöm még nagyobb lett, amikor hallottam, Muhari Gábor világcsúcsot futott a 6 órás OB, engem csak 15 perccel vert Debrecenben.