A Kerekerdő úgy gondolta, hogy ha már egyszer a múlt héten a hosszú sor miatt lemaradtunk a rétesezésről, akkor ma megint felmegyünk a Normafához . Ezúttal Szörnyeteg Lajos is csatlakozott, így Ló Szerafinnal és Dömdödömmel együtt négyesben indultunk. Fenyőgyöngyétől. Hogy a Normafához nem onnan indul a villamos? Hát dehogynem!  Kényelmes tempóban caplattunk fel a szintútig, közben hogy-hogy nem Sárvár volt a téma... Virágos-nyereg, aztán irány az egyenes, árkon-bokron át a Vörös-kővár csúcsáig, majd keresztbe a reptéren a Hűvösvölgybe tartó kék sávig. Mindeddig alig találkoztunk futóval, kirándulóval, nem úgy mint egy hete, amikor szinte csak libasorban haladhattunk a panoráma-úton. Lerongyoltunk a völgybe, aztán a sárga sávon nekivágtunk a Nagy Hárs-hegynek. Közben kispistáztunk egyet a szánkópályán. Nem kellett félreugrélnunk a száguldó gyerkőcök elől... Aztán találkoztunk Ákibácsival, aki akkor indult az Árpád-kilátó fele amikor mi a másik irányba, és már visszafele jött... Hasonlóan a múltkorihoz, nem törekedtem minden emelkedő megfutására; a durvábbakat jól meggyalogoltam. Igaz, nem maradtam le így se igazán Szörnyeteg Lajostól, akinél a belegyaloglás a legnagyobb szentségtörés. Eleredt az eső, de mire a Kaán Károly kilátóhoz értünk, el is állt. Ahogy átkeltünk a Budakeszi úton, egyre több tájfutótérképet szorongató sporttárssal találkoztunk, kb. 16 évestől 70 évesig. A Kis-kőfej után most felkanyarodtunk a szerpentinre, hogy meglegyen a kilométer. Kicsit kettészakadt a csapat, de az Erzsébet-kilátónál újra egyesültünk. Közben, még az emelkedőn, egy ifjonc srác húzott el mellettünk ezerrel; a puding aljánál láttuk, hogy az edzője stopperrel a kezében fogadta.

Megszavaztuk magunknak a rétest, így elkocogtunk a síházig. Nem volt akkora sor, mint a múltkor... mondjuk egyáltalán nem volt sor. Rétes, az bezzeg volt! Nyammmmm! Az utolsó falatot egy levakarhatatlanul kuncsorgó eb kapta, és a tálcát is kinyalhatta . Itt azért már voltak kirándulók is, pár futó is, meg bringások. Visszafele a Hűvösvölgyig ugyanígy jöttünk, aztán meghódítottuk még a Nyéki-hegyet. Lehet hogy nem néztünk ki diadalmas hódítónak? Az Árpád-kilátó emelkedője már nagyon meredeknek tűnt, részemről kemény nyolcpercesekben száguldottam fel rajta, de lefele már csak laza levezetés volt ("csak a lábaink össze ne akadjanak", ahogy Dömdödöm mondta).

A végére a bal sípcsontom megint elkezdett fájni; a múlt héten is ezt tette, csak akkor azt hittem, az előző napi túracipő-túlfűzés az oka. Ettől eltekintve végig nagyon jól éreztem magam. Most pihihét jön, a végén a TM, amit már eléggé várok, azt hiszem !

Bónusz: ülök a gépnél most este, csörög a telefon: a vonal másik végén (eddig) egyetlen bostoni nevező honfitársam , Ács László Kanizsáról, aki a nevezési listából meg a telefonkönyvből vadászta össze a számomat! Jól megbeszéltük hogysmint is mennek a dolgok, és hogy ezentúl majd jól összebeszélünk. Király!

Úgy véltem, a mai lesz a legnehezebb futásom mostanában. Az alapozás terv szerinti utolsó hetében vagyok, az elmúlt négy napban 85-öt tettem a lábamba, és igaz, hogy a négy futás közül hármat úgy fejeztem be, hogy "most jöttem bele igazán", viszont reggel 6 felesleges ütést találtam az ébredési pulzusomban... Úgyhogy kicsit tartottam a mai hétközi hosszútól. Indokolatlanul .

Tegnap pihizős nap volt, az edzés utolsó harmadában már nagyon fickándozott bennem a szaladhatnék, ezért csináltam pár lendületesebb szakaszt. Kellemesen meglepődtem, hogy lazán, egyenletesen futottam 4:30-ban, aztán 4:00-ban, de csak párszáz métereket, mert nem akartam keresztbe tenni a mai hosszúnak.

