Ugyan még nincs vége a hónapnak, de holnap nem futok, így összegezhetem az elmúlt hónapot. Hol is kezdjem? Áprilisban sok minden történt. Összesen 113 km-t futottam, ebből 83,6 volt síkon (átlagtempó: 6:52), majdnem 30 km szintes futás (pontosabban: aminek legalább egy része szintes volt, átlagtempó: 7:13). Ez a mennyiség több mint az előző hónap kétszerese; szintes futásom pedig több mint háromszor annyi volt, mint márciusban.

Erre a hónapra jutott két verseny, a Vivicittá (11,9 km, 1:18:27, 6:36), illetve Bécsben a félmaraton (21,1 km, 2:32:05, 7:12), meg egy verseny, amit edzésnek szántam (Óbudai futófesztivál, 21,1 km, 2:31:12, 7:10). Azt különösen fontosnak tartom, hogy a két félmaraton két egymást követő hétvégén volt, és az őket követő egy-egy hétben nem kellett rápihennem, ugyanúgy háromszor mentem futni.

A távok tehát növekedtek, ennek örülök :) Az 5 kilin futott legjobb időmet is megjavítottam ebben a hónapban, az új legjobb időm: 29:09 (5:50).

Ami az egyéb edzéseket illeti, egyszer úsztam, és főleg a hónap elején bringáztam is néhányszor. Hogy mennyit, azt nem tudom, elmaradt a rögzítése, nincs rá időm és energiám. Egyéb mozgás viszont ebben a hónapban nem volt, ez visszalépés a korábbiakhoz képest. Az Óbudai futófesztiválon sorsoláson nyertem egy egy hónapos fitneszbérletet, így alkalmam lesz kipróbálni a curves-t, bár lehet, hogy erre majd csak júniusban kerül sor. (Amúgy ilyen sorsoláson még soha nem nyertem semmit, úgyhogy ez kellemes meglepetés volt!)

Előrepillantó: május

Májusban itt lesz a verseny, amit a fő versenyemnek tekintek ebben az évben, a szekszárdi félmaraton. Ezt a távot most tanulom, a kb. 450 m szint miatt pedig pont azon a környéken van, ahol a határaim vannak jelenleg. Jövő hét végén kiderül, hogy sikerül-e megfutni így ezt a távot; kíváncsian várom.

Még egy verseny lesz, három héttel később a keszthelyi félmaraton. Ezen még nem gondolkodtam, elég egyszerre egy félmaraton :) Rövidebb versenyt nem terveztem erre a hónapra, így kimarad a Samsung is – valamit valamiért. Most fontosabb, hogy Szekszárdon helyt tudjak állni.

A bécsi verseny után a héten újra jöttek a sima edzések hétköznapjai. Az idei főversenyem közeleg, a szekszárdi félmaraton két hét múlva. Hát, igen. Na nézzük, a héten hogyan készültem erre a versenyre.

Eredetileg még év elején úgy terveztem, hogy ha heti háromszor futok, akkor lesz egy gyorsító futásom, egy dombfutás és egy hosszú. Azt hiszem, ez az első hét, amikor ezt sikerült megvalósítani. Ja, mégsem, mert keresztedzést is terveztem legalább heti egyet, és az a héten nem volt – na nem baj, nem lehet minden tökéletes.

A gyorsabb tempójú edzést szerdán futottam, előtte két napot azért rápihentem a bécsi félmaratonra. Mondjuk inkább azért lett két nap, mert kedden nem volt időm elmenni futni, pedig kedvem az lett volna. A szokott öt kilis rakpartkörömet futottam, az időm volt már jobb is, de többször volt rosszabb, szóval 30:07 lett (6:01). Az elején eléggé felszökött a pulzusom (a HR max 194 volt, talán eddig a legmagasabb, egyébként az átlagpulzus 166), nem tudom, ez mitől, talán még nem regenerálódtam a félmaraton után, vagy talán még a múlt heti megfázás maradványa, vagy valami más. Tény, hogy nem esett valami jól a futás, egy szakaszon oldalszúrást is éreztem, ami ritka, bele is sétáltam volna, ha nem tartottam volna cikinek magam előtt :) De így hős voltam, és végigfutottam. Amúgy az oldalszúrás egy idő után elmúlt, de nem tudom, mitől.

