Tavaly nehezen, de behúztam, most kiegyensúlyozott haladással szerettem volna célba érni ezen a gyilkos pályán (119km, 7250m szint). Kemény a szint, nagyon technikás felfelék és lefelélék, az izmoknak nincs sok idejük pihenni, ez a pálya fel tudja őrölni az embert.

A felkészülést idén más alapokra helyeztük és fejben is sokat változott a hozzáállásom a versenyekhez. A hosszabb futások azt igazolták, hogy megérte a változtatás, eddig egy ajándékokkal tarkított, elég kiegyensúlyozott szezont tudhattam magam mögött. Az utolsó 2 hónapban már nagyon vigyáztam magamra, nehogy megsérüljek, minden lépésemre figyeltem, semmilyen kockázatot nem vállaltam az edzések alatt. A lelkem is jól volt, hiszen kemény munka volt mögöttem. Aztán persze valami csak közbejött: 3 nappal utazás előtt torokgyulladásom lett, végül 1 nappal utazás előtt kaptam antibiotikumot és Cataflam-ot, mivel nyelni sem tudtam. Még ez is csak 2 percig keserített el, nem lettem pesszimista, bár sajnos dolgoznom kellett és így kissé leszívta az erőm a kór.

Az utazást követően 2 laza futásom volt és 3 nap állt rendelkezésre aklimatizálódni és a ráhangolódni a bulira. A csapat nagyon jó volt, Speróval, Lőrincz Olivérrel és Lőw Andrissal laktam együtt. Hétfőn éjjel leszakadt az ég és egész kedden zuhogott, vagyis a verseny előtti napon fellökték a hegyi angyalok a nagy dézsát. Kissé ideges voltam, de estére elállt az eső és másnapra nem is ígértek csapadékot. Szuper, alakul ez! Sms-ben megírták, hogy normál pályán megyünk és reggel erős szél várható. Aludni nem sikerült sokáig, hajnali 2-kor már fent voltam, pedig „csak” 3:45-re húztuk az órákat. Reggel gyorsan összekészültünk Olival, volt némi viccelődés is, aztán felszálltunk a buszra, ami vitt a végzet felé. Na jó, előtte Courmayeur-ban kiszálltunk, megkávéztunk, Mariann is csatlakozott hozzánk a várakozás alatt. Még a kávézóba is bejöttek az ellenőrök csomagokat csekkolni, de szerencsére minket nem pakoltattak ki.

A rajtban sikerült az első 10-15m környékén bekúszni a tömeg szélén, így a rajtpozíció magamhoz képest jó volt. Alig 10 perc és elrajtoltunk, érdekes, most először nem könnyeztem meg ez a pár pillanatot. Hömpölygött a tömeg a szűk utcákon, igyekeztem esés nélkül megúszni a helyezkedést és a filmező rokonok, barátok keresztlépéseit, nagyon balesetveszélyes volt néhány megmozdulásuk. Lassan kezdtem, zúgtak el mellettem az emberek, aztán máris ott volt az első emelkedő. Nagy zihálással araszoltam fel, kellett vagy 10 perc, míg beállt a tempóm és a lélegzésem is egy egyenletes ütemre. Megint láttam az idős kis japánt, aki tavaly is egy kézi gyártmányú semmilyen cipőben volt, most is kézzel varrott, 1 lábujjas, vékony talpú bőr cipellőben gyalogolt, tuti, minden követ érzett benne. Telt az idő, jött az első pont (538. hely, 01:10), haladtam szépen tovább, miután megittam a kötelező 2 pohár vizet. Aztán szépen lassan megjött a szél, elég komoly, 50-60km/órás, ami átfújt a cipőmön a talpam alatt és futás közben a bal lábam neki lökte a jobbnak. Kesztyűt húztam és legszívesebben felvettem volna a téli sapkám is, mert csontig hatoló volt a hideg. Síkon nem tudtunk nagyon futni, pedig tavaly ott kocogtam, de ilyen pofaszélben nem volt értelme, így is éreztem, hogy szívja az energiámat a széllel való küzdelem. Sajnos sikerült vízbe lépnem, először csak kicsit, majd az írországi VB talajviszonyaira emlékeztető mocsaras részen, miközben zsombékokról zsombékokra ugráltam, egyszer tévesztettem és tiszta víz lett a csodamamuszom. Na, már csak 20 órát megyek vizes