Egyszer csak ez is eljött, amire hetek óta készültem. Nem régebb óta, bevallom, de aki olvas, tudhatja, hogy nem is lett volna, nem is volt több időm. Az annál intenzívebb. A rengeteg edzés miatt most először indultam el úgy, hogy nem izgultam. Előtte a két versenyen szétevett az ideg. Most nem. Nyugodt voltam, laza, és biztosan tudtam, hogy mire lehetek képes. Bár az időtervem 4 óra 30 percre szólt, alaposan kidolgozva, hol hogyan megyek, ez azért nem pont így sikerült.
Rajt után azonnal túl magas lett a pulzusom, és Mesterem lekorlátozott, hogy annál magasabb ne legyen. Szóval, az első fél szakasz, nagyjából a Jumbokempingig, eléggé hatékonytalan volt. Köszönet Csanya mesternek, aki vakságom ellenére szépen átvezetett a bozótoson, aztán otthagytam. Szóval, a mezőny végén indultunk, és a mezőig ott is maradtam. Ekkor kezdtem el kicsit szedni a lábam, és hamar átverekedtem magam a mezőny nagy részén. Az Üröm és Jenő közötti földúton beálltam egy lány és srác mögé, és jó darabig velük utaztam, vártam, hogy essen csak a pulzusom, majd mikor megtörtént, elléptem. Innentől sokáig magamban futottam. Teveim szerint Jenő után az enyhe emelkedőn sprinteltem volna egyet, de ott letettem a szándékomról, volt egy érzésem, hogy nem lenne jó vége a későbbiekre nézve. Meglepően jól haladtam, a csobánkai ellenőrző pont előtti lejtőn meg is toltam. A sorompó után értem utól két barlangász cimborát, meg Attilát, aki csatlakozott hozzám, és a többieket magunk mögött hagyva együtt futottunk nagyon sokáig. Ő nem ismerte a terepet, én meg nem látok, megbeszéltük, kicsit segítjük egymást. Aztán idővel ellépett, és csak a Szántói nyeregben találkoztunk. Itt nem is álltam meg, nem kértek papírt, én meg frissítést, csak futottam tovább. Attila ekkor kapkodta össze a motyóját, és eredt utánam. Mint kiderült, engem várt. Még az emelkedő előtt egy sporttárs megelőzött minket, de a meredeken visszaelőztük. A szerpentinen azt hittem, nagyon jól fogok felmenni, de olyan érzésem volt, hogy küszködök. Mint az időből kiderült, jó tempót mentem. Attila itt eléggé húzott, sokat segített. A tetőn az erdőbe érve beborult, és ez sokat segített a látásomban, hogy nem zavart a fény-árnyék játék.
Itt Attila elengedett, mert látta, hogy mennék, úgyhogy nekiiramodtam. Aztán utolért megint, rájött, továbbra sem ismeri az utat, és túljutott a holtpontján. Az aszfaltnál bélyegeztek, a flaszteren pedig nekiiramodtunk, eléggé jó ütemet diktáltam.
A Kétbükkfa-nyeregben végre rendesen frissítettem, és kipróbáltam a folyékony magnézium B6 keveréket, ami előbb jó, aztán rettentően pocsék volt, de egy darabig hatott az egyre inkább jelentkező görcs ellen. Telefonáltam Bogárkámnak, hogy itt vagyok, ő örült, hogy megvagyok, és mint kiderült, az időtervemhez képest két perc előnyben vagyunk. Itt még 10-11. helyen álltunk Attilával. Osztán nekiiramodtunk lefele, Mária pad felé, bokatörő mutatvánnyal Attila vezetett, én meg vakon bízva mentem utána. Mária padtól a sárga kereszten kezdődött az első holtpontom, egyszerűen nem akart véget érni. Megint Szántói-nyereg, frissítés, mint kiderült itt már 8-9. helyen álltunk. Valahogy két ember elkavarhatott, mert mi ugyan nem előztünk senkit.