Másnap a Gellért-hegyre mentem. Általában nem szoktam egymás után két nap futni, de most így jött ki a lépés. Napsütésben futottam, a bécsi félmaratonos pólómat avattam fel itthon. Kb. 8 kilit futottam, majdnem egy óra alatt (7,89 km, 59:54, 7:36), a futótérkép adata szerint 253 méter szintkülönbség volt benne. Egyszer még az elején a szintbe belesétáltam, de ebből nem csináltam hiúsági kérdést. Jó volt, hogy újra mentem szintet futni, ez mindig érdekes kihívás; most találtam egy jó kis meredek utcát, amit lefelé is és felfelé is megfutottam.

Még a hét közepén valahogy rájöttem (fészbukon írta valaki), hogy lesz vasárnap az Óbudai futófesztivál, és szerda reggel hirtelen beneveztem a félmaratonra. Nem azért, mert versenyezni akartam, nem is versenyként rögzítettem az edzésnaplómba. Hanem azért, mert azt gondolom, hogy minél többször futom meg ezt a távot, annál többet tudok arról, hogy mikor mi történik velem a táv során. Szekszárd előtt úgyis akartam még egy hosszút futni ezen a hétvégén, és olyan szempontból is jól jött, hogy ugyanúgy délben volt a rajt, mint Szekszárdon lesz. Az eddigi félmaratonjaimon az volt a tapasztalat, hogy a táv 2/3-a, tehát kb. 14 kili után válik nehezebbé a dolog, 16 km tájékán a legrosszabb, aztán jobb esetben összekapom magam (mint Debrecenben, ahol eleve nagyon pici volt ez a hullámvölgy, és mint Bécsben, ahol nagyobb, de sikerült magam összeszedni), rosszabb esetben szétesek, ahogy Siófokon történt az elsőn. Tehát most kíváncsian vártam, hogy alakul az utolsó két kör. Addig persze négy kört le kellett futni (egy kör kb. 3,5 km volt), ezeknek az ideje a következő: 1. 24:22, 2: 24:18, 3: 25:07, 4: 25:19. A bécsihez képest annyi változás van a kilométeridőkben, hogy már ezen az első szakaszon belül is voltak 7 perc feletti km-ek. Aztán az utolsó előtti körben (14-17,5 km között) kicsit nehezebben ment valóban a futás, itt már 7:26 körüli kilikre lassultam (az 5. kör összideje 26:17 lett), de fejben nem estem szét. Aztán az utolsó kört 25:41 alatt futottam. Az általam mért összidő 2:31:04 lett, a hivatalos idő, ami valószínűleg bruttó idő 2:31:36. (UPDATE: a hivatalos nettó időm 2:31:12)

Az eddigiekből még két tapasztalatom van. Az egyik az, hogy a frissítés fontos tud lenni: ez valahogy Debrecenben volt a legoptimálisabb, Siófokon a legrosszabb, Bécsben pedig csak azért nem volt gond abból, hogy csak folyadék jutott a frissítőállomásokon, mert volt nálam müzliszelet. A másik pedig, hogy a ruházatot néha nehezen találom. Siófokon alulöltöztem, Debrecenben pont jól, Bécsben meg kicsit túlöltöztem. Úgyhogy a frissítővel a következőt kísérleteztem: ma a szokásos víz mellé nem a szintén szokásos müzliszeletet, hanem három párizsi kockát vittem, mert pont akkora, amekkora ilyenkor jól esik. A háromból kettő fogyott el – jó volt, bár kicsit tömény, szóval az optimális frissítőt még keresem. Lehet, hogy valami nápolyifélét próbálok ki legközelebb hosszú futáson. Tudom, hogy erre sokan felhördülnek, hogy ezek tele vannak zsírral, és emiatt nem jó ezeket választani, de azt gondolom, hogy az én tempómnál és ennél a távnál nem ezen múlnak a dolgok. Az öltözék pedig a mai napsütésben úgy nézett ki, hogy egy térdnadrágos futószoknya volt rajtam és egy ujjatlan póló, méghozzá a futóblogos hellás póló, ami nem szép, de ebben az időben pont jó. Vittem hosszú ujjú felsőt is, de végül azt beraktam a ruhatárba. Pedig majdnem meggondoltam magam, de aztán, részben egy futótárs javaslatára, szerencsére mégsem vittem magammal. Szóval most jól voltam felöltözve, a hosszú ujjú is jól jött hazafelé jövet.