cipőben, reméltem, most nem ázik fel a talpam, mint tavaly. Mindeközben vártam azt az érzést, amit oly sok futáson éreztem már: összeáll a gépezet és élvezettel futok. Vártam, de nem jött. Kezdtem attól félni, hogy ez nem egy futásra termett nap. Aztán elkövettem egy hibát, nem töltöttem meg a kulacsom Petit St-Bernard (36km, 446. hely, 5:55) előtt és volt egy jó óra, amíg szomjaztam. Csak az izóm alja maradt a kulacsokban, ami édes volt, de eljutottam odáig, hogy az utolsó cseppet is kiittam. Rutin ide vagy oda, bármikor beesik egy ilyen hiba. Sebaj, fejben tiszta voltam és kigondoltam, hogy a ponton jó 0,5 liter vizet magamba eresztek és a teli kulacsokat 15 percenként meghúzom, hogy Bourg St-Maurice –ig megigyam a liter folyadékot. Ez így is volt és szépen gurultam lefelé, de ahogy leereszkedtünk a szél elállt és vagy 30 fokos hőérzetem támadt. A nap ezerrel sütött és ez a változás rendesen fejbe ütött. A síkon azért szépen kocogtam, míg Lőw Andrist láttam meg, majd Dóri bíztatott az utolsó métereken a pontig és vitte Sperónak a hírt, mit kérek. 7:34-el értem be az 51 km-es pontra (356. hely), csakúgy, mint tavaly. Első mondatom: „Kivagyok mint a liba.” Válasz: „Nem baj, eddig mindenki kivolt.” Jó bíztatás volt, bár a felét sem hittem. Ahogy leültem rám jött egy kis hányinger, nem túl erős, de kellemetlen rosszullét, mondtam is, hogy kicsit ülnöm kell, még az asztalra is ráborultam pár pillanatra, ami nálam nagy ritkaság. Aztán lement a sör, dinnye és szőlő, majd a paradicsom+olivabogyó kombó. Speró megtöltötte a kulacsokat, közben beragasztottam a jobb térdem, mert a tapadási pontoknál fájt egy ideje. Kaptam egy kis masszázst, miközben éledeztem, a hátam és a karjaim éledtek tőle újra, jól esett. Nagyon örültem a barátoknak, innen is köszönet a segítségükért! Kifelé csap alá tettem a nyakam és egy kemény tojással a kezemben indultam el, Speró és Dóri elkísért az emelkedő aljáig. A tojássárgáját félrenyeltem és egy kerítésre támaszkodva visszaadtam az anyatermészetnek, de szerencsére a frissítés többi része bent maradt. Ennek ellenére nem éreztem jól magam, a nap továbbra is ezerrel tűzött, így egy kútnál az egész fejemet a vízbe raktam. Kb. 20 perccel a pont után le kellett ülnöm egy ház lépcsőin, de idővel tovább nyögtem magam a hegyen felfelé. A „Nagy-Szopó” hegyek vártak rám, 2000m szint egyben, az egyik legnehezebb szakasz. Az erődnél megálltam picit pihenni, éreztem, hogy távolról sem megy jól a szekér, valahogy ez nem az én napom. Van ilyen, az egyik nap körbefutnám a világot, másnap egyszerűen teher minden lépés. Most nyűglődés volt. Ráadásul az is konstatálódott bennem, hogy eddig még nem volt technikai szünetem. Végül 10 óra 40 perc után volt egy alibi- pisi, alig 1 deci, meg is ijedtem, ennyire még soha nem száradtam ki. Aggódtam és diszkomfortos volt eddig az egész verseny, ezért úgy döntöttem, kiszállok. Persze ez nem ilyen gyorsan dőlt el, agyaltam és elemeztem hosszasan a helyzetem, talán túl sokat is foglalkoztam azzal, hogy érzem magam. Ment a telefon, aztán persze kaptam a fejemhez a Hármak válaszát, dehogy adom fel, a hegy tetején úgysem tudok kiszállni, menjek Roseland-be, ott bőségesen töltekezzek és utána beszéljünk megint. Na jó, végül csak elértem Passeur Pralognan-hoz (62km, 362. hely, 11:37), ahonnan a kötelek segítségével ereszkedtünk alá. Lent megbotlottam és egy pasi nyúlt utánam, hogy elkapjon, de végül sikerült talpon maradnom. Itt kicsit magamra is szóltam, hogy koncentrálni kell félretéve az érzelmi kisiklást, ami végül sikerült