És ezután jött a legkínkeservesebb része a versenynek. A Hosszú-hegyi dózerúton visszafele van egy, annál hosszabb, monotonabb emelkedő. Hát, ezt nem kívántam, pedig tudtam, hogy itt van, itt szoktam edzeni. Megint jöttek a görcsök, ezúttal ott, ahol nem is gondoltam, hogy lehet. A két farpofám merevedett meg, és a két lábam olyan volt, mintha darabonként lett volna nehezebb, mint én. Küldtem Attilát, de ő sem tolta neki. A síkon és a lejtőkön kezdtem magam összekapni, és a sorompó előtt Attila bejelentette, hogy előttünk fut valaki. Esélytelen, gondoltam, ezt nem eresztem, és nekiiramodtam. Attila szorgalmasan küzdött velem, és az ellenőrző pontnál már én adtam először a papírt pöcsételni. Attilától elköszöntem, és mindketőjüket otthagyva, megint tolni kezdtem. Rájöttem, hogy a csobánkai műútig sokkal hosszabb a szakasz, mint máskor. Valaki kinyújtotta, direkt miattam, hogy bosszantson, fárasszon, és rontsa az időmet, esélyemet.
Műút, frissítés, pecsét, befut Attila, megint elköszönünk, és rohanok is. Ahol a kerékpárút letér jobbra, egy sporttárs mérgelődik, nem tudja, merre. Mutatom neki, megyek utána, aztán előtte, megint utána, aztán a murvás úton megint elé vágok, ezt már nem hagyom, ez a hely már az enyém, és kezdem megint tolni, a sporttársat otthagyni.
A jenői ellenőrzőpontnál megint befogok egy idősebb versenyzőt, kiderül, nem ismeri az utat, mutatom neki, és futunk egymás mellett. Egyáltalán nem ismeri a terepet. Megbeszéljük, hogy mennem kellene, mert az utolsó öt kilométerre a Mester feloldotta a pulzuslimitet, tolhatom neki. Mondja, toljam, majd odatalál, mondom, hogy a) nincs erőm tolni, örülök, hogy élek, lélegzek, és vannak még lábaim, amik visznek b) a házak között úgyis eltévedek, nem látom a szalagokat, a bozótosban meg már ismerem. Kooperáció, addig vezetem én őt, aztán ő emgem, majd váltunk... szóval így. Mem lesz meg a négy és fél? Kár, de ez van. Én úgy érzem, mindent elkövettem, ennyire tellett. Kezdek szkeptikus lenni, és persze nagyon-nagyon fáradt.
Jumbo kempingnél nincs ellenőrzőpont. Csábít a rövidebb, egyszerűbb út, de hát az útvonalat illik tartani. Átvágunk, kanyargunk beérünk a házak közé, aztán nyomot, szalagot, emléket veszítünk. Telefon Bogárkának, hogy nincs meg az út, és különben is felrobbanok. Visszahív, hogy eddig mindenki eltévedt, és ott jövünk le, ahol akarunk. A fenébe, messze vagyunk az általam ismert úttól, itt meg nem ismerem a környéket. Az idősebb sporttárs bemondja, hogy a Rókahegyi út... hoppá, ez az, ami Üröm és Csillaghegy között van, ebből nyílik a Rókavár utca, annak a végén a cél... futás, le a lejtőn, ahogy bírok. Hátranézek, látom igyekszik a versenytárs. Kérdem, odatalál-e, nem, nem pesti, kocsival hozták, nem ismeri az utcákat. Rendben, ez nem sportszerű ha itthagynám. Lassítok, ő gyorsít, megyünk együtt. Nem fogom pont most itthagyni, mikor eddig segített. Rókavár utca elején tisztázzuk, most már ismeri az utat, én meg végre elkezdek hajrázni. Illetve kimaradt a rajt után, hogy itt még van egy emelkedő, ha kicsi is, de emelkedő. Pont ez kell most, prostituált hosszúnak érzem, de legyűröm. Kezd lejteni, én meg pörgetem a lépteim. Mögöttem cipőcsattogást hallok, kizárt, hogy utolért, hát szaporázom. Kanyar, Bogárka kiabál, hogy "Hajrá Szívem!!!", épn pedig megkezdem az utolsó sprintet, a karjaiba. Az időm végül 4,38,13, sebaj, akkor is jó, következő örömhír, hogy abszolút 5. hely, és korosztályos 2.!
