Lassan véget ér az év...

Nem voltak nagy versenyterveim az idénre. Tavaly év végén úgy éreztem, amit gyorsaságban el akartam volna érni (már ha akartam volna úgy igazából), az szinte megvolt. Az idén egyetlen célverseny volt: Nagyatád teljesítése; emellé amúgy se fértek volna be a gyors rövidebb versenyek. És persze bónusznak ott volt a bostoni nevezés, meg a BéBu a jó öreg csapattal.

Nos, az elképzelések teljesültek. Tavasszal jól sikerült a felkészülés, Bostonban nagyon szuper volt végigmenni a pályán és a körülményekhez képest egész jót futottam. Nagyatád is jól sikerült, igazi első teljesítés volt, annak időkényszer-nélküliségével és örömével. A BéBu-t pedig szokás szerint végigmulattuk. Szóval ez így szép.

Az edzések során is nagyjából tartottam a (lazán megírt) tervet. Legalábbis mennyiségileg. Futás: 2.735 (terv: 2500) km, ez a tavalyinál csaknem 500-zal kevesebb. Ami viszont érdekes, hogy úgy éreztem, közben a tavalyinál kevesebb szintet teljesítettem. De nem. 16.092 méter versus a 2006-os 15.425 méter. OK, mindkettő kevés, emiatt lehetett a hiányérzet. Na, majd jövőre! A legerősebb futóhónapjaim az év elején voltak (január: 452 km), Boston után ez a bringa, Atád után a pihi terhére visszaesett (november: 38 km). Összesen 163 futásom volt (átlag: 17 km), ebből 40 volt 20 km fölötti (tavaly 58). Maratonnál hosszabb távom lényegében nem volt, a legtöbb szint a Téli Mátra 1.420 métere volt.

Bringából kevés volt a terv, de az legalább végre -- az előző évekkel ellentétben -- meglett. Az eredmény 2.317 km (terv: 2000), tavaly csak 756 km sikerült. Ez az idei 31 alkalomból jött össze (átlag 75 km), melyből egyetlen esett Atád utánra. A legerősebb hónap a június volt (887 km), és volt hat hónap, amelynél 0 áll a naplóban. Jók voltak a dobogókői menetek és a belső-pilisi tekerések, jórészt ezekből jött össze a 13.044 méter szint. A leghosszabb távú edzésem (is) 180 km volt, a legszintesebb 1.596 méter (fölfele ;-)). Mindez elég volt Atádhoz, igaz, egy jólesően laza tekerésre futotta belőle. Ebben kellene a legtöbbet fejlődni jövőre.

Úszás: 140 km lett a 100-as tervből, jórészt annak köszönhetően, hogy két szezonnyi sikertelen elhatározás után az idén elkezdtem edzésre járni. 69 úszásom volt, viszonylag kevés szinttel ;-), átlag szinte pontosan 2 km-es adagokban, közte egy Balaton-átúszás. A legerősebb hónap a november lett, 47 kilométerrel (több, mint a futás :-)), és ekkor volt a leghosszabb úszás is, a maga 5.333 méterével. A mellúszás tempóján elég könnyen sikerült javítani, jó volna a gyorsot is valamelyest rendesen megtanulni, de ez csak mellékcél lesz valószínűleg.

Összesen 406 órát töltöttem sportolással, vagyis napi átlag 1 óra 7 percet. A leghosszabb időt Nagyatád vette igénybe (13:48), külön-külön futásban 6:04, bringán 6:47, vízben 2:23 ideig tartott a leghosszabb edzés.

Azért nem volt minden fenékig tejfel. A tavaly ősszel összeszedett combkörnyéki fájdalmaim egész évben elő-elő jöttek és végigkísérték a felkészülést. Emiatt hagytam fel tavasszal a szintes futásokkal, bár utólag értékelve lehet hogy ez nem osztott, se nem szorzott. A BéBu után kezdtem el a gyógytornát, némi eredményeket hozott, de még nincs meg a hiba igazi oka. Egyre inkább úgy érzem, hogy sokat segít, ha lazítom és nyújtom az izmaimat, erre is oda kellene figyelni a jövőben.

Ennyi. A jövő évi tervekről pedig majd legyen szó jövőre :-)!

Nem akadt senki, akit érdekelt volna a 2000-es úszás, hát maradt a HHH. Futva.