is. Leküzdöttem magam Roseland-be (360. hely, 12:36), de ott is kifelé állt még a szekér rúdja, ráadásul 10 méterre álltak tőlem a buszok, ennél nagyobb csábítást el sem lehet képzelni. Szállingóztak is felé fejleszegve a delikvensek. Miután száraz cuccba bújtam hosszú telefon, de már higgadt voltam. Nem jutottunk egymással dűlőre, végül Lőw Andris fejemhez vágta azt a mondatot, amire megkértem, hogy ha ki akarnék szállni és rám jön a hiszti, mondja el szépen. Na, ennél a pontnál megálltam kicsit és kezdett visszafordulni a kés éle. Igazán akkor fordult át, amikor ránéztem a botokra, amiket eddig a zsákra erősítve cipeltem és Speró nekem csinált. Dolgozott vele és én mostantól terveztem használni, nem vihetem vissza magammal a célba úgy, hogy nem érintette a hegyi talajt… Érdekes, milyen dolgok tudják továbblökni az embert. Végül, miután jó sok időt elvacakoltam a hezitálással alkut kötöttem magammal, ha Jolly-ig sikerül normálisat pisilnem, akkor tovább megyek, ha nem, akkor Jolly-nál megadom magam a busz vonzásának. Ettem két levest (rém rossz volt), ittam teát (langyos és ízetlen volt), majd ráküldtem egy kávét (langyos és pocsék volt), de mind folyadék. Aztán mint a filmben Stallone, megfordítottam a fejemen a baseball sapkát, fókuszáltam az erőm és elindultam épp szürkületkor a következő hegy felé. Kár volt az itt elvesztegetett időért, mert hirtelen leszállt a köd, 4 sráccal kerestük közösen a zászlókat, mert vagy 10-15 percig az orrunkig sem láttunk. Végül elkezdtünk felfelé araszolni és szembesültem az újabb kihívással, amit úgy hívtak: SÁR. De milyen! Ez uralta a pálya hátralévő szakaszát és megnehezítette rendesen a dolgunk. Még a botokkal is alig tudtunk néha felfelé haladni, nagy fellépések, oldalazó haladás, ugra-bugra épült be a normál lépések közé, mert bár vizes a cipő, igyekeztünk kikerülni minden nagyobb pocsolyát. Még a botokkal is többen estünk, én is egy kisebb szakadék szélén csúsztam az oldalamra, de szerencsére a botokat nem törtem el. Vagy 1 óra elteltével jött a megváltás és egy megnyugtató technikai szünet, ezzel az egyre halványuló kérdés eldöntetett: megyek a végéig. De valahogy ez a szakasz (is) sokkal nehezebbnek és hosszabbnak tűnt, mint tavaly. Szintes és technikás emelkedők és lejtők, nagyon vártam a pontot. Ráadásul Jolly előtt a lámpám elkezdett pislákolni, így aztán a semmi közepén nekiálltam akut cserélni, ami sok időmet elvette. Jolly-nál (85km, 420. hely, 18:30) nem maradtam nagyon sokáig – itt 2 km-rel többet mutatott az órám, mint a kiírásban szerepelt és már majdnem 5700m szint volt a lábunkban. Itt volt egy szervező, aki pár percenként ordított egyet, de úgy, hogy beleremegtem és a szunyókáló, fáradt futók mind felriadtak. Itt már 86km-nél jártunk, mindenki korán kelt és már nagyon fáradt volt, ez a kiabálás irritálóan hatott, engem ki is kergetett a sátorból a sötét éjszakába. Tudtam, Les Contamines-ben várnak a barátok, így kocogva elindultam. Az út eleje technikás, gyökeres, köves út, de folyamatosan kocogtam, míg kiértem a jól futható részre. Alig sétáltam néhány lépést a két pont között, Dóri meg is jegyezte, amíg futott velem a pontig Les Contamines-ben (95,4km, 368. hely, 20:19), hogy milyen jó a mozgásom és én is azt éreztem, tök jól megy a futás. 