Kiderül, hogy mögöttem az egyik utcából lekevertek páran, ők fordultak utánam, őket hallottam. Úgy látszik, ez a verseny sokaknak az eltévedéséről szólt, de akkor is, első terep ultrám, első ultramarathonom, és nagyon, de nagyon boldog vagyok!!! És hálás mindazoknak, akik segítettek a versenyen, mikor benyögtem az ellenőrző és frissítő pontoknál, hogy vak vagyok adtak a kezembe mindent, a banánt pucolva, a versenytársaknak, akik átvezettek a nehéz részeken, Bogárkámnak, aki az edzéseken, azon a rengetegen, és itt a versenyen is, mindent a fenekem alá, és a kezembe tett, kiszolgált, szurkolt, biztatott, fotózott. És persze köszönet a Mesteremnek is, aki hat hét alatt ennyit ki tudott hozni belőlem.
Nyócbucka, az első terepultra versenyem
Egyhetes edzőtábor Jósvafő környékén
avagy terepfutás nyaralásnak álcázva
(hosszú lesz)
Szombat kora délután érkeztünk meg szívem csücskét jelentő falucskába, Jósvafőre, a Torna-Gömöri karszt szívébe. Enyhe kifejezés, hogy rohadt meleg volt, estére le is szakadt az ég, tisztességesen. Ideális terep előkészítés a sűrű terepfutó program előtt, legalább dágványban nem fogok hiányt szenvedni. Bejelentkezés a kocsmában, az ismerősök felfedezik, hogy ismét itt vagyok, örülünk a helynek, a tájnak, embereknek, és a nyugalomnak. Meg az olcsó sörnek. Az egész tetőtér a mienk, a kutya végig tudja aludni az összes ágyat. Bogárkával lábáztatás a meleg délutánban a patakban, a kutya búvárkodik.
A szombatot túrával kezdtük. A kéken átmentünk Aggtelekre, megállapítva, hogy ott a lejövetel nem éppen futásra van kitalálva, nem baj, ennyi belefér.
Aztán kaja a büfésoron, sör, és a Kecső-völgy felé indultunk vissza. Csodaszép hely, azonban a rengeteg dágvány és a csalánrengeteg miatt úgy döntünk, nem fogok erre futni, semmi értelme, a legtöbb hely nem futóterep. Versenyre kiváló, lehet szívni rendesen, de nem edzeni. Mire visszaérünk, beborul, és megint szakad. Remek, lehet az agyagon csúszkálni, már első nap úgy fogok kinézni, mint a kisdisznó. Eláll, kisüt a nap, már késő van, nekivágok. Bogárkámmal felmegyünk a toronyhoz, átöltözök, a cuccot nála hagyom, az övtatyóban csak pia meg nasi, telefon.
Meredek, nagy szint fel a Kaffka rétig, aztán hullámvasutazás a töbrökben, és kiérek Aggtelek előtt a nyílt részre. Remekül szemembe süt a nap, így nem is próbálkozom, inkább visszafutok a Tengerszemig. Fordulok, és ismét neki a hegynek, hullámvasutazás, nyílt résznél megint fordulás, megint Tengerszem. Legalább a szintnek adok. A végén tolnom kell a hegymenetet, megint fel, de a rét előtt a nagy iramban benézek egy leágazást, és leereszkedem egy jól futható völgyön át a Kecső felé. Visszafele már érzem, hogy emelkedik ez is rendesen, és a Tengerszemnél rájövök, még mindig van időm, hát ismét felfutok a hegytetőre. A toronyhoz időben érkezem, pont lejár a két és fél óra. Kellemes fáradtság, a kocsmában hideg a sör, Bogárkával elégedettek vagyunk, elkezdődött a munka.