Amúgy nagyon kedves hangulatú volt ez a rendezvény, találkoztam teljesen ismeretlen futótársakkal is, meg sok ismerőssel, ebből a szempontból is örülök, hogy elmentem :) A vattacukorfák is jól vannak a szigeten, na meg a régi Szigetek is eszembe jutottak, egykori pasik, koncertek, utóbbiak közül valahogy főleg egy S-Modell (vagy Equus-?, ki emlékszik pontosan…) koncert a 90-es évek közepéről, ami igencsak jó volt.

Na, de vissza Szekszárdhoz. A szekszárdi félmaraton szinttérképét ide nem tudom beszúrni, de a Futótérképen az alábbi linken elérhető. 

A Futótérképen található térkép szerint a táv 21,65 km, a szintemelkedés pedig 606 méter lesz; minderre max. 3 óra áll rendelkezésre. Az is látszik, hogy 14-15 km környékén indul a második nagy emelkedő – ahol nekem a mélypontom szokott lenni. Ez azt jelenti, hogy nemcsak futásokkal kell készülnöm erre a versenyre, hanem fejben is nagyon össze kell magam rakni rá. Azt is tudom, hogy ez a verseny nekem még nehéz, a táv miatt is és a szint miatt is – de mivel makacs vagyok, nyilván nem mondom vissza a nevezést, mert ezt megfutamodásnak érezném. Szóval igyekszem tovább készülni, aztán meglátjuk, hogyan alakul a következő két hét :)

Tavaly a Vivicittá volt a szülinapi futásom, idén a bécsi félmaraton. Rendkívüli verseny volt ez, pedig nem készültem rá külön, csak így örömfutásnak szántam a sok tavaszi verseny között. Végülis az is lett belőle, pedig ha csak az eredményt nézem, lehetnék elégedetlen. No, de ne ugorjunk ennyire előre!

Szóval ez a verseny tényleg különlegesre sikerült. Első félmaraton külföldön, velem van anyu és a tesóm. Anyu lassan kezdi elfogadni, hogy hosszabb távokat is futok. Bécs. Utoljára nagyon régen voltam itt, pedig közel van, jó hely. Sok futó, nagyon sok, köztük néhány ismerős, akikkel találkozom, és néhány, akikkel végül nem, de tudom, hogy itt vannak, és ezt valahogy tökjó érzés, és erőt ad. És persze a táv, ami nekem még kihívás, bőven az. De nézzük csak sorban.

Csütörtökön belázasodtam. Mondom, nagyszerű, más nem is hiányzott három nappal a verseny előtt. Azt tudtam, hogy akárhogyan is, de futni akarok: szülinapi félmaraton, meg jönnek szurkolni tesómék, meg ott lesz Paula, meg a futótársak, meg egyáltalán, de hát azért nekem még bazi hosszú ez a táv… Mindegy, ez van. Pénteken lemondtam néhány órámat, sikerült kicsit kiizzadni, de azért nem voltam teljesen nyugodt, pláne, mert hűvöst és esőt mondtak hétvégére, és én annyira nem szeretem a hideget. Este összekészülődtem félig (futócuccokat eltettem, többi másnap reggelre maradt), meggyes pitét is sütöttem. Alvás nem sok volt, csak kb. négy óra. Általában nem ébresztőórára kelek, hanem anélkül, de amikor fontos, hogy felébredjek, fel szoktam húzni az órát. Az a gond csak vele, hogy néha akkor szólal meg, amikorra felhúzom, néha meg pontosan 40 perccel később… Hogy miért, nem tudom; nyilván mindenki más már lecserélte volna. Na mindegy, emiatt a tényleges ébredési idő előttre szoktam állítani, úgy, hogy ha megszólal akkor, akkor se legyen túl korán, de ha csak 40 perccel később, akkor is időben legyek. Hát, szombaton megszólalt akkor, amikorra felhúztam – ennek nézzük az előnyét: volt időm elkészülődni. A hátránya az volt, hogy bazi álmos voltam.

