Most bazi fáradt vagyok, úgyhogy holnap folytatom majd a beszámolót.

Szóval idén sikerült eljutnom Szekszárdra, a kedvenc versenyemre, két év kihagyás után. Három éve voltam, félmaratont futottam, az eddigi legjobb versenyem volt. Két évvel ezelőtt gondolni sem gondolhattam arra, hogy bármelyik távját lefutom, tavaly neveztem, de előtte három nappal kihúzták a bölcsességfogamat, és így nem mertem vállalni a versenyt. Idén ezért azt mondtam, hogy akkor hiszem el, hogy eljutok Szekszárdra, ha már vége a versenynek.

A felkészülést idén nem vittem túlzásba. Talán háromszor futottam 9-10 kilis távokat, mondjuk ezek jól estek, szintes futásom pedig (ha nem számítjuk a Borvidékre való felkészülésem „hivatalos” kezdetét, a Nemzeti oldalánál levő kb. öt méter hosszú „emelkedőt”), egy volt, de az sem valami komoly. Április utolsó napján tornáztam, és úgy megreccsent a gyengébbik térdem, hogy utána két napig járni is csak fájdalomcsillapítóval tudtam, gondoltam, na, közeledik a Borvidék… Aztán úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom ezzel. Ezt nagyon könnyen meg tudtam valósítani, hiszen másnap, elsején megérkezett hozzám Dórika, a kiskutyám, aki elég sok időt lefoglalt, ezért aztán futni csak egyszer futottam, a térdreccsentés után két nappal egy öt kilis tesztfutást, hogy hogy bírja a térdem a futást. Egész jól bírta, úgyhogy úgy voltam vele, hogy megyek Szekszárdra, aztán meglátjuk, mi lesz. A felkészülésem tehát majdnem mínuszba ment át, a pakliban pedig az is benne volt, hogy elindulok a versenyen, és pár kili után fel kell adnom a térdem miatt, de valahogy most nem tudott izgatni a dolog.

Dariékkal mentem le. Azt nem mondanám, hogy nagyon szórakoztató útitárs voltam, merthogy majdnem elaludtam. Előtte nap arra gondoltam, hogy most két napig egyfolytában tudnék aludni, olyan fáradt vagyok. Út közben azért arra tudtam figyelni, hogy milyen szép helyeken is mentünk keresztül.

Leértünk, utána hamar beültünk egy kávézóba. Már itthon felvettem a pulzusmérő övet, úgyhogy nézegettem, ahogy a dupla eszpresszó után 51 és 54 között változott a pulzusom… Ekkor is el tudtam volna aludni. Utána kellett szerezni naptejet, mert nagyon sütött a nap, és csak esernyőt vittem, arra nem gondoltam, hogy lehet, hogy nem eső lesz, hanem napsütés. Ez is meglett, aztán nemsokára eljött a két óra, és így totál felkészületlenül, majdnem alfa állapotban elindultam az idei eddigi leghosszabb távomra.

A három évvel ezelőttihez hasonlóan idén is hamar a mezőny vége felé találtam magam, és ez egyáltalán nem izgatott most sem. Azt tudtam (mert Dari elmondta a verseny előtt), hogy az elején lesz egy kis kör, 4,5 kili, amikor együtt megy mindegyik táv. (A versenyre amúgy tényszerűen annyit készültem előtte, hogy megnéztem, hány órakor van a rajt.) Futás közben az elején meleg volt, erre emlékszem, meg arra, hogy többször megnéztem, milyen szép helyen futunk. Aztán egyszer csak, még az elején levő kis körben, hirtelen azt éreztem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy éppen itt lehetek. Hogy igaz, hogy egy csomó minden hiányzik az életemből, de mennyi mindenért hálás lehetek, többek között azért is, hogy itt futhatok, lenézhetek a völgybe, és hogy mennyire rendben van minden.

A kis kör végén Márkus Öcsi pacsija után indultam a 13 kili második körének. De most ismét elálmosodtam, úgyhogy majd holnap folytatom.  

Hát, holnap nem folytattam, sőt azután nap sem. Szóval ha ilyen iramban halad a beszámoló, akkor kb. mikulásra lesz kész, úgyhogy tömörítem. Szóval a hátralevő távot is megtettem, azt nem mondanám azért, hogy lefutottam, közben, a vége előtt pár kilométerrel estem egyet. Ennek az oka az volt, hogy nem emeltem elég magasra a lábam. Meg is állapítottam, hogy na, hozom a formám, és ismét megfogadtam, hogy ezentúl ha kiteszem a lábam futórendezvényre, akkor Betadine-t viszek magammal. Az esés után tovább futottam, vicces volt, mindkét tenyerem és egyik térdem vérzett, szerencsére nem a rosszabbik térdem, az csak belilult. Persze a legnagyobb gondom az volt, hogy így hogy fogom megsimogatni a kutyámat, amikor hazaérek :) Végül beértem, olyan nagyon nem is éreztem magam fáradtnak, valószínűleg azért, mert kicsivel több, mint két óra alatt sikerült teljesíteni a távot (2:03:56, 13,4 km), igaz, ebben benne van a sebeim ellátása is. Jövőre is megyek, remélem :)

Végül két kép, az egyik a Csacska szurdikban készült, éppen haladok előre, még ép végtagokkal, a másikon pedig a nap hőse, Dórika, másnap, jól megérdemelt pihenése közben. A képeket nem tudtam beszúrni, és most is álmos vagyok próbálgatni, így aztán aki szeretné megnézni, itt megtalálja: http://kedvesazelet.blog.hu/2015/05/17/unortodox_borvidek