Hétfőn átbuszozunk Szögligetre. Imádom ezt a falut is, sokat járunk ide barlangászni. A falu szélén átöltözöm, van másfél óra futásom, Bogárkának elmondom, hova telepedjenek le Álmoskutyával és várjanak.
A műúton, ami gyenge terepnek is beillik, kifutok a Szalamandra házig. Innen az Alsó-hegyi zsombolytúrák során jól ismert, és eddig szidott meredek vízmosáson nekivágok Alsóhegynek. Durva emelkedő, lefele pedig bokatörő lesz. A Bába-völgy elején rájövök, hogy eddig itt gumicsizmában, meg overalban szoktam járni, a csalán ellen ez véd, de nem a testhez álló futógönc, a csalán hatalmas, a dágvány óceánnyi. Megint fordulok, leereszkedem a piroson a műútig. Lefele technikai, felfele erőnléti edzés. Még kétszer megjárom ezt, majd a lezárt műúton elindulok fel, fel, fel Derenk felé. Mikor látom az órán, hogy fogy az időm, megpörgetem, és visszaereszkedem. A patakparton egy árnyas, csodás helyen várnak, Bogárkám, meg Álmos kutya. Bele a vízbe, a kánikulában jól esik a hideg víz a lábamnak, evés, ivás, pihi.
Aztán nekivágunk túrázni, felmegyünk Derenkre. Jegyzem az útvonalat, régen és keveset jártam erre. Derenk továbbra is csodálatos, dágványos, de romantikus, bár akiket innen eltelepítettek, azoknak biztos nem az. Romközség, a nevében rejlő titokzatossággal. Majd megyünk tovább, ismét leereszkedünk a Ménes-völgybe, követjük a kéket.
A Puska Pál-forrásnál kicsit pihizünk, iszunk a friss vízből, és megyünk tovább, felfele. Bogárka sajnál, hogy másnap mennyi szintet fogok futni. Aztán felérünk Szelcepusztára. Egy darabig a műúton megyünk, majd átvágunk a mezőn, be az erdőbe, és rájövök, ez lesz a legjobban futható szakasz. Sokáig megyünk, és jó idő múlva jutunk ki a Jósvafői pincesorhoz. Innen megint kanyar, átvágunk a Szelce tetejéhez, át a Gergés-lápa töbrös, nyílt fennsíkjához, majd leereszkedünk Jósvafőre. Kellemes, hatékony nap volt. Kicsit izgulok a másnap miatt.
Kedden izgatottan kelek. Reggeli, majd punnyadás. A buszra feltesz Bogárkám. Szögliget, kisétálok a falu végéig. A kereszt árnyékában átöltözöm, telefon, hogy indulok, úgysem lesz már sokat térerő. Nekivágok. A Szalamandra házig sima, bemelegítés.
Aztán fel a szerpentinen, el Szádvár alatt, tovább Derenk felé. Nem sokkal a romközség előtt hagyom el az aszfalt maradványait. Innentől valóban terep, hol kemény, hol dágvány, hol sziklás, hol keréknyomos, ágas út. A falun átfutok, a forrás előtt kialakult tengeren átgázolok, úgyis mindegy, ez legalább tiszta víz. A falu után tempós hullámvasutazás, majd ereszkedem lefele. Ahol tegnap gyalogtempóban csúszkáltunk, most egyszerűen leteperek ezerrel. A lábam bírja. A Puska Pál-forrás után lejár a kellemes alacsony pulzushatárolt időm. Innentől jönnek a pár perces, igen magasra tett pulzushatárú tempófutások.