95km-nél ez azért mindig megnyugtató tény. Fejben továbbra is tiszta voltam, de ahogy leültem, elkezdtem fázni és úgy remegett a kezem, hogy leforráztam a lábam a levessel. Dóri mesélte, hogy 6:30-ra írtak ki a pontra, ezért szegényt be sem engedték, végül 3:12-re értem oda. Reggel óta talpon volt és a fiúkat hazaküldte pihenni, ő pedig ott maradt és megvárt engem. Nagyon hálás voltam/vagyok neki ezért, talán egyszer lesz alkalmam viszonozni ezt az odaadást. Szépen végigvettük az összeírt listát, a sör itt is az első volt, majd kb 15 perc frissítés után nehéz szívvel elváltam Dóritól és nekikezdtem az utolsó, de távolról sem a legkönnyebb szakasznak. Már az elején éreztem, hogy gond van, furcsán csikar a gyomrom, így hamar ki kellett állnom az első bokornál és konstatáltam, hogy hasmenésem van. Szuper, mi kell még a végére, amikor még futni is tudok, a zselét is simán meg tudom enni, egy rohanó gyomor. Innen sajnos több kiállásom is volt és néha azért gyalogoltam, mert a futás nagyon erősítette az ingert. Az izmaim Mg-ért kiáltottak, ott volt a zsebemben az ampulla, de nem mertem bevenni, semmit nem vettem magamhoz, csak gyömbérteát ittam. A Tricot (101,8km, 356. hely, 23:08) most nem ment olyan könnyen, mint tavaly, de megállás nélkül mentem a csúcsig, minden 2. kanyarban ücsörgött valaki. Sajnos a gyomrom egyfolytában megkeserítette az életem és persze gyorsan fogyott az energiám is, de tudtam, hogy innen már négykézláb is bemegyek. Kb 5-6 óra kaja nélkül nekem teli gyomorral kezdve is necces, nemhogy 20 óra pályán töltött idő után, de érdekes mód, zokszó nélkül viseltem és mentem, ahogy tudtam megállás nélkül. A térdem már nem hajlott könnyen, égett a combom és a vádlim, de azzal kellett gazdálkodnom, ami bennem volt. Jött még egy jó kis technikás szakasz a már megszokott sárral tarkítva és az utolsó hegy, meredek lejtőkkel, itt jó sok embert elengedtem, ez nem az én erősségem. Les Houchos-i ponthoz (110,6km, 386. hely, 25:23) sem sikerült megállás nélkül leereszkednem, még az aszfaltról is befutottam az egyik kanyarban a zöldbe, de így legalább reméltem, a célig kitart a gyomrom. Nem álltam meg a ponton, átkocogtam rajta mint tavaly és óvatosan beosztva az erőmet közeledtem hol futva, hol gyalogolva a cél felé. Dóri kijött elém, ami nagyon jól esett, jött a befutó, vártak a barátok és 26 óra 26 percnyi küzdelem után megvolt a végső csippanás (369. hely, 26:26:41).

Küzdős verseny volt ez is, de nem voltam elkeseredett, bár vagy 1,5 óra benne maradt ebben a körben részben a saját hülyeségem, részben a gyomrom miatt, igaz, nagyon elfáradtam. Nem bicegtem, normál járásban sétáltam haza és a délelőttöt többnyire ágynyugalomban töltöttem – köszönet a barátoknak, akik elláttak minden jóval. Tanulságos volt ez a verseny is, továbbra is el tudok gyengülni – csak Chamoix-ban történik velem ilyen – de miután a folytatás mellett döntök keményen megyek előre minden törés nélkül és eszemben sincs kiszállni, kiegyensúlyozottan haladok. Valamit még helyre kell rakni a fejemben, az biztos. A bot nagyon jól jött, nélküle többször óriásit estem volna előre a kövekre, életmentő volt és bár sokan a fejüket fogták volna, ha látták volna, hogyan használom, mégis nagy ajándék volt. Küzdős verseny volt, mégis elégedett voltam a végén, megvan az oka, amiért ez így zajlott le. Azért találtam ebben a kíméletlen, brutál pályában szépséget is, csodaszép volt az égbolt éjszaka, amikor leoltottam a lámpám.

Összességében talán soha többet TDS. Még az UTMB-től is elment a kedvem 1 napra, de miután tapasztalt nevek mondták, hogy ez a legnehezebb pálya a 3 hosszú közül, másnapra mégis a jelentkezés mellett döntöttem.  Köszönet a barátoknak, Dórinak_Sperónak_Andrisnak, akik okosan a pályán tartottak, a Mesternek, mindenkinek, aki szurkolt és küldte az erőt, köszönettel megkaptam!