Amikor láttam, hogy szükség van segítőkre, és azt is, hogy épp ez a hétvégém szabad, evidens volt, hogy megyek. Talán azért, mert a tavalyi Balboán sokat vártak rám, és emiatt hálás vagyok, vagy más miatt, ki tudja. Amúgy is kíváncsi voltam, hogy milyen egy verseny, amikor nem futok; ráadásul egy nem is akármilyen verseny – bazi hosszú a táv és nehéz a terep, ráadásul UTMB-minősítő verseny. Ennek a teljesítését fel se nagyon bírom fogni. Később az is kiderült számomra, hogy több ismerős is indul, ezért is vártam a versenyt.
Úgy alakult, hogy a Kisrigóhoz, az 50-es táv céljába lettem beosztva. Az ötvenesek finisher pólóját adtam oda a versenyzőknek, meg bögréket is lehetett nálam venni. A pólók szépek voltak – és volt külön női póló is! Akik ismernek, tudják, hogy ez nekem fontos. A férfipóló fehér, a női sötétkék, természetesen technikai; a versenyzőknek is tetszettek, bár voltak, akiknek pont a másik színű tetszett volna jobban :) Tökjó volt elmolyolni a pólókkal, szépen, de azért nem túl akkurátusan behajtogatni őket – igazán testhezálló volt a feladat :) Kicsit azt sajnáltam, hogy azoknak, akik a százas távon indultak, de ötvennél valami miatt kiálltak, nem adhattam pólót, pedig végülis azt a távot teljesítették.
A Kisrigó nemcsak az ötvenesek célja volt, hanem a 100-as távon indulók is érintették, kétszer is, először nyilván kb. 50 km után, aztán 75-nél. Amikor megjelent az első futó, teljesen elérzékenyültem. Aztán akkor is, amikor újra elindult. Meg akkor is, amikor a következő futó megjelent. És amikor a következő futó elindult… Gondoltam is, hogy na, ez nagyszerű lesz, ha egész nap ez lesz, nem vagyok én ehhez az érzelmi felindultsághoz ilyen tartósan, meg ráadásul nyilvános helyen hozzászokva, meg egyáltalán. De aztán ahogy egyre több futó érkezett, valahogy hozzászoktam. Utána már csak egyszer volt ilyen: megérkezett egy kutya a gazdájával. A kutya nyilván szomjas volt, de nem bírták rábeszélni, hogy ott igyon, ahová a vizet tették neki; ment a gazdája után. Többször is, teljesen következetesen. A végén a megoldás az lett, hogy odavitték a vizestálkát, ahol a gazdája ült és frissített, és ott már ivott a kutya is. Ennyit amúgy a Maslow-piramisról.
Néztem közben a futókat. Volt, aki nagyon jól nézett ki, mintha nem is most futott volna ötven kilométert. Mások meg nagyon nem jól néztek ki. Gyomorprobléma miatt, vagy mert megsérültek, vagy egyéb gond volt – vagy „csak” hosszú volt a táv, és az után regenerálódni kellett kicsit. Sokaknak a nagy meleg nem tett jót – a verseny elején nagyon meleg volt, csak délutánra jött a hűvösebb idő, az viszont egyben szeles és kicsit esős volt (illetve hogy az útvonalon milyen volt, azt nyilván nem tudom).
És aminek a legjobban örültem: most végre találkoztam egy csomó futóval, akikkel korábban nem találkoztam. Ott volt Bellone, akit nagyon bírok: ritkán szól, de pont akkor és pont azt, ami jó. És végre találkoztam a Futrinkákkal is! :) Bécsben elkerültük egymást, de most ott voltak! :)) Nagyon szurkoltam nekik, hogy beérjenek időben, aztán végül Gyuri és Ági a távot teljesítették, csak az időből kifutottak :( Ott voltak a Belus testvérek is, Fruzsival váltottunk is pár szót :)
A pont este 8 után zárt, de mivel az ötvenesek szintideje után már nem sok dolgom volt, ezért eljöttem korábban, a Futrinkákkal :) Kisbusszal hoztak vissza bennünket Pestre, még két útitársunk volt, akik a százas távot fel kellett, hogy adják. Az egyik egy fiatal srác volt; ránézésre meg nem mondtam volna, hogy már másodszor indult ezen a versenyen, sajnos gyomorprobléma miatt fel kellett adnia. Tippet is kaptam tőle néhány dologgal kapcsolatban, például arról is, hogy hol van rövidebb terepfutóverseny, ami esetleg nálam is szóba jöhet.
A rajthoz/célhoz értünk vissza, ott eltöltöttünk egy kis időt, aztán Gyuriék hazahoztak Pestre. Akkor mögöttük volt kicsit több mint 50 km futás, előttük vagy három óra út… nem semmi.
Egy dolog volt, ami miatt kicsit szomorú voltam. Volt rendezői póló – ami nekem nem jutott :( Úgy látszik, az egyenruhásdi akkor se megy nekem, ha szeretném. Igazából, ha előtte gondoltam volna rá, hogy ilyen előfordulhat, akkor az is eszembe jutott volna, hogy lehet, hogy én leszek olyan lúzer, hogy nem jut póló, ahogy az Amazontól rendelt Garminom se bírt ideérni, de nem gondoltam rá, így aztán váratlanul ért. Én magam is meglepődtem, hogy mennyire rosszul érintett, pedig nyilván nem a póló miatt jelentkeztem segítőnek, így aztán igyekeztem megvizsgálni, mi lehet az oka, hogy ez ennyire rossz érzés volt. Aztán rájöttem, hogy van már egy csomó futós ez-azom: a tavalyi utolsó 6É futás jegye, meg a Bitliszbá Sportszelete, a pécsi éjszakai futás mézeskalácsa, meg a balboás bor, meg most már a Bodrikutya – mind ott vannak egy polcon (az UB-s bor már elfogyott). Meg hát az érmek, pólók és rajtszámok; az érmek az ez-azok felett, a pólók a szekrényben egy helyen; a rajtszámok egy része lefűzve, a másik része a szekrényen. Úgy tűnik, hogy nekem fontos, hogy az emlékek így tárgyakban is megjelenjenek; ebben úgy látszik, úgy működöm, mint Voldemort ;) Aztán a nap végén ez nagyjából rendbejött: Ganki mondta, hogy válasszak egy bögrét, úgyhogy pólóm ugyan nincs, de bögrém van, szép piros, úgyhogy ennek a napnak is van emléktárgya.
De amúgy nem ez a fontos, hanem az, hogy találkoztam sokakkal, akikkel szerettem volna, meg láttam sok mindent, amit amúgy nem láthattam volna, úgyhogy tökjó, hogy ott lehettem.
És végül és legelsősorban: főhajtás minden futó előtt, aki tegnap részt vett ezen a versenyen.
Gratulálok, a segítőkéis nagyon fontos szerep! Örülök, hogy kaptál bögrét :)