Kicsit késve írom ezt a blogot, de a tanévkezdés izgalmai mindent háttérbe szorítottak.
Úgy történt, hogy volt egy nagyon kemény osztályom. Olyan gyerekek voltak, akikkel minden óra kihívás volt. Az érettségiük előtt már kicsit elegem lett, és megfogadtam: ha elballagnak, kibicajozom a munkahelyemre. Na, nem a camping-hungarikummal, de a Scott-ommal.
Aztán mindig közbejött valami. A bicajút egyre tolódott. De aug. 30 után nem volt hova tologatni. Ígyhát 6óra 20-kor lementem, felpumpáltam, és hajrá! Amit nem vittem magammal: pumpa-hál'Istennek, nem kellett. Térkép. Powerade. Nyeregtáska. Helyette hátizsák. Két óra után szakadt le a vállam. Végül a vállpántot rátekergettem a csomagtartóra és becsatolgattam. Nem vittem bélelt bicajosnadrágot és a nyereg is totál kemény volt. Arra is rájöttem, hogy az Always sensitive nem szenzitív. Csak én lettem az tőle. Hiperszenzitív.
A szováti út megtalálása maga is hosszas küzdelem volt Debrecen kies útjain. Utána forgalom nem volt ugyan, de a széle olyan, mint a patchwork-takaró. Aszfaltból és kátyúból. Mire a faluig értem, ahonnan jó volt az út, elátkoztam az összes útkezelő vállalatot. Pedig ha lehetett, középen mentem.
Eztán, megszabadulva a kátyútól, és egy alkalmas helyen a nonsensitive betéttől egész kellemes lett a táj. Míg keresztúthoz érkeztem: Földes vagy Kaba? Hol egy térkép? Egy GPS? Vagy egy rőzseszedő anyóka? Emlékeimre hagyatkozva K. felé indultam, bízva abban, hogy nem érinti a 4-es főutat.
Az eredeti elgondolásban egy kellemes pancsolás is szerepelt a Keleti-főcsatornában, de ez a programpont az esőre álló idő, a mocsatos víz és a fürdőruha teljes hiányára való hivatkozás miatt kimaradt. Az esőre állás hamarosan elhagyta a második szót a kifejezésből, és istenesen szakadni kezdett. Tekertem. Ember alig, de az is mind engem szánt. Eltekertem egy álló kocsi mellett- három kigyúrt, kopaszra borotvált úr ült benne. Mit kerestek erre? A lányaik a négyesen sétálgattak! Jól megnéztek. Hálát rebegtem a szakadó esőnek. Szó szerint megúsztam.
Kaba után újra szép idő lett. Maradék kajámat eltüntettem, és vígan nekivágtam Bárándnak. Vagy arra megyek, vagy a négyesen. Más út nincs. Víg kedvem a 42-ig tartott. Az első, Romániából (Ártánd) Ladány felé dübörgő kamion után megértettem, mért óvtak a kollégáim annyira ettől az úttól. Tilos is rajta bicajozni.
A sárrétudvari leágazóig bírtam idegekkel. Ha jött egy kamion, lementem az út menti kavicsra. Mountain bike-kal nem nagy kunszt. De a leágazó után beszűkült a kavicságy. Arrébb volt egy kis földút, de ott az eső miatt minden totál sár volt (néprajzilag ez a terület a Sárrét. Miért?)
Tehát az utolsó 2 kilit- toltam. Még így sem volt semmi a sok teherautó. Egy centit nem mentek beljebb!
A kollégáim ismét jól szórakoztak, amikor sárosan, tönkreázva beértem a suliba azt a kérdést feszegetve: "De hogy tudnak a pasik biciklizni?"
Szerencsére nem voltak még bent sokan...
Ha a következő osztály az agyamra megy, valami mást találok ki, hogy kibírjam velük érettségiig. Ez az útvonal egészen jól futhatónak tűnik...
Megyek veled. Nekem is épp van egy nagyon kemény osztályom. Még 4 év, mire elballagnak :)
És persze gratula a kitartáshoz!! (NIKE ezekszerint kimaradt?)