Vasárnap maraton lesz Pesten, amin én is részt veszek. Váltóban fogok futni, méghozzá az Állatmentő Szolgálat Alapítvány „Fussunk, mint állat” programján belül a Zsépanti nevű csapat tagjaként.
Amikor újra elkezdtem (viszonylag) rendszeresen futni, Évika keresett meg azzal, hogy lenne-e kedvem ebben a jótékonysági futásban részt venni. Persze, hogy lenne. Enyhe aggodalmat az okozott csak, hogy tudom magamról, hogy arra nem igazán vagyok alkalmas, hogy az ismerőseimet maceráljam azzal, hogy adakozzanak már, aztán ezt az aggodalmat félretettem. Végülis az a lényeg, hogy összeállt a csapat, képviseljük majd az alapítványt, és ezen keresztül az ügyet, amit támogat, és ezáltal talán valami hatást el tudok én is érni.
Mert afelől nincs kétségem, hogy az alapítvány jó ügy érdekében működik. Segítségre szoruló, bántalmazott állatokat, főleg kutyákat és cicákat ment, gyógyít, és keres nekik gazdát; a felelős állattartásért próbál tenni, például az ivartalanítás népszerűsítésével, és mentett kutyák és cicák ivartalanításával. Az alapítványt tavaly novemberben jegyezték be, ehhez képest már nagyon sok állaton segítettek – igaz, még mindig és folyamatosan nagyon sok állatnak lenne szüksége segítségre.
Tudom egyébként, hogy nagyon sokféle ügy van, ami érdemes a támogatásra. Nálam valahogy úgy alakult az elmúlt pár évben, hogy az állatok kerültek fókuszba. A macskaféléket nagyon szeretem, kedvencem a hiúz, ne kérdezzétek, miért, mert nem tudom. A WWF-nél fogadtam örökbe hiúzt idén nyáron; az lenne az igazi, ha vadon élnének újra sokan itt Magyarországon. A macskafélék közül a másik nagy kedvencem a tigris; imádom őket a pöttyös fülükkel, nagyon szépek. A nyíregyházi állatkertben nagyon jó dolgom volt a nyáron, többféle tigrist láttam, meg hiúz is lakik ott, meg még sokféle macska. Aztán a pesti állatkertbe jött egy kisebb termetű macskaféle, egy manul, aki annyira viccesen néz ki, hogy nem tudtam neki ellenállni, örökbe fogadtam. Borisznak hívják; látni még nem sokat láttam belőle, mert éppen a kuckójában aludt, amikor ott voltunk, de ez ugye csak annyit mutat, hogy normális macska :) Azért remélem, valamikor majd ébren is látom, márminthogy amikor ő is ébren lesz.
Íme Borisz :D A kép innen származik.
A vadon élő állatok mellett az otthon tartott állatokat is szeretem. Otthon mindig is volt kutyánk is, macskánk is, természetes volt, hogy vannak. A kettő közül egyébként nem nagyon tudnék választani, régebben inkább „kutyás” voltam, mostanában jobban kijövök a macskákkal, de lehet, hogy csak azért, mert nem nagyon van kutya a környezetemben. Itt Pesten most nem tartok állatot. Volt egy cicám, Jelena, akit el kellett altatni három éves korában, mert beteg lett, és megtámadott, kétszer is. Azt nem mondom, hogy ezt máig nem hevertem ki, mert így négy év elteltével azért nagyrészt már túl vagyok rajta, de hosszú idő kellett ahhoz, hogy úgy tudjak rá gondolni, hogy ne fájjon nagyon. Most azt gondolom, hogy lakásban nem szeretnék cicát tartani. Bár az előbb végignéztem az alapítvány oldalán a gazdára váró cicákat, és nagyon elgyengültem, de majd visszaerősítem magam :) Kutyust meg azért nem szeretnék tartani, mert nem tudnék vele eleget foglalkozni – pedig a kutyáktól is elgyengültem az előbb… De nem, erős vagyok…
Azt még nem említettem, hogy a sport régebben is kapcsolódott az állatokhoz: egy rövid ideig lovagoltam. Szerettem, főleg terepen lovagolni. Azt az érzést máig fel tudom idézni, milyen volt legelőször felfelé vágtatni az erdőben a dombon... A lovaglással annyi volt csak a gond, hogy túl engedékeny voltam; előbb-utóbb a ló lett a főnök, és ez nem jó.
Na szóval, röviden ennyit arról, hogy miért fontosak nekem az állatok. Vasárnap tehát a segítségre szoruló állatokért fogok futni. Ha valaki úgy érzi, hogy szívesen támogatná ezt az ügyet, akkor itt megteheti; nagyon köszönöm előre is.