Emelkedővel kezdem, nem baj, végre nekiereszthetem magam a hegyoldalnak, nem kell kimélnem magam, nem fog le állandóan a csipogás. Vagy negyven biciklis küzd felfele, őrültnek néznek, ahogy erős sprintben rohanok el mellettük, felfele, aztán kirobbanok az erdőből a szélső háznál Szelcepusztán, és ahogy ráfordulok az aszfaltra, leesik a pulzus, muszáj tolni a sprintet. A bicósok eleje itt várja a többieket, néznek, mint a lőtt medvére. Pár száz méterrel arrébb lejár az első, kis szuszogásos kocogás, és máris indul a következő. Mivel emelkedő nincs, viszont átfutok a réten, nem bírom jobban a gyorsítást, külön küzdelem, hogy az alsó határt elérjem. Az erdő egyenletes terepén aztán nekirohanok, jön az első enyhe emelkedő, rohanok, csőlátásom van. Kis sík, lejár az idő, itt kellemes kocogással lazítok, és jön a harmadik. Itt már enyhe emelkedők, az alsó zónával küzdök, síkon meg életveszélyes tempóban rohanok a fák között. A negyedik tempó után érek ki a pincesorhoz. Hihetetlen, gondolom, hát megy ez, ha engedik. A maradék kellemes futás, megint az alacsony pulzussal. Bár úgy beszéltük meg Bogárkával, hogy a falu felett vár, ha bejelentkezem telefonon, csörgök, hogy a kocsmában várjon sörrel, nem állok meg. Egy lendülettel futok át a falun, és a kocsmában már dicsekszünk is, hogy Szögliget, Drenk, Szelcepuszta, Jósvafő útvonal két óra kereken. Valamivel kevesebb, mint 20 km, és a szint valami 700 lehet. Hát ez után jól esett a szilvapálesz is, meg az esti lazulás.
Szerda volt a leglazább nap. Megpróbáltunk a patak melletti földúton átmenni Színpetriig, hogy a síkterepi futást itt tegyem meg, de járhatatlan az út, nem futóedzésre való. Bánatunkban felmentünk a Tengerszem szálló éttermébe, ahol megszokott módon világbajnok vadhúst ettem, Bogárka meg valami mást, de az is finom volt. Túrós palacsinta, és a kevés helyen található csapolt Borostyán, hát adtunk az élvezeteknek. Alvás délután, majd megalkottam a síkfutást. Bogárkám letelepedett kutyástul a Kossuth-barlang előtt, én meg felfutottam a Vass Imre-barlangig, átvágtam a fennsíkon, tettem egy kört, és vissza hozzá. Ezt még kétszer megismételtem, aztán kis kocsmázás, alvás.
Na, a csütörtök kellemetlen meglepetés. Úgy rémlett, ezen a napon is két óra terep, de kiderült, hogy csak másfél. Kár, pedig megint Szögliget-Jósvafő távot akartam futni. Ráadásul ki lett adva, hogy a második fele emelkedői magas pulzusssal, elég magassal. Jó, Tengerszem, Kaffka rét, le a Kecső felé, aztán ott járt le a 45 perc. Visszafele már toltam, ez a hegymenet. A kisebbik. Leereszkedtem a Tengerszemhez, ott ücsörgött Bogárkám. Fordultam, és most csak a hegytetőig mentem. Eddig elég meredek, itt-ott technikás, ad rendesen a lábnak, szívnek, tüdőnek. Még ötször rohantam fel, meglett az idő. A lábam duzzadt, erőtől, meg a melegtől. Laza kolbászevés a lenti kocsmában, isteni sült debreceni, hideg sör, de a rekkenő kánikulát nem enyhíti, ezért fogtuk a plédet, kutyát, sört, és kisétáltunk a Kossuth-barlang forrásához. Árnyas fa, sör, belegázolunk a patakba, többször is, a kutya megállás nélkül ki-be mászkál. Elégedettek vagyunk, az edzések hete befejeződött, érzem az erőmet, hatékony volt a Mester programja, és vasárnap igyekszem is erről tanúbizonyságot tenni. Innentől már csak lazítás, este sörözés, pálinkázás, és szomorkodás, hogy hamar véget ért a hét Jósvafőn.
A pénteki hazautazás a pihenőnap, ha lehet a hét órás buszozás, vonatozás, megint vonatozás, metrózás programot ennek nevezni.
