Mese a FÉL-BSZM-ről

Hol volt, hol nem volt. Amikor a két elmeB.E.T.eg kiszabadult a zárt-osztályról, hatalmas ambíciókat táplálva eldöntötte, hogy elindul egy hosszabb távú versenyen. Mivel mindig együtt futottak az ápolók elől, egyértelmű volt, hogy páros váltóversenyen teszik magukat próbára.

Egy szép márciusi napon elindultak, hogy elhatározásukat tett kövesse. Szert tettek egy kísérőre is, hogy legyen, aki segít eme embert próbáló feladatban. Már egy nappal a nagy futás kezdete előtt elfoglalták szállásukat egy Balatonfüredi apartmanban.

Egy jó alvás után, lélekben felkészülve nekiindultak a nagy útnak Badacsonyba, hogy a rájuk kiszabott távot leküzdjék. Elsőnek a páros törpéje vette fel a nyúlcipőt, hogy elfusson Révfülöpig. Nézelődni nem volt ideje, mert hát futni kell, nem lehet nagyon körbe-körbe tekingetni. Különösen azért nem, nehogy az ember lánya hasra essen. Jól ment neki, jó tempóban letudta a távot, és adta át a stafétát a nálánál valamivel magasabb társának. 

Neki kicsit több szint jutott, de hát ő csak egyszer lódult neki mindkét napon a távjának. Folyamatosan keresett egy nyulat magának, hogy ne egyedül kelljen szaladgálnia. A meleget nem szerette, de becsülettel végigment a távon. Majd ismét a törpe következett. Valami történhetett vele, mert pár kilométer eseménytelenség után mindkét oldala elkezdett szúrni, úgyhogy séta-futás kombinációban haladt szép lassan előre. A szép kilátás, a legelésző állatok, és a szurkolók kis időre mindig feledtették vele, hogy valami baja van. (Hétfőn kiderült a probléma forrása, de az nem ide tartozik, és köze sincs a futáshoz, csak a női hatodik érzékhez). Füred tábla előtt még egy egyéni maratonistához is volt egy-két keresetlen jó szava, hogy aztán a sétányon végigfutva (itt már nem lehet csak úgy sétálgatni) a napi cél elérje, és végre pihenhessen (hogy bírják ezt az egyéni futók?).

Az éjszaka elég gyorsan eltelt, és a reggel egy jó kis izomlázzal vette kezdetét, ráadásul elég korán, mert hát össze kellett pakolni, elhagyni a szállást és odaérni időben a rajthoz. Kiderült, hogy nem is kellett volna annyira sietniük, mert azt mondták, hogy a csapatuk nem annyira lassú, hogy reggel nyolckor el lehetne indulniuk. Bár ők ezt másként gondolták, de belenyugodtak a megváltoztathatalanba (hú, de hosszú szó). Találkoztak sok ismerőssel, és egy kicsit bolondoztak is mielőtt elrajtoltak.

Ismét a kisebb magassággal megáldott futó kezdte meg a napot, naná, hogy elmaradhatatlan társa az oldalszúrás is vele tartott. És a két kerékpáros kísérő, hogy ne legyen egyedül. Egészen 4 kilométerig azon törte a fejét, hogyan tudná őket lerázni, mert végig zörögtek az úton, és az nem jó, ha túl nagy a zaj futás közben. Végül sikerült a frissítő előtt két futót is megelőznie, és így „üldözői” is lemaradtak. Innentől, a váltó, és egy egyéni futó, meg az ő kísérője volt a társasága. És az ő szurkolói neki is rengeteget segítettek neki, hogy időn belül elérje a váltóhelyet. Innen az óriás kilométerei következtek, aki végig mintha hullámvasúton érezte volna magát, csak éppen nem sikítozott futás közben. Lábai jól bírták, bár reggel Ő még nem gondolta, hogy ilyen jól fog menni neki a futás (4 perccel gyorsabb volt a tervezetnél). A feketeleves a váltóhely megközelítése volt, ahová egy „enyhe” dombocska megtétele után sikeresen megérkezett, és átadta a képzeletbeli stafétát az utolsó etapra készülő törpének. Aki minden egy lapra feltéve nekilódult, hogy társával (oldalszúrás) minél előbb célba vezesse a csapatot. Az első frissítőnél ismerős arcokkal futott össze, bár ők (Sneci-ke, és Panni) szépen lazán sétálva közölték vele, hogy ráérnek van még két órájuk. Ez biztos jel volt, mert társa egy-egy percre már elmaradozott mellőle, végül el is maradt. A magasparton hihetetlen szép kilátás fogadta fáradt emberünket, erőt adva a hátralévő kilométerekre. Az utolsó frissítőnél érezte, hogy a maradék pár kilométer nem lesz sétagalopp, mivel már ott erős volt a szél fogadta, és tudta, hogy a parton ez még durvább lesz. Nem tévedett, a szél immár nem csak beszélt, hanem inkább kiabált, és segítségül hívta az esőt is, hogy megnehezítse a célba érést. De egy nála kissé nagyobb futó mögé beállva (megengedte neki, köszönet érte) kezdte el a parti úton az alig két kilométeres távot. Megköszönve a segítséget 700 méterrel a cél előtt összeszedve erejét, egy utolsó hajrába kezdett. Majd párját meglelve együtt futottak be a célba majd 11 órával első futólépései megtétele után.

Volt ám öröm a csapat háza táján. Volt ismerős, aki csak miattuk visszajött, hogy szurkoljon nekik az utolsó métereken (köszi Kriszta). Közös fotó, éremgravírozás, és a két elmeB.E.T.eg boldogan indult haza.

A másnap reggelről nem beszélünk (mint két robotzsaru).

Köszönjük mindenkinek a segítséget, szurkolás, gratulációkat!