A vonaton se tudtam magam kialudni. Először egy külföldi hölgy kérdezgette, hogy mi a gond a helyjegyével (az volt, hogy a 9:10-es vonatra szólt, mi meg a 7:10-es vonaton ültünk, de valami miatt nem értette, ez miért probléma). Aztán leült velünk szemben két pasi, akiknek a söre egy jól sikerült fékezésnél a tesómon kötött ki; nem kicsi mennyiség borult rá az amúgy szép üvegben levő és biztos finom sörből. Ebből az elég kínos helyzetből elég jól jöttünk ki: utána végigbeszélgettük az utat, kellemes volt. Az is kiderült persze, hogy miért megyünk Bécsbe, úgyhogy kettővel több ember kívánt sok sikert másnapra, mint előtte gondoltam. Anyu Győrben csatlakozott hozzánk. A szállás, amit még január közepén foglaltam, mint kiderült, a Westbahnhof mellett volt, kb. két perc sétára – ha direkt így kerestem volna, akkor se lehetett volna jobb helyen. Pedig nem így kerestem, csak rábukkantam – akkor alig volt már szabad szálláshely, pláne három főre. A szállással amúgy is meg voltunk elégedve, kedvesek voltak és a szoba is rendben volt.

Érkezés után ebédeltünk, aztán elmentünk a rajtcsomagért. Az nagy segítség volt amúgy, hogy a vonatjegyben benne volt a bécsi tömegközlekedés is az első két napon, így nem volt gondunk jegyekre. A rajtcsomagátvételen rengetegen voltak és egy elég nagy kiállítás is volt hozzá. Gondolom, részben ezért mindent máshol lehetett átvenni. Először a rajtszámot és a zacsit, amiben le lehetett másnap adni a ruhákat, aztán egy másik helyen a pólót, ami nem tartozott bele a nevezési díjba, hanem külön lehetett rendelni. És igen, ez női fazon, ha nem lett volna női póló, nem vettem volna; amúgy meg az első Mizuno cuccom és nagyon sötétnarancs :) El kellett még intéznem a chipet, merthogy a héten rájöttem, hogy ezen a versenyen is ChampionChippel mérik az időt, olyan meg nekem van saját, úgyhogy ki akartam deríteni, jó lesz-e (bíztam benne, hogy igen, végülis miért ne), meg a tésztapartiról akartam még infót szerezni, úgyhogy gondoltam, megkérdezem az infó feliratú asztalnál. Ez nem volt túl jó ötlet, mert a chipről azt mondta a lány, hogy nem lehet már saját chipet regisztrálni, ottanit kell letétért, és más infót se nagyon tudott adni. Ezen valami miatt kicsit morcos lettem, de aztán a chipes helyen (ami a vásár másik sarkában volt) kb. öt másodperc alatt hozzárendelték a chipemet a rajtszámomhoz. A tésztapartis infónál (ismét a pólós hely közelében) nem találtunk senkit, utána meg rájöttem, hogy van még egy Goody bag feliratú matrica is a táskámban, szóval nem maradtam le a rajtcsomagról se (egy újabb standnál). Szóval a versenyhez szükséges dolgok begyűjtése közben észrevétlenül bejártuk a vásár egy részét is. Közben találkoztunk Ulrikékkal, pár szót váltottunk. A Futrinkákkal is jó lett volna találkozni, de ez nem jött össze :( Majd legközelebb.