Hőségjárat
Csillaghegy - Pilis-tető sebesjárat
Kellemes péntek délelőtti kánikula, rekkenő hőség, forróság a HÉV-en. Így érkeztem meg Csillaghegyre. Aztán átvedlettem futógöncbe, és nekivágtam a piroson Róka-hegynek. Onnan átvágás a mezőn, ahogy az itener írja, műút, és a földúton már robogtam is Pilisborosjenő felé. Már ha lehet 35 fokban robogni. Ahogy kezdtem kaptatni a falu után a csobánkai nyereg felé, elfogyott az első fél liter lötyi, meg banán, nápolyi. Kellemes volt a murvás úton futni a tűző napon, a nyakam tisztességesen leégett. Időnként feltámadt a szél, és az erdő széle előtt volt szerencsém szembetalálkozni egy porördöggel, a siklóernyősök rémével. Az árnyék sem volt kellemesebb, és Hosszú-hegy közepe táján elfogyott a második fél liter is, meg még egy banán. No, gyakorolni kell a frissítést, ki lett adva. Alamuszi emelkedők, bár ismerem őket, mert nem először futok erre. A Pilis-tető szerpentinje ismerősként üdvözölt, most persze többet futottam, meg melegebb is vlt. Elfogyott az utolsó fél liter is, de mire felértem a tetejére, ahol a napi edzésadagom véget ért, már várt rám Bogárkám, finom ásványvízzel, kesudióztunk, meg nápolyiztunk, Álmos kutya örvendezett nekem, aztán gyíkra vadászott, meg lógatta a nyelvét.
Kicsivel ésőbb egy sör meg egy fröccs mellett elmélkedtünk, már amennyit a futáson lehet elmélkedni. Menni fog ez, erre jutottunk, meg arra, hogy a Mester edzésprogramja igen hatékony, legalábbis nékem nagyon bevált. És azt is kielemztük, hogy holnaptól egyhét Jósvafő, ami nyaralás, és egyben edzőtábor is. Napi terepi edzések, hol sok, hol kevés, és már fejben és a térképen az isjmert útvonalakat vonalaztam, merre fogok futni, merre túrázunk Bogárkával, hol fog várni, vagy éppen utamra engedni. Szóval, minden úgy néz ki, hogy termékeny hét lesz, és minden remény megvan rá, hogy a végén egy igen jó futással koronázom meg az eddigi munkánkat.
Úgyhogy most egy hétig nem leszek internet közelében, vagyis nem tudok majd blogot írni. De amint visszatértem, úgyis beszámolok az egy hétről. Addig is, mivel többen kérdezték, nyilvánossá tettem az edzésnaplómat.
Szigeti szünet
Az erre a hétre rendelt három szigeti futásom után most egy darabig nem fogom koptatni a rekortánt. Hétfőn letudtam az egy órát, négyszer négy perces tempóval. A meleg érezteti hatását, bár eddig abban a hitben éltem, hogy bírom a kánikulát. Én igen, de a szervezetem ezek szerint nem. Lelassultam, és a lábam hiába ment volna, a pulzusom egyfolytában ugrott fel. A tempóknál ugyanez volt a helyzet. Szerdán egyenletes két kör, 54 perc kellett hozzá, ami nem az én formám, és a pulzusom továbbra sem engedett meg gyorsabb tempót. Csütörtökön pedig másfél óra, egy óra lassú, ami nem volt jobb az előző napokhoz képest, majd fél óra tempó, folyamatosan. Ez már kellemes utazósebesség volt, bár ebben a pulzuszónában máskor jobban hasítok. Hét km-re lett elég a fél óra, sebaj, a meleghez képest ez sem olyan rossz. A végén még laza kocogással levezettem a megkezedett kört, így lett négy szigetkör.
Most pedig kezdődik a terepi több mint egy hét. Ma Pilis, aztán egy hétig nem lesz net, mert megyünk Bogárkával Jósvafőre nyaralni. Bár inkább úgy fogjuk fel, hogy edzőtáborozni, mert az egész hét arról fog szólni, hogy minden nap gyűröm a terepet, igen intenzíven. Aztán majd meglátjuk, milyen feladatokkal fogom folytatni. Este még írok egy kicsit a mai pilisi futásról.
