Gyönyörű idő, virágzó repcetáblák (a fél országot repce borítja, annyi biodízelünk lesz, hogy tönkremennek az arab sejkek), forgalom alig, és már az Őrségben is vagyunk. Azért Szombathelynél elkapott bennünket egy özönvíz-szerű zuhé. Legalább lemosta a bringákat :-). Gondoltam, elmegyek este még egy rövidet szaladni, de Anyós főztje keresztbetett ;-).

Tavasz, Őrség, csoda

Szerencsére péntekre „a vihar elvonult", a feleségemmel nekiindultunk egy kirándulásnak. Ő még kevésbé szereti a forgalmas utakat, mint én, ezért egy régebben nagyon kedvesnek megismert szakaszt választottam. Bajánsenyéig elhúzott mellettünk pár autó, aztán fordulás jobbra, Kerkáskápolna felé, ahol már alig volt forgalom. Senyeháza határában az állattelep orrfacsaró trágyaszagát és a vele utazó legyeket sodorta az útra a szél, amit szerencsére gyorsan kiöblített belőlünk a következő repcetábla mézes illata. Kerkáskápolnánál jobbra fordultunk. Ez egy keskeny, „szilárd burkolatú" út. Ez alatt azt kell érteni, hogy nincsenek rajta kátyúk, de olyan durva rajta az aszfaltréteg, hogy vesekőrázónak receptre írja fel a helyi orvos ;-). Viszont a környezet csodás. Az első kilométereken kissé kacskaringós az út, élő és holt patakokon vezet keresztül. Azután enyhe kapaszkodással Magyarföldre jutottunk, ahol régebben gyakran futottam keresztül, és loptam szilvát a köztéri fákról :ox. Az első kanyarban álló háznál van egy kutya, ugatósabb fajta. Most fogta a gazdája. A dombra felérve Szentgyörgyvölgyig végig enyhe lejtő következett. Az út fölé hajló tölgyes-bükkös tavaszi üdezöldje szinte ragyogott a napfényben. Nem járt arra senki, csak a madarak meg mi :-). Meg a falopók... Gyorsan bepattantak a járgányba és elhúztak előlünk, amikor meglátták, hogy jövünk. Az erdőből gólyahírrel tarkított, burjánzó virágos rétek közé értünk ki. Idilli volt. Aztán jöttek a tehenek. Mi meg visszafordultunk :-). Csak hogy visszafele is megszemlélhessük ezt a csodát. Kiérve a „főútra" aztán nem tudtam megállni, és beletettem a kirándulós tempóba néhány sprintet. Nézhettek nagyot a környékbeliek, hogy mi a csudának tolom fel magamat már harmadszor arra a dombra :-). Úgy 32 km lett ez a kirándulás.

Ráadás

Hazaérve késői ebéd, egy kis szieszta, aztán nem bírta a lábam, és nekiindultam, most egyedül. A nagyobb kört terveztem, Csesztreg felé. Egész jól pörgött a lábam, még a kör második felében levő hullámokat is jól megtekerte :-). Sok bringással találkoztam, többnyire túrázókkal, köztük egy iskolai csapattal is. A Szombatfa utáni rettegett dombról is kiderült, hogy tulajdonképpen csak dombocska, és szépen lendületből át lehet rajta huppanni :-). Visszaérve kevésnek éreztem a kilométert, ezért úgy döntöttem, kihasználva az európai nyílt határokat, átkukkantok a másik oldalra. Bajánsenye után áthussantam a felhagyott határátkelőhelyen. Mit mondjak, szellemjárta helynek tűnt... Harminc éve még géppisztolyos határőrök, határsáv, igazoltatások, csomagátkutatások... Húsz éve már enyhülő szigor, de még mindig szorongással közelítettünk a sorompóhoz. Tíz éve a környék a „senki földjén" álló szlovén minimarketbe járt feltölteni az alkoholkészletét. Most pedig... lélek egy szál se, a bolt sötéten árválkodik, én meg... huss :-)! Odaát kiváló minőségű út fogad. Hodos mintha eltévesztette volna az országot: tiszta osztrák fíling. Tüchtig házak, tiszta út, tövig nyírt fű, traktorokkal közlekedő parasztok. A vasútállomás mellett közepes rendezőpályaudvar. A fölötte átívelő hídra fordultam, lássuk, milyenek a mellékutak. Speciel ez itt pont olyan, mint az előző. Kapornakon traktorra szerelt célszerszámmal takarítják a felhordott sarat. Aztán emelkedő. Még inkább emelkedő. Kistányér? Azt azért mégse! Ez az a „hegy", amelyet odaát az erdőben futva szoktam megmászni. Átbukva rajta lejtő. Aztán... hopp, út vége, zsákfalu! Virsligumival itt nem megyek át (nem is akartam), bár egy kilométer sincs a határ, anyósom faluja végén. Akkor hát hegymászás még egyszer, aztán vissza a már ismert úton. Ezúttal 68 kilométer.