Aztán mentünk a tésztapartira, aminek megadták a módját, a bécsi városházán volt. A császármorzsára voltam rázizzenve, én még nem ettem. Hát, nem gondoltam, hogy olyan laktató lesz, hogy aznap utána kajára se tudok nézni… Legközelebb éjjel 3-kor lettem éhes, akkor ettem – mikor máskor végülis. Amúgy a tésztaparti nagyon kellemes volt: gyönyörű épületben, élőzenével. Az interjúkból nem sokat értettem (elő kéne újra venni a Lazán németül című nyelvkönyvet…), de voltak videók is, láthattuk futni Paulát és Gebrét, akikkel másnap egy mezőnyben futottunk. Ez után anyu kicsit elfáradt, úgyhogy visszakísértük a szállásra, mi meg még körülnéztünk egy kicsit a városban, a Práternél, meg megnéztük a Stephanskirchét; gyönyörű.

Viszonylag korán lefeküdtünk, de sokáig nem tudtam elaludni. Fáradt voltam, fájt a lábam, fáztam, pedig volt fűtés, szóval minden bajom volt. Eszembe jutott, hogy normális vagyok én? Ennyit futni, basszus, tényleg ezt akarom? És tényleg másnap reggel? Amikor most aludni se tudok? És éhes vagyok! Szerencsére felébredt tesóm is, ő is éhes volt, úgyhogy három körül ettünk. Utána már tudtam kicsit aludni. Jé, BGy 3:01-es maratont futott… aztán ebben a pillanatban megszólalt az ébresztő: tesóm telefonja, ami akkor szokott megszólalni, amikorra beállítja :)

Korán volt, fél 6. Ettem valamit, meg a tésztapartin kapott pohárból ittam pezsgőtablettát, amit szoktam reggel, direkt ezért vittem. Aztán összepakolás, ja, meg öltözés. Nehezen tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Fázós vagyok, úgyhogy felvettem egy hosszúnadrágot, meg a biztonság kedvéért rá egy térdnadrágot (tavaly csak télen futottam így, és most sem gondoltam előtte, hogy így fogok futni), felülre meg egy rövid ujjút, aztán egy hosszú ujjút, arra a versenypólót, meg a széldzsekit. Vittem övtáskát, abba tettem egy kis vizet meg egy cerbonát – a siófoki félmaraton óta minden hosszabb futásomra viszem ezt a két dolgot. Volt még nálam egy vékony fejpánt meg egy vízhatlan baseball-sapka, meg a cérnakesztyűm. A csereruháimat belepakoltam a zsákba, amit kaptunk, aztán indulás. Csak én mentem ki a rajthoz, mert a szálláson még intézni kellett a kijelentkezést. Útközben ittam egy kávét, úgyhogy teljesen rendben volt az is.

Mindenhol futók voltak. A metró tömve volt futóval, aztán az állomásról, ahol volt a rajt, percekig tartott, mire kiértünk. Először a ruhászsákot adtam le, aztán sorban álltam a vécéknél. Utána még mindig volt bő 20 perc a rajtig, úgyhogy beálltam a tömegbe. Nem volt egyértelmű, hol a fekete zóna, de megkérdeztem, úgyhogy rendben volt ez is. Olyan nagy volt a rajt helye, hogy be se láttam az egészet, fura volt. Aztán eljött a 9 óra, de hogy az eleje elindult, csak sejtettem. Kb. negyed órán keresztül csak lépésben mentünk előre, aztán átváltottunk kocogásba. Az egyik kapunál úgy döntöttem, hogy akkor most már elindítom az órámat – mint kiderült, kicsit később, mint ahogy kellett volna. Nem vettem észre, honnan kezdődik a táv :( ez amúgy kicsit lehangoló volt.