A pihenés hete(?), ami igen jól esett
Elméletileg ez egy pihenő hét volt. A hétfő biztos, mert akkor nem volt futás. Kedden és szerdán a szokásos szigeti körözés, most rövidebb idejű, de több egymásutáni tempófutást kaptam feladatnak, így azért kicsit megizzasztott, de igen jól esett. Szerdán kora reggel mentem ki lenyomni az egy órát, amit kicsit lassúra vettem, így is 55 perc lett csak, hogy két kerek köröm legyen. Végig az alsó pulzushatáron futottam. Meglepett, hogy ennyire korán ilyen sokan voltak kint.
Csütörtön aztán nekiszabadultam ismét a terepnek. Másfél órát kaptam csak, ebbe gondoltam belepréselni a Pilis-kört. bemelegítésnek felkocogás Szántóról a nyeregbe, onnan pedig a csúcs, át Két-bükkfa-nyereg, le Mária-pad, sárga kereszten pedig vissza a Szántói nyereg. Nem kellett hozzá másfél óra, elég volt alig 1ó20p. Pedig végig alacsony pulzus volt engedve, kivéve a vége, hogy ott tolhatom neki az emelkedőket. Hát, abból nem volt sok, szinte semmi, de azért vágtáztam egyet a sárga kereszten. A szerpentin már kimondottan kezdem élvezni, egyre jobb barátok leszünk, olyan érzésem van. Aztán a nyeregben találkoztunk Bogárkával, és hazatúráztunk a 8 bucka útvonalán egészen Csillaghegyig. Így az útvonal most már teljesen tiszta.
Péntek még egy kis sziget, egy óra, a végét tolnom kelett, aztán levezetni. Enyhe szemerkélősnek tűnő idő, és alig futó, más meg senki, szabad a pálya. Két és egynegyed kör lett, kitöltöttem az időmet böcsülettel. És már vártam a hétvégi terepezést:
Ami ezúttal két nap pihi Kevélyeken, a kunyhóban, és így edzés hazai pályán. Szombaton még este másfél óra, kellemes kocogás, még alacsonyabbra vette a Mester a pulzusértékemet. Kunyhó, piros négyzet, zöld kereszt, zöldön fel a Kevély-nyeregbe, hogy legyen az elején is egy kis szint. Aztán kéken le Csobánka fel, tartva az útvonalat a műúton át irány Hosszú-hegy, és a sorompónál hátra arc, vissza, egészen a Kevély-nyeregig. Itt, a felfutásnál már kaptam emelt pulzushatárt, tolhatttam neki, ami nagyon jól esett, meg sem álltam a nyeregben, hanem nekiszaladtam a Nagy-Kevély csúcsának, és onnan már laza kocogásban visszaereszkedtem a kunyhóhoz, ahol finom vacsival, hideg sörrel meg izolötyivel várt Bogárkám.
Vasárnapra két óra volt adva, így az előző napi utat megtoldottam. Visszafele nem álltam meg a kunyhónál, hanem a piroson tovább kocogtam a Budakalász-Üröm műútig, és onnan visszafutottam, hogy még tolhassak egy kis szintet. Valami 180 méter állítólag, két kilométeren. Kellemes volt. Kár, hogy erre a napra nem volt emelt pulzusszintem, ezért erősen vissza is kellett fogjam magam, így azért meglett a két óra.
Ezek után kiváncsi vagyok, milyen feladatot kapok a következő két hétre! Tudom, hogy nagyon-nagyon sok terep lesz, és ezt roppant módon várom is!
Sportos hét
Ha futás szempontjából nézem, az elmúlt hét volt az eddigi legsportosabb hetem. Márpedig ez a blog a futásról szól. Előző héten szombaton a verseny után nem sokat kellett pihennem, nem fáradtam el igazán.
