Először valamikor nyár elején olvastam erről a versenyről, és tudtam, hogy ott akarok lenni. Nemcsak azért, mert a Pilis jó hely, hanem elsősorban azért, mert annak idején eléggé megrázott Kiss Péter és Erőss Zsolt halála, és ezzel a versennyel rájuk emlékeztünk.

Kétszer is azt írtam már, hogy verseny: nos, ha valaki tudta kezdettől, hogy nem versenyezni fog, az én voltam. Igazából az volt a célom, hogy ott legyek, jó legyen ott, és sérülés nélkül megtegyem oda-vissza a távot. Ez teljesült is, úgyhogy rendben van a dolog.

Augusztus utolsó hétvégéjén volt bejárás, arra is elmentem. Nagyon kedves hangulatú volt, fölfelé sétáltunk, lefelé néha belefutottunk, amúgy beszélgettünk, néztük a tájat, gyönyörű volt, az idő is: kellemes napsütés, de nem volt túl meleg. Utána három napig izomlázam volt; látszik, hogy nem vagyok edzésben. A bejárás után pedig szinte egyáltalán nem futottam – ez számomra is váratlan volt. Ráfoghatnám arra, hogy a kéthetes varrótanfolyam, amire jártam, hihetetlenül lefárasztott, de azt gondolom, ez kifogás lenne csak. Úgyhogy vállalom, hogy az elmúlt három hétben lusta voltam, nem futottam és mást sem mozogtam.

Szóval futásokkal nem nagyon készültem, máshogy viszont igen: a futók felvihettek egy követ, és letehették a hegymászók emlékére. Én a ménfőcsanaki temetőből vittem egy követ, apám és öcsém sírja mellől.

Pénteken néztem én az időjárásjelentést, mondott egy kis esőt, gondoltam, sebaj. Szombat reggel a biztonság kedvéért azért elraktam az esőkabátomat meg a vízhatlan sapkát, de nyilván nem néztem ki az ablakon, hogy milyen idő van. Bár hiába is néztem volna, amikor elindultam, még csak picit esett az eső. Évivel mentem megint, akivel a Szelidi-tónál is voltunk. Bíztunk benne, hogy mire odaérünk, eláll az eső, de csak egyre jobban esett. Mire Pilisszántóra értünk, patakokban ömlött a víz az utcákon, gyakorlatilag alig akarózott kiszállni a kocsiból, és már azalatt elázott az esőkabátom, amíg beértünk átvenni a rajtszámokat. Ez most elég muris egyébként, ott nem volt annyira az, pláne, hogy egy kis hideg szelet is kaptunk. A rajtszámátvétel után visszamentünk a kocsiba ücsörögni, aztán a rajt előtt vissza az épületbe. És tíz óra előtt picivel Péter mondta, hogy akkor ő most indul ki a rajtba, merthogy mindjárt rajt. Olyan érzésem volt, hogy ha ezt nem mondta volna, és nem indul el előttünk, akkor mindenki benn maradt volna a házban. Én legalábbis biztos :)

Ilyen volt a Pilis aznap reggel (Tomcsányi Péter fényképe).

Elég korán rajtoltam (nem egyszerre volt a rajt, hanem asszem 10 másodpercenként indultunk egyesével). Arra készültem, hogy a táv nagyját gyalogolni fogom, és ahol úgy adódik, ott belefutok. Tulajdonképpen így is lett. Amúgy a verseny túrának volt meghirdetve, két órás szintidővel, úgyhogy teljesen nyugodtan készültem így. Egész más volt most, mint a bejáráson: fura, mert az időjárás ellenére (vagy talán éppen azért) most valahogy közelebb éreztem magam a hegyhez, mint a bejárás alatt, abban a napsütéses gyönyörű időben. Lehet, hogy azért, mert most meg kellett azért küzdeni, hogy egyáltalán ott legyek, nem tudom.

Szóval a nagyját gyalogoltam, néha futottam egy kicsit. Sár volt, eső, néha szél és köd. Rájöttem, hogy sárban a kő a barátom, ha van köves rész, azon jobban lehet haladni, mert meg tud kapaszkodni a cipő, a sárban viszont csak csúszkálok. Két emlékezetes pillanatot emelek most ki. Már a táv második felében lehetett, hogy elfutott mellettem egy srác, és szólt, hogy kocogjak kicsit. És akkor elkezdtem kocogni. Még azt is kérdezte, hogy jobban megy-e, ha valaki fut velem. Mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, nem akarom feltartani, de tényleg segített, hogy egy ideig ott futott előttem, és adta a ritmust. Aztán persze egy idő után visszaálltam sétára, de valahogy nagyon jól esett ez az egész.

Na, a másik pillanaton viszont nagyon röhögtem már ott is. Készültek fényképek minden futóról (Tomcsányi Péter fényképezett, ezek a képek is az ő munkái). Szóval, mikor odaértem, és szólt, meg láttam, hogy fényképezni fog, akkor egy hatalmas mosollyal elkezdtem futni – és ez annyira hihetetlenül mulatságos volt :D

Aztán egyszercsak felértem, a célban megkaptam a sötétkék kendőt. Kértem improvizált esőkabátot (egy nagyméretű barna kukászacsi szolgált erre a célra), mert tudtam, hogy az a szelet kicsit elfogja majd. Letettem a kövemet a többihez, és elindultam lefelé. Lefelé futottam, csak ott nem, ahol a sárban korcsolyáztam. Ha belegondolok, ilyen se volt még, hogy a versenyen sétálok, utána meg futok, de most ez történt. Az edzésnaplómba is túrának írtam be a fölfelét (amúgy 1:17 alatt tettem meg a távot, lefelé meg 1:02 alatt).

Mikor leértem, átöltöztem (még szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy vigyek váltócuccot), megvártuk az eredményhirdetést is. És milyen szerencse: Évi második lett a nők között! Nagyon nagyot futott, hatalmas gratuláció neki, nagyon örülök, hogy ilyen jól sikerült a versenye! :)

Nagyon köszönöm a szervezést és a lebonyolítást Péternek, és mindenkinek, aki részt vett benne! Remélem, jövőre is találkozunk, kicsit szebb időben és részemről jobban felkészülve.

Összességében azt tudom mondani, hogy a felkészültségem, pontosabban annak hiánya miatt egyértelmű volt, hogy ez a verseny nem a sportteljesítmény miatt lesz számomra kiemelkedő. Igazából a szívem vitt oda és vitt végig. Mondhatnánk, hogy az időjárás nem volt kedvező. De én mást mondok. Előtte és utána nap is nagyon szép idő volt, legalábbis itt Pesten. De aznap, amikor a két hegymászóra emlékeztünk, az időjárás picit megnehezítette a dolgunkat: ez volt a természet hozzájárulása ahhoz, hogy az emlékezés emlékezetessé váljon.

A verseny után a bejárással ellentétben egyáltalán nem volt izomlázam. Másnap, vasárnap délután egyszercsak azt éreztem, hogy na, akkor most kedvem van futni, úgyhogy mentem is. Vittem a kendőmet is :)