Az első pár kili eseménytelenül telt. Nézegettem a várost, meg a futótársakat, meg futottam, ahogy jött. Most nem törekedtem arra, hogy az elején visszafogjam az energiámat, valahogy úgy voltam vele, hogy az elején futok így, a végén meg majd lesz valami. Hát, ez nem volt túl nyerő taktika, de egyszer ezt is ki kellett próbálni. Frissítés kb. öt km után volt, víz és iso, aztán a 10. kili környékén ugyanez. Tudtam, hogy anyuék valahol a 9. és 10. kili környékén lesznek, úgyhogy a 8. kilitől már figyeltem, nem látom-e őket. Aztán végül a második frissítés után, 10 kilinél hallottam meg, hogy „Hajrá, Timur!” Oldalra néztem, és ott voltak, integettem nekik, és futottam tovább – meg a szememet is elfutotta a könny, a hétvégén harmadszor. Először akkor, amikor megláttam a vásáron a firenzei maraton standját – november végén lesz, kizárt, hogy addigra le tudjak tisztességgel futni egy maratont, de ha nem idén, jövőre vagy valamikor muszáj elmennem Toszkánába maratont futni… Másodszor meg a templomban.

A táv felénél amúgy teljesen jól voltam, jól bírtam. Kicsit éreztem, hogy túlöltöztem, elég lett volna a hosszú nadrág. A baseball-sapkára nem volt szükség, nem esett, úgyhogy azt az övemre tettem. Az idővel is elégedett voltam, az első 12 kilin többnyire 6:30 és 6:50 közötti kilométereket mentem, a frissítéseknél volt csak hosszabb az időm.

Aztán a 16. kilinél éreztem, hogy kezd nehezedni a lábam, meg valahogy kezdett nehézzé válni a futás. Ekkor vettem elő a cerbonát, és miközben ettem, gyaloglásra váltottam. Pont ott volt egy frissítőállomás is, úgyhogy ittam is újra. Sajnos a banánból csak a banánhéj maradt az úton, mire odaértem – úgyhogy szerencse, hogy volt nálam müzliszelet, különben nem lett volna más frissítésem, csak a víz és az iso. Ez után a frissítés után újra kezdtem futni, de még mindig nem volt az igazi, úgyhogy a következő kilométer alatt megálltam kicsit nyújtani: vádlit és combizmot. Ez jót tett. Ugyan ekkor már csak 7 perc fölötti kilométerekkel tudtam futni, meg már számoltam, hogy mennyi van vissza, de mégis egyben maradtam, és különösebb probléma nélkül tudtam befejezni a távot.

Nézzünk számokat is: A hivatalos időm 2:32:05 lett, én 2:30:15-öt mértem, tehát ennyivel később indítottam az órámat. Öt kilométerenként vannak hivatalos részidők: 34:21, 34:55, 35:09, 40:03, illetve az utolsó km 7:36. Én a következő időket mértem: 1: 5:26 (ennek az eleje hiányzik), 2: 6:31, 3: 6:45, 4: 6:43, 5: 7:00 (itt frissítettem), 6: 6:55, 7: 6:42, 8: 6:42, 9: 6:47, 10: 7:46 (frissítés). 11: 6:40, 12: 6:49, 13: 7:04, 14: 7:12, 15: 7:21, 16: 9:49 (itt sétáltam bele és frissítettem), 17: 8:08 (nyújtottam), 18: 7:08, 19: 7:15, 20: 7:43, 21: 7:36. A minimum pulzusom 123 volt, a maximum pulzus 166, átlag 154, és az óra szerint 1403 kcal-t égettem el.

Miután beértem, átvettem az érmet meg a befutócsomagot. A ruhászsákért meg kellett keresni a teherautókat. Eddigre már nagyon fáztam, tiszta izzadt voltam, és ahhoz hideg volt, hogy így mászkáljak. Végül sikerült eljutni a teherautókig, megkaptam a ruháimat, aztán végül csak a pulcsit vettem föl, rá az izzadt cuccaimra. Nem volt kedvem a zuhanyzókat meg az öltözőt keresni, inkább gyorsan visszamentem a szállásra, ott átöltöztem, rendbe tettem magam, aztán nem sokkal később indultam haza.