Éppen ezért a Mester által kiadott hétfői pihenőt nem értékeltem, ezért engedélyezett egy óra laza futást a szigeten, amibe én komótosan két kört tettem bele. Nagyon jó pihentető, kikapcsoló volt.
Kedden azonban már kemény feladatom volt. Fél óra lassú futás, fél óra három lépcsős tempófutás, aztán megint fél óra nyugis futás. Hát, a távot jól számoltam előre, pont három és fél kör fért bele a szigeten. Elég sportos volt! Este Bogárkámmal, enyhe fáradtsággal, és azzal a tudattal feküdtem le, hogy másnap terep.
Szántóról indulva felkocogtam a nyeregbe, onnan pedig nekivágtam a Pilis-tetőre vezető szerpentinnek. Nagyon-nagyon régen jártam erre, semmire sem emlékeztem, de nem baj, majd elkolbászolok a vidéken, ha kicsit vak is vagyok, sebaj, nagy baj nem történhet. Elég sokat futkorásztam, völgyekben le, aztán völgyekben fel, gerinceken, susnyásban, dagonyában, szóval öt óra múlva érkeztem meg Szentkeresztre, ahol feltöltöttem frissítő tartalékaimat, aztán mivel itt sokat kellett volna várni a buszra, így inkább átfutottam Szántóra, ahol nem sokkal később jött is a busz. Na, ma este már valóban éreztem fáradtságot, de jól esett, nagyon jól. Egyébként nem volt vészes, úgy érzem, kezdem bírni a hegyet, a távot, és az időbeni terhelést is.
Csütörtökön meglepve vettem észre, hogy a vádlimon megjelent egy új izomköteg, amiről eddig nem is tudtam, hogy van, hogy pont ott, és minek. De már van, és kész. Este pihenő, ez volt előírva, és a tegnapi nap miatt nem mertem erőltetni, mert nem akarok lesérülni, mint a LAM előtt.
Pénteken megint sziget, fél óra nyugodt futás, fél óra több lépcsős tempófutás. Kemény volt, gyorsulást éreztem, az utolsó adagban kicsit meglepett, mekkora távot tettem meg adott idő alatt.
Szombaton a régi bevált(mármint a régi az elmúlt pár hetet jelenti) Szántó, nyereg, Hosszú-hegy gerince útvonal, aztán a Redlingeren fel Nagy-Kevélyre. Most alacsony pulzussal kellett futnom, azonban most is a magas pulzusú legutóbbi időmet futottam, illetve kicsit rosszabbat csak, 13,5 percet. Másfél óra, elég kellemes terepezés.
Vasárnap telt a legjobban. Bogárkával összekötöttük az edzésemet és a közös kirándulást. Szántóra kibuszoztunk, Ő ment túrázni, én futni, és megbeszéltük a találkát Pilis-tetőn. Aztán felkocogtam a nyeregbe, nekivágtam Hosszú-hegynek, és elfutottam a kék jelzés utáni sorompóig. Ott hátra arc, vissza, aztán nekivágtam a szerpentinnek, a hegynek, hogy találkozzak Bogárkámmal. Mértem az időt, hogy a későbbiekben legyen viszonyítási alapom. A nyeregtől a tetőig 23,5 perc lett, aminek roppant módon tudtam örülni. Aztán tovább kirándultunk, Két-bükkfa, meg Szentkereszt határa, azátn Szántó, ahol kellemeset fröccsöztünk, söröztünk a kocsmában, mire jött a busz.
Most pedig roppant módon várom a jövö hetet, hogy kezdjem előlről az egészet, illetve továbbléphessek, fejlődjek, erősödjek, hogy egyszer jó terepfutóvá legyek!
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2011-11 hó (1 bejegyzés)
2011-09 hó (1 bejegyzés)
2011-04 hó (2 bejegyzés)
2011-03 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-04 hó (1 bejegyzés)
2010-01 hó (1 bejegyzés)
2009-12 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (3 bejegyzés)
2009-10 hó (1 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (6 bejegyzés)
2009-06 hó (7 bejegyzés)