Emlékszem, a tavalyi Vivicittàra milyen parával készültem. Az volt az akkori leghosszabb távom, és a záróbusz is reális fenyegetés volt: előtte vagy kétszer futottam két szigetkört, abból a jobbik időátlaga volt 7:28. Maga a verseny szép emlék: napsütés, Andrássy, a futással nagyjából minden rendben, a 11,2 kilis távot 1:21:00 alatt tettem meg (7:14). Jó érzés volt utána, tiszta boldogság.

Idén is erre a távra neveztem, bár megfordult a fejemben, hogy félmaratonra kellene, de így is sok félmaratont futok most tavasszal. Egyet futottam múlt héten, egyet futok két hét múlva, így a kb. 12 kilis táv ideális rövid verseny volt a kettő között. Eredetileg úgy terveztem, hogy márciusban sok gyorsító edzést végzek, és ezen a versenyen igyekszem gyorsan futni, magamhoz képest persze. Aztán volt három hét kihagyás, utána volt múlt héten a debreceni félmaraton, ezen a héten pedig csak hétfőn futottam egy laza ötöst, hogy kicsit regeneráljam az izmaimat a félmaraton után. Ezen kívül két nap bringáztam, meg csütörtökön elmentem masszázsra, szombaton pedig igyekeztem az alváshiányomat csökkenteni – ennyi volt a készülés. Meg a szombat esti tésztaparty a DKTeam tagjaival – bár azért úgy éreztem, erre a távra nem teljesen jogos egy pizza elfogyasztása. Meg utána egy somlói tesóm társaságában… pláne.

Pénteken majdnem elfújt a szél bringástól, így gondoltam, hogy a mai legnagyobb kihívást ez jelenti majd. Az öltözék kiválasztásával kicsit bajban voltam, végül hosszúnadrág, rövid ujjú, hosszú ujjú, széldzseki lett belőle, rajtszám utóbbin, úgyhogy nem sok mozgásterem volt útközben az időjáráshoz igazodni, pedig volt, ahol melegem volt. Ezen kívül egy vékony fejpánt – nem is gondoltam, hogy ilyen jót tesz szeles időben. Tesóm most nem futott, de szurkolni kijött. A rajt előtti időszakot sorban állással töltöttem, így rajt előtt két perccel estem be a rajtzónámba, az ötösbe. Merthogy most rajtzónák is voltak. Én mondjuk eddig is oda álltam, ahova a tempóm alapján irányítottak – de ez most szigorúbb rendszer, de úgy tűnik, működik.

A rajt után mintegy 8 perc telt el, mire áthaladtam a rajtvonalon. Szokatlan tapasztalat volt, hogy kb. együtt futottam a mezőnnyel – tényleg hasonló tempójúakkal indultam. Aztán még szokatlanabb élmény következett: hagytam le az embereket. Nem egyet-kettőt, hanem sokat. Nagyon fura volt megtapasztalni, hogy gyorsabb tempót igényelek éppen, mint az előttem futók. Mivel volt nálam egy olyan óra, amivel tudtam köridőket mérni, láttam, hogy kb. 6:35-ös kilikkel futok, ezt kellemesnek is találtam egy jó darabig. Az utolsó 2 kilométeren kicsit rá kellett magamat beszélni, hogy tartsam a tempót, de nagyjából sikerült. A hivatalos időm így a 11,9 kilis távon 1:18:27 lett (6:36), a max. pulzusom 166, az átlagpulzusom 157.

A kilométerenkénti időim így alakultak: 6:33, 6:36, 6:20, 6:22, 6:38, 6:28, 6:39, 6:43, 9-10. km: 13:34, 6:44, 5:44 (ez csak 900 m :) ). Valahol hiányzik 6 mp, az a mérési hiba :) Két helyen frissítettem, egyiknél vizet, másiknál vizet és izót.

A másik szokatlan élmény ezen a versenyen a rengeteg ismerős volt, akiket futás közben láttam. Pedig a verseny előtti közös fényképezkedésről lemaradtam, utána meg azonnal hazajöttünk, mert nem vittem váltófelsőt, és átizzadva nagyon fáztam. Tudom, hogy közülük sokaknak ez a Vivicittá volt olyan, mint nekem a tavalyi – gratulálok nekik!

Még egy dolog igényel említést. Most adták át a SUHANJ! Alapítványnak a tavalyi adományokból vett futásra alkalmas kerekesszékeket és handbike-ot. Örülök, hogy egy picivel én is hozzá tudtam ezekhez járulni, és jó érzés volt, hogy ma a mezőnyben több kerekesszékes vagy látássérült sportolót láttam kísérőikkel. Az viszont picit nem volt jó érzés, hogy kora délután volt egy szimpátiafutás, amire SUHANJ! mez vagy fejkendő volt a „beugró”. Nekem csak karkötőm van, az rajtam is volt, bár a széldzsekitől valószínűleg nem nagyon látszott. Mentem volna szívesen erre a szimpátiafutásra is, de így nem mehettem... :(

Összességében: nem volt akkora eufória, mint a tavalyi, de jó verseny volt :)