Már a Bécsi útnál gyanús volt, hogy a krampuszok eltüntették a hegyet, vagy legalábbis leöntötték tejföllel, de azért rendületlenül felpöfögtem a Fenyőgyöngyéhez. A barlangnál kezdődött a tejföl. A parkolóban négy fok volt, én pedig meglepetésemre nem fáztam a vékony felsőben. Reggelente plusz egy réteget is kevésnek szoktam érezni ilyen időben. Mivel a kutyariasztóm valamitől megriadhatott és ismeretlen helyre költözött, legalább a telefont magamhoz vettem, és az utolsó pillanatban még a lámpát is a csuklómra kötöttem. Indulás.

Komótosan kocogok fel a szintútig, jól esik. Néma az erdő, a lépteim zaját felfogja az ázott lombtakaró. A ködből időnként kibontakozik egy-egy sötét folt, gyorsan ölt emberalakot, halk köszönés, és máris újra belemerülök a csend mélységébe. Könnyedén megy a futás, 4:30 és 6 perc között tempóban, ahogy az út enyhe hullámzása diktálja. A tisztásra felfutva bóklászok egy kicsit, magamhoz veszek egy botot és egy követ, csak a súlyzós edzés kedvéért ;-). A puha agyag engedelmesen, ruganyosan simul a talpam alá, ahogyan lefele ereszkedem. Még a szomszédos telkek kutyái se dugják ki az orrukat, hogy megugassanak. Az egyik bokor megzörren, reflexből emelem a botomat: egy szürke tapsifüles szökken odébb riadtan :-). Lejjebb az agyag sárrá lágyul, a hídnál és a kis emelkedőn megtelnek a cipőtalpam barázdái, de az új cipő -- ez az igazi "sárkeresztsége" -- jól muzsikál. Illetve degogyis muzsikál :-). Ha eddig mélyen némának éreztem az erdőt, akkor a nyílt terepen ez az érzés csak fokozódik. A mozdulatokat, a hangokat elnyeli a köd. Ember, állat erre nem jár.

A kutyaiskolánál aztán megélénkül a táj, csoportos kutyasétáltatók jönnek. Irány a reptér, még mindig meglepően jól megy felfele. A fűre fordulva sötét foltot látok tempósan mozogni előttem. Lassan növekszik, majd elmarad mögöttem kutyájával együtt. A reptér emelkedő végtelensége most megszűnt létezni: csak az előttem levő tíz lépés létezik. Futok, a semmiből a semmibe. A világ végéig is elfutnék. Valahonnan, tán egy másik világból, komiszkodó kutyák és gazdáik hangja szűrődik át felém. Futok, a semmiből a semmibe. Kopasz fa sötétlik fel, sáros, köves útszakasz következik. Az erdőben újabb kutyás tásraság jön szembe, ők jönnek, én megyek. Kezdek fáradni. Legalábbis ezen a szakaszon ennél könnyebben szoktam futni, hiszen enyhén lejt. Most pedig mintha emelkedne. Ejnye, hiszen ez egyre jobban emelkedik! Köves, kimosott szakasz terül el előttem, most veszem csak észre, hogy teljesen rámsötétedett. Nicsak, ott egy kék kör a fa törzsén! Hogy is van ez? A meredeken gyaloglásra váltok, amikor rájövök, hogy elkavartam! Otthoni tájon! Elmondok magamban néhány imának nehezen tekinthető strófát, aztán úgy döntök, nincs kedvem a Hérmashatér-hegyen keresztül visszamenni. Megfordulok. Lefele óvatosan kell lépkednem a kövek között. A Határ-nyeregnél aztán ráfordulok a jó útra.

Technikai szünet, amelyet némi megfontolás után a fejlámpa felrakására is felhasználok. Továbbindulok. A lámpa éles fénye fehér függönyt hasít ki elém a ködből. Kikapcsolom a lámpát, így most még jobb. Az Oroszlános-szikla után már nem. Leveszem, ködlámpává alakítom: a kezemben viszem tovább. A kilátóhoz vezető emelkedő valahogyan barátságosabbnak tűnik, mint máskor. Hja, igen, nem látom, mi áll előttem :-). Itt már kihalt az erdő, lélek nem jár. Koromsötét lett, pedig negyed órája még... Lefele visszaveszek a tempóból, minden lépést megfontolok, a lámpa fénye elenyészik a sötét lombszőnyegen. Várom, keresem az ismerős kanyarokat -- vajon hogyan haladnék, ha ismeretlen terepen kellene hazajutnom? Már jóval az utolsó forduló után járok, amikor derengeni kezdenek a narancssárga fények és a busz reflektora. Megérkeztem. Az étteremben nagy az élet, jönnek-mennek a vendégek. Én pedig nyújtok egy kicsit, és szomorú vagyok, hogy most nem mehetek még egy kicsit vissza a hegyre.

Hideg, köd, sötét. Nagyon jóleső HHH-kör kis elkavarással: 13 km, 1:17.