Közvetlenül a verseny után vegyesek voltak az érzéseim. Kicsit csalódott voltam az időm miatt: Debrecenben jobbat futottam. Azon is elgondolkodtam, hogy jó-e, hogy ennyi versenyt, köztük ennyi félmaratont bevállaltam erre a tavaszra – háromhetente van egy, köztük nem tudok rendesen készülni rájuk, meg úgy általában, nem tudok csak úgy futni. A legrosszabb pillanatokban úgy éreztem, hogy feleslegesen futok, nem leszek jobb. Ugyanakkor minden más szempontból nagyon jól sikerült ez a két nap, úgyhogy végül már vasárnap este azt gondoltam, hogy tökjó, hogy ez volt, és hogy ez ilyen volt. Aztán ma, egy nappal a verseny után meglepetésként ért, hogy nem érzem azt az ólmos fáradtságot, mint az első két félmaraton (meg az első Balboa) után. Igen, van egy kis izomlázam a combomban, de azon kívül semmi. Ja, meg álmos vagyok. Mindjárt megyek is aludni :)

Az erre a hónapra szőtt terveket egy fura megfázás nagyrészt keresztülhúzta. Három hét kimaradt a futásból, így március 17-én futottam először. Amit ebben az időszakban tanultam, az a türelem: úgy érzem, sikerült kivárni, amíg futóképes állapotba kerültem, és ez mindenképpen előrelépés.

25-én megvolt az idei első versenyem, rögtön egy félmaraton Debrecenben, a második félmaratonom. A felkészülés hiányosságai ellenére a verseny jól sikerült: 2:28:43 az időm, egyenletes versenyt tudtam végigcsinálni. Na meg az egész debreceni ottlét nagyon jó volt :) Ez után a verseny után már csak egy lazító futás fért ebbe a hónapba, így márciusban összesen 50 km-t futottam. Ebből egy futás volt szintes (8,8 km, kb. egy óra alatt, 6:49-es kilométerekkel), a többi sík városi futás volt (41,27 km, 4:48 alatt, átlag 6:59-es ezrekkel). Viszont megvolt az első olyan hetem, amikor elértem a 40 km-t.

A futáson kívül ebben a hónapban csak bringáztam. Ez mondjuk nagy dolog, mert évekig volt használaton kívül a biciklim, és közlekedésre most használom először. Összesen 104 km-t tekertem a forgalomban, megvolt az első esésem is, de ennél nagyobb bajom sose legyen.

Még egy fontos dolog történt ebben a hónapban. Kiléptem az ötfős UB-csapatomból. Nehéz döntés volt, de azt gondolom, jobb lesz így. Így egy tízfősben fogok UB-t futni, Gergőékkel. Azt még nem tudom, tesóm is tud-e velünk futni – jó lenne, de majd meglátjuk.

Szóval ez a hónap elég vegyesre sikerült. Áprilisban is vár rám egy félmaraton Bécsben, illetve a szekszárdira a felkészülés zöme most lesz. Remélem, rendben lezajlik majd.

Emlékszem, a tavalyi Vivicittàra milyen parával készültem. Az volt az akkori leghosszabb távom, és a záróbusz is reális fenyegetés volt: előtte vagy kétszer futottam két szigetkört, abból a jobbik időátlaga volt 7:28. Maga a verseny szép emlék: napsütés, Andrássy, a futással nagyjából minden rendben, a 11,2 kilis távot 1:21:00 alatt tettem meg (7:14). Jó érzés volt utána, tiszta boldogság.

Idén is erre a távra neveztem, bár megfordult a fejemben, hogy félmaratonra kellene, de így is sok félmaratont futok most tavasszal. Egyet futottam múlt héten, egyet futok két hét múlva, így a kb. 12 kilis táv ideális rövid verseny volt a kettő között. Eredetileg úgy terveztem, hogy márciusban sok gyorsító edzést végzek, és ezen a versenyen igyekszem gyorsan futni, magamhoz képest persze. Aztán volt három hét kihagyás, utána volt múlt héten a debreceni félmaraton, ezen a héten pedig csak hétfőn futottam egy laza ötöst, hogy kicsit regeneráljam az izmaimat a félmaraton után. Ezen kívül két nap bringáztam, meg csütörtökön elmentem masszázsra, szombaton pedig igyekeztem az alváshiányomat csökkenteni – ennyi volt a készülés. Meg a szombat esti tésztaparty a DKTeam tagjaival – bár azért úgy éreztem, erre a távra nem teljesen jogos egy pizza elfogyasztása. Meg utána egy somlói tesóm társaságában… pláne.

