Vasárnap elmentem megvizsgálni a pilisi bringaútvonalat, amelynek többszöri bejárása az idei tervek között szerepel. 29 fok lett idelent mire elindultam, ráadásul minden irányból felhők tornyosultak, de ez csak a fülledtségérzetet emelte, eső nem esett. Két-bükkfáig visszafogottan igyekeztem menni, már amennyire az emelkedők engedték... Mivel időre vissza kellett (volna) érnem, Dobogókőt kihagytam, és egyből leereszkedtem Marótra. Már Kereszttől voltak tócsák a kátyúkban, az erdőben pedig az út is vizes volt az árnyékban, a hőmérséklet viszont 22-24 fokra esett, és egészen kellemes volt. Maróton frissítés, aztán irány a Dömör-kapu. Hát, megint megtanultam, hogy ami futva kellemes emelkedő, az a bringán megizzaszt rendesen. Merthogy ez a szakasz a Szakóig a Tapír-kör része. Tényleg nem tűnt ilyen végig emelkedősnek, amikor erre futkároztam... A sípályától kezdődött végre a lejtő. Sikárosnál nosztalgiáztam egy kicsit a három évvel ezelőtti hegyi maratonnal kapcsolatban, amikor itt jégen-havon áttörve igyekeztünk megtalálni az utat. A Király-kútnál egy montis párnak segítettem megtanácskozni, merre is induljanak, aztán egy fűben pihenő pár mellől vágtatott felém egy megtermett német juhász kutya. Fél lábbal még kipatentolva gyorsítani nehézkes volt, de szerencsére a harmadik hívásra szót fogadott és utamra engedett. Azt terveztem, hogy legurulok a Dömör-kapuig, esetleg elmegyek Szentlászlóig. Csakhogy az időm fogyott, ezért amikor az egyre szaporodó sétálók között előttem felfedeztem újabb két kutyát, úgy döntöttem, ideje visszafordulni. A fordulónál terveztem frissíteni, de ez így elmaradt. Sikárosnál éreztem hogy kezdek megéhezni, nem lesz ez így jó, a Két-bükkfa emelkedőjén eléhezve feltekerni nem buli. Mivel Király-kút felé az emelkedő nem akart szűnni, hát kiálltam és elvégeztem a szükséges töltési-ürítési műveleteket... Pilismarótig sok esemény már nem volt, legfeljebb megállapíthattam, hogy ilyenkor is szépek a Vadálló-kövek, de igazán akkor gyönyörűek, amikor a hó mint porcukor világít rajtuk. No és a nyulak, szépen sorban, szám szerint öten. Gondoltam is minden alkalommal a mi Nyuszinkra :-). Kifigyeltem a taktikájukat is: egy darabig csalogatnak, futnak előtted, aztán megkeresik a legmeredekebb árokpartot, és zutty, felrobognak rajta, oda úgyse tudja követni őket senki :-). Ugye, Nyuszi? ;-) Maróton újabb töltés, aztán irány az utolsó emelkedő, csekély 14 kilométer. Na, ez már nem volt egyszerű. Vagy két fokozattal lejjebb mentem, mint a múltkor, és így is szedtem a levegőt szaporán. Azért két keréken fölértem, és bár már tudtam hogy nem érek vissza időre, adtam egy kicsit a tempónak is lefele. Autó alig volt szerencsére, és még a zuhé előtt 10 perccel hazaértem. Utána úgy éreztem magam, mint egy négy órás terepfutás után. A combjaimat a másnapi uszi lazította ki, viszont a mai dobogókői futamon még rendesen benne voltak a lábaimban a vasárnap nyomai, nem sikerült még újratöltődmöm. Sebaj, lesz ez még így se, és különben is, mint tudjuk: az atomot megedzik ;-).