Szomszédkaland

Megjött a kedvem körülnézni Szlovéniában. Kinéztem egy 90 km körüli karikát. Igyekeztem időben elindulni, mert délután hazautazás. De előtte lepényképeztem a PDA-ra az autóstérkép megfelelő részletét. Mint utóbb kiderült, bölcs előrelátással :-). Irány Senye, Hodos, majd tovább egyenesen, amerre a főút vezet :-). Enyhén hullámzó, kicsit talán emelkedő út, nulla forgalom, az aszfalt kitűnő. Kényelmes tekerést terveztem, ehhez képest valóban kényelmesen ment a 30 fölötti tempó. Egyszer csak egy hosszú egyenes végén megpillantottam egy bringást magam előtt. Ez nem jó dolog, mert felébreszti a kisördögöt :-). Azért nem nagyon raktam a tűzre, csalán csak egy kicsit :-). Az út egyre hullámosabb lett, a távolság elég gyorsan csökkent. Aztán lassabban. A srác a legkisebb emelkedőkön is kiállt, valószínűleg több lehetett már aznap a lábában, mint nekem. Az egy szem erősebb emelkedőn aztán elhagytam, nem is jött velem, eléggé fáradtnak tűnt. Innen aztán száguldás lefelé :-). Nagyon kellemes hosszú lejtő következett, ráadásul délnek fordulva az élénk hátszél is támogatott. A Muraszombat előtti kereszteződést valamivel egy óra bringázás után értem el. Balra Lendva felé fordulva az út minősége számottevően romlott. A szélső méter sok helyen töredezett volt, néhol a javításokat is kerülgetni kellett. Igaz, a bal oldalon egész jó kerékpárút haladt, de csak pár kilométeren, és nem vettem igénybe. A forgalom is meglehetősen erős volt ezen a szakaszon, de még nem zavaró. Nyugatra fordulva a hátszél már nem segített, de elég jó tempót sikerült tekerni. Ezen a szakaszon több outis is jött szembe. A falvak már sokkal jobban hasonlítottak a hazaiakra, a házak stílusát, a falvak szerkezetét tekintve, de a nagyobb helyek központja még mindig „osztrákos" volt. Egyes vidékeken megfigyelhető, hogy vannak elterjedt házi növények, itt a tulipánfa volt a nyerő :-). Nyílt terepen értem el a Lendva előtti keresztező autóutat, amely a határ előtt pár száz méterrel - írd és mondd - a semmibe enyészik. Ha a túloldalon voltak úthibák, akkor a néhai határállomástól számítva nem beszélhetünk útról. Kályúk, foltok, vályúk... én szégyelltem magamat, hogy „hazaértem". Szörnyű. Addig kerülgettem a lyukakat - szerencsére forgalom nem volt -, amíg elkavartam. Jól megjegyeztem, hogy a határ után négy kilométerrel kell balra Csesztreg felé elmenni. No hát én két kilométerrel előbb mentem el... Bödeháza felé. Ráadásul északnak fordulva bekaptam a pofaszelet. A bárányfelhős égen egy fekete folt jött szembe lassan, kitartóan. Bödeházán beköszöntem egy csodálkozóan rám bámuló helyi lakosnak. Megjegyzem, ő volt az egyik ember ezen a szakaszon - a kettő közül - akivel találkoztam. Aztán hopp: vége lett az útnak! És akkor - előszedve a PDA-t - rájöttem: zsákfalvakat látogatok :-)! Megrázó élmény látni a XXI. században ezeket a pusztulásukban csendes, úttalan úton megközelíthető településeket. Ja persze, az internet nyilván ott is ott van... Hogy kenyér van-e, azt nem tudom, mert boltot nem láttam, és a kocsma ajtaján is lakat lógott. Meg az eső lába. Aztán le is esett. Abból a bizonyos fekete foltból. Én meg visszafordultam. A folt követett. A környéken sehol egy szál esőfelhő, de a foltom kitartóan jött velem visszafelé, és szórta rám a frissítő cseppeket. Rédicsre visszaérve sikerült kifordulni alóla, és immár újra a pofaszéllel küzdve az immár helyes - de korántsem jó :-o - úton tekertem Nemesnép felé. Onnan már sima utam volt, pontosabban... hullámos. Tegnap nem is tűntek ilyen emelkedősnek ezek a dombok... A szombatfai „hegyet" kettővel alacsonyabb fokozatban másztam meg, mint előző nap, és végül egy kis borravalóval megtoldva 111 kilométerrel fejeztem be a napot.

A folyamnál

Vasárnap már itthon indultunk el ismét a feleségemmel egy kis tapasztalatszerző kirándulásra. Bicikliút, szint nélkül - ez volt a terv, így elindultunk megnézni a bal parti bringautat. Az első kaland az indulási pont megtalálása volt. Gödnél próbálkoztunk először. Gyanús volt, hogy egy bringás csapat is éppen a Vác fele vezető utat keresi... aztán megint jöttek, megint keresték... aztán megint... Megnéztük a Dunát, aztán úgy döntöttünk, keresünk mi is, máshol. Verőcénél parkoltunk le. Máig se értem, mitől volt akkor a aforgalom a faluszéli parkolóban, csak úgy jöttek-mentek az autók. Mi meg tekerni indultunk. Meg kell hagyni, az út nagyon szép. Először az ártér vadregényes élővilágán vezet keresztül, aztán Nagymaros hangulata, Visegrád és a hömpölygő folyam látványa, a Betrix-út üdesége fogadott, végül a kiterebélyesedő láthatár előtt tekertünk Zebegényig. Az élményt a kezdeti szakaszon igencsak döcögős út, rajta a folytonossági hiányok (fel volt túrva...), a nagymarosnál selátsehall forgolódó autósok, de még a fölénk kerekedő, esőt permetező fekete felhő se tudta elrontani. Az egyetlen probléma az volt, hogy fáztam - a tempóhoz képest rendesen alulöltöztem. Sebaj, újabb tapasztalat. 30 kilométer lett ez a nap oda-vissza.

Hát ennyi volt a hosszú hétvége. Kár, hogy ritkán adódik ilyen :-).