Ma aztán már az elejétől sikerült kellemesre venni a futást. Az utóbbi időben nem mindig volt ez így: azt figyeltem meg, hogy az első 5-7 km "rozsdásan" indul, viszont -- talán épp a lassú kezdés miatt? -- utána legfeljebb a rendelkezésre álló idő az ellen. Ma ahogy leértem a Szigetre, be kellett állítanom a csipogót 5:20-ra, mert a lábam vitt volna, én meg nem akartam elfutni magamat. Gondoltam, 15-nél majd kikapcsolom, ha még akkor is fickós leszek. Féltávnál kapcsoltam ki :-). Az utolsó kört aztán egy kicsit megnyomtam, 5 percesekben mentem, és ettől amolyan Hauanita-féle "dejó-végre-szaladok" érzésem volt. A végén nyújtásnál éreztem, hogy teljesen felfrissültem, és ez így is maradt egész nap. Tehát most hepi vagyok (namégegy ).

Maradt még egy 30-as a hétvégére, ami nem biztos hogy meglesz, de ha nem lesz, annak más miatt fogok örülni. A jövő hét pihi + TM, aztán megnézzük, mit lehet építeni az alapokra. Van még erre két nap híján három hónapom...

Hát, nem egy világbajnok cím... de milyen lesz vajon olvasni két hónap múlva, méteres hó alól, a csattogó mínuszokban?

Tegnap a HHH-n annyian voltunk, mint egy tavaszi vasárnap délutánon a Szigeten. Futók, bringások, kirándulók, kutyások. Köztük egész szép csapatocska verődött össze topiklakókból is. Aki nem kereste a hidat szombaton, az a hegyet kereste vasárnap :-). Az első körben úgy eleredt az eső, hogy elterveztem: a sár elől lemenekülök a szigetre. Aztán kisütött a nap, és olyan meleg lett, hogy rövidnadrág/póló is bőven elég lett volna. Majd' fölforrtam, mire fölértem a reptér tetejére. Ez a kört sanyijanival kezdtem futni. Aki nem változik. Siránkozhat neki az ember, hogy nem kéne 5:10-ben menni, ha 30 fölöttit trevez az ember, ő csak megy, mint gép :-). Főleg, ha futót lát maga előtt. Most pedig látott. Ez aztán be is tett a harmadik körömnek; az Árpád-kilátó harmadszori megmászásához nem fűlött már a fogam. Jani persze az emelkedőn elhúzott, és mint a rakéta csapódott a Fenyőgyöngyébe. Én meg mentem még egyet a Virágos-nyeregig meg vissza, szépen, kényelmesen. És közben újabb ismerősökkel találkoztam :-). Meg nyíló ibolyával. Már ilyet!

Este pedig megtartottuk a kicsit elkésett Négyszögletű Kerekerdő BéPoBu afterpartyt .

Minden nap terveztem, hogy írok a blogba, akár csak épphogy pár sort, aztán sose került rá sor. Na majd most új életet kezdek :-).

Szigetfutó lettem, úgy tűnik.

Sokat jártam tavaly-tavalyalőtt a Pünkösdfürdő-Szentendre közötti gátra, ártérre, nagyon a szívemhez is nőtt, mindig találtam ott valami kedveset, vagy akár csak érdekeset. Napról napra más arcát mutatta a környék. Még mostanság is, hogy a másfél éve még vadregényes vízparti földút előbb bringaúttá, majd hídépítési területté változott. Egyelőre tartok tőle, mi lesz ha megnyílik a híd: áldás lesz-e (át lehet rajta menni a fóti oldalra) vagy átok (zaj, büdös). De addig még vagy másfél év.

Ez a terep úgy működött nekem, hogy utána irány a csillaghegyi uszi, átvedlés, majd usgyi dolgozni. Az usziba éves bérletem volt, így egy alkalom kifejezetten jutányos árra jött ki. Csakhogy az idén megszüntették az éves bérletet. Hogy miért tesznek ilyet, azt most hagyjuk, sokféle okra lehet gondolni, és egyik se lélekemelő. Így viszont már -- 1100 Ft-ért egy gyors szauna, egy zuhany és átöltözés -- drága. Úgyhogy ezt a protokollt fájó szívvel megszüntettem.

Helyette Sziget lett. Egészen más, mint az ártér. Ennek is megvan a hangulata. De azért kimondhatatlanul sajnálom, hogy váltanom kellett. Az uszinak pedig szép napokat kívánok -- remélem, több van még neki hátra, mint amennyi most kinéz.