Pénteken majdnem elfújt a szél bringástól, így gondoltam, hogy a mai legnagyobb kihívást ez jelenti majd. Az öltözék kiválasztásával kicsit bajban voltam, végül hosszúnadrág, rövid ujjú, hosszú ujjú, széldzseki lett belőle, rajtszám utóbbin, úgyhogy nem sok mozgásterem volt útközben az időjáráshoz igazodni, pedig volt, ahol melegem volt. Ezen kívül egy vékony fejpánt – nem is gondoltam, hogy ilyen jót tesz szeles időben. Tesóm most nem futott, de szurkolni kijött. A rajt előtti időszakot sorban állással töltöttem, így rajt előtt két perccel estem be a rajtzónámba, az ötösbe. Merthogy most rajtzónák is voltak. Én mondjuk eddig is oda álltam, ahova a tempóm alapján irányítottak – de ez most szigorúbb rendszer, de úgy tűnik, működik.

A rajt után mintegy 8 perc telt el, mire áthaladtam a rajtvonalon. Szokatlan tapasztalat volt, hogy kb. együtt futottam a mezőnnyel – tényleg hasonló tempójúakkal indultam. Aztán még szokatlanabb élmény következett: hagytam le az embereket. Nem egyet-kettőt, hanem sokat. Nagyon fura volt megtapasztalni, hogy gyorsabb tempót igényelek éppen, mint az előttem futók. Mivel volt nálam egy olyan óra, amivel tudtam köridőket mérni, láttam, hogy kb. 6:35-ös kilikkel futok, ezt kellemesnek is találtam egy jó darabig. Az utolsó 2 kilométeren kicsit rá kellett magamat beszélni, hogy tartsam a tempót, de nagyjából sikerült. A hivatalos időm így a 11,9 kilis távon 1:18:27 lett (6:36), a max. pulzusom 166, az átlagpulzusom 157.

A kilométerenkénti időim így alakultak: 6:33, 6:36, 6:20, 6:22, 6:38, 6:28, 6:39, 6:43, 9-10. km: 13:34, 6:44, 5:44 (ez csak 900 m :) ). Valahol hiányzik 6 mp, az a mérési hiba :) Két helyen frissítettem, egyiknél vizet, másiknál vizet és izót.

A másik szokatlan élmény ezen a versenyen a rengeteg ismerős volt, akiket futás közben láttam. Pedig a verseny előtti közös fényképezkedésről lemaradtam, utána meg azonnal hazajöttünk, mert nem vittem váltófelsőt, és átizzadva nagyon fáztam. Tudom, hogy közülük sokaknak ez a Vivicittá volt olyan, mint nekem a tavalyi – gratulálok nekik!

Még egy dolog igényel említést. Most adták át a SUHANJ! Alapítványnak a tavalyi adományokból vett futásra alkalmas kerekesszékeket és handbike-ot. Örülök, hogy egy picivel én is hozzá tudtam ezekhez járulni, és jó érzés volt, hogy ma a mezőnyben több kerekesszékes vagy látássérült sportolót láttam kísérőikkel. Az viszont picit nem volt jó érzés, hogy kora délután volt egy szimpátiafutás, amire SUHANJ! mez vagy fejkendő volt a „beugró”. Nekem csak karkötőm van, az rajtam is volt, bár a széldzsekitől valószínűleg nem nagyon látszott. Mentem volna szívesen erre a szimpátiafutásra is, de így nem mehettem... :(

Összességében: nem volt akkora eufória, mint a tavalyi, de jó verseny volt :)