Hát igen, sok év után az idén összejött a Balaton-átúszás!

Elég bizonytalan volt a dolog még a hét közepén is, de aztán töredék családommal együtt (a lányom éppen táborban volt) felkerekedtünk, és fél 9-kor bezártuk magunk után az otthoni kaput. Ennek köszönhető, hogy már 1 órára :-( Révfülöpre értünk. Autóval. Kikerülve a beállt M7-est. Még jó, hogy rendesen reggeliztem, és innivalót is pakoltam.

A rajthelyet elég hamar megtaláltuk. A regisztráció, orvosi vizsgálat, nevezés, levetkőzés, csomagleadás, toitoi mind flottul megvolt nem több, mint 10 perc alatt. A család irányt vett a strand felé, én meg fél kettőkor elindultam csobbanni. Közben majd' elsodort a szembe rohanó tömeg, akik az utolsó szóbajöhető komppal jöttek át úszni, és igyekeztek odaérni a nevezéshez. A zuhanyzás után egy meglehetősen fáradt Péter Attila parancsolt a vízbe (nem ismert meg :-)). Nem voltunk sokan a környéken, tisztán lehetett úszni. Egyenletes, 25 perc körüli kilikkel nyomultam, szigorúan mellben. Még ezzel a tempóval is sokakat hagytam magam mögött; volt köztük gyors-mell fartlekező, gyereket terelgető, sportkalapban evickélő, lubickolós-jót bulizós társaság, és még sokféle sporttárs... Tök jó volt látni, hogy hányféle megközelítéssel lehet ennek a távnak nekivágni! Mindig legalább 2 bólyát láttam magam előtt (az 1000 m), aztán 2,5-nél észrevettem, hogy tán a világ leghosszabb célegyenesében vagyok: jól látszott a túlparti célkapu. A tó közepén kicsit megálltam körülnézni, élvezni a messzeséget mindenfelé. Kicsit belegondoltam, hogy milyen más lenne mindez, ha nem lennének itt a hajók, a bólyák, az úszók, és egyedül taposnék a csendes vízben.... Aztán továbbindultam. 3,5 után kicsit kezdtem érezni a karomban a szerda ötezret, de nem volt vészes. 4-nél eszembe jutott, hogy három napja ennél a távnál még kifogyhatatlannak éreztem az energiámat. Most azért nem így volt. Ahogy kimásztam a vízből, kicsit lepottyant a vérnyomásom, de ahogy elnéztem a körülöttem kacsázókat, nem voltam ezzel egyedül. A kódleolvasásnál megmondták az időmet, aztán irány a pihi.

A célterülettől nem voltam igazán elájulva. Tűzött a nap, árnyék sehol. Ital: meleg tea vagy kóla. Étel: szőlőcukor vagy frissen sült fagyasztott süti. A ruhákért ha kimentél, nem jöhettél vissza. Azért egy kicsit körülnéztem, kerestem topikos ismerősöket, de csak egy offtopic ismerőssel futottam össze. Meg Frank Tibivel, akit ismeretlenül leszólítottam pár mondatnyi szurkolói bíztatás erejéig, mármint Spartathlon tekintetében. Egy kicist soroltuk a közös ismerősöket, aztán irány a ruha, meg a hajó. Amelyre egy órát kellett várni a tűző napon. Az azért tetszett, hogy a forróságra tekintettel Balaton-vizes slag üzemelt a komp fedélzetén :-).

Visszafele úton már nem sok érdekes történt. Ugyanúgy 4,5 órát autókáztunk, mint lefele :-(. A 71-esen araszolgatva sok futót-kocogót láttam a bicikliúton -- a bringásokról nem is beszélve :-). Már csak 33 fokot mutatott a kinti hőmérő.

Szép élmény volt, ideális időjárás, jó szervezés, igazi örömúszás. Pár tapasztalattal azért gazdagodtam, ezeket legközelebb igyekszem majd hasznosítani.