Isztanbulban jártam az utóbbi napokban, és valahogy úgy alakult, hogy a futócuccom is velem volt. Úgyhogy reggelente kénytelen voltam használni.

A Boszporusz fölött a zöldövezetben (még Európában) volt a szállásom, egy egyetemi vendégházban. A campus egy buja meditterán erdős park a hegyoldalban, csodálatos kilátással. A futások abból álltak, hogy le a parkos szerpentinen a Boszporusz partjára, jókat szívva a friss erdei levegőből, majd a tengerparton a 2 híd között futottam egy adagot, még mélyebbeket lélegezve a fínom sós tengeri levegőből (meg néha sajnos a borzalmas forgalom miatt e benzingőzből is). Utána vissza a szállásra, felcaplatva a szerpentinen, mintegy levezetésképpen.

A futások nagy része konsans életveszélyben zajlott. A rapkaprti sétányon ugyanis horgászok százai próbálkoznak folyamatosan, kisebb-nagyobb csoportba verődve. Ráadásul ahelyett, hogy ülnének nyugaodtan a fenekükön,lógatva a botjukat kapásra várva, állandóan ki-be rángatják a botjaikat, úgyhogy mögöttük a sétányon mindenfelé horgok lengedeznek folyamatosan Úgyhogy néhol igencsak szlalomozva kellett futnom, hogy nehogy horogra akadjak. Volt, hogy inkább a forgalmas kocsiútat válaszotttam,gondolván, hogy az még mndig biztonságosabb.

Azért persze fantasztikus volt regglente ott futni, szinte a legjobb dolog ebben az egész isztam-buliban.

Külöönben elég meglepő módon alig találtam ott más ilyen őrültet mint én. Vasárnap viszont kirajzottak a gyaloglók, fiatalok, idősek egyaránt, akik rettentő konmoly fapofával menetelnek, snem nézve se jobbra, se balra. . Ezek aztán tényleg végképp nem normálisak. Hogy ebben mi a jó?