A Kerekerdő úgy gondolta, hogy ha már egyszer a múlt héten a hosszú sor miatt lemaradtunk a rétesezésről, akkor ma megint felmegyünk a Normafához . Ezúttal Szörnyeteg Lajos is csatlakozott, így Ló Szerafinnal és Dömdödömmel együtt négyesben indultunk. Fenyőgyöngyétől. Hogy a Normafához nem onnan indul a villamos? Hát dehogynem! Kényelmes tempóban caplattunk fel a szintútig, közben hogy-hogy nem Sárvár volt a téma... Virágos-nyereg, aztán irány az egyenes, árkon-bokron át a Vörös-kővár csúcsáig, majd keresztbe a reptéren a Hűvösvölgybe tartó kék sávig. Mindeddig alig találkoztunk futóval, kirándulóval, nem úgy mint egy hete, amikor szinte csak libasorban haladhattunk a panoráma-úton. Lerongyoltunk a völgybe, aztán a sárga sávon nekivágtunk a Nagy Hárs-hegynek. Közben kispistáztunk egyet a szánkópályán. Nem kellett félreugrélnunk a száguldó gyerkőcök elől... Aztán találkoztunk Ákibácsival, aki akkor indult az Árpád-kilátó fele amikor mi a másik irányba, és már visszafele jött... Hasonlóan a múltkorihoz, nem törekedtem minden emelkedő megfutására; a durvábbakat jól meggyalogoltam. Igaz, nem maradtam le így se igazán Szörnyeteg Lajostól, akinél a belegyaloglás a legnagyobb szentségtörés. Eleredt az eső, de mire a Kaán Károly kilátóhoz értünk, el is állt. Ahogy átkeltünk a Budakeszi úton, egyre több tájfutótérképet szorongató sporttárssal találkoztunk, kb. 16 évestől 70 évesig. A Kis-kőfej után most felkanyarodtunk a szerpentinre, hogy meglegyen a kilométer. Kicsit kettészakadt a csapat, de az Erzsébet-kilátónál újra egyesültünk. Közben, még az emelkedőn, egy ifjonc srác húzott el mellettünk ezerrel; a puding aljánál láttuk, hogy az edzője stopperrel a kezében fogadta.
Megszavaztuk magunknak a rétest, így elkocogtunk a síházig. Nem volt akkora sor, mint a múltkor... mondjuk egyáltalán nem volt sor. Rétes, az bezzeg volt! Nyammmmm! Az utolsó falatot egy levakarhatatlanul kuncsorgó eb kapta, és a tálcát is kinyalhatta . Itt azért már voltak kirándulók is, pár futó is, meg bringások. Visszafele a Hűvösvölgyig ugyanígy jöttünk, aztán meghódítottuk még a Nyéki-hegyet. Lehet hogy nem néztünk ki diadalmas hódítónak? Az Árpád-kilátó emelkedője már nagyon meredeknek tűnt, részemről kemény nyolcpercesekben száguldottam fel rajta, de lefele már csak laza levezetés volt ("csak a lábaink össze ne akadjanak", ahogy Dömdödöm mondta).
A végére a bal sípcsontom megint elkezdett fájni; a múlt héten is ezt tette, csak akkor azt hittem, az előző napi túracipő-túlfűzés az oka. Ettől eltekintve végig nagyon jól éreztem magam. Most pihihét jön, a végén a TM, amit már eléggé várok, azt hiszem !
Bónusz: ülök a gépnél most este, csörög a telefon: a vonal másik végén (eddig) egyetlen bostoni nevező honfitársam , Ács László Kanizsáról, aki a nevezési listából meg a telefonkönyvből vadászta össze a számomat! Jól megbeszéltük hogysmint is mennek a dolgok, és hogy ezentúl majd jól összebeszélünk. Király!