Arra pontosan emlékszem, hogy tavaly reggel hat órakor voltam itt, most még csak negyed kettő, úgy tűnik, van egy kis előnyom tavalyhoz képest, még úgy is, hogy két órával hamarabb volt a rajt. Számolgatom vajon hol ér majd a virradat. Tudom, hogy négy és fél öt között már világosodni fog, de nem merek tippelni, mert innen még hatvan kilométer a cél és bármikor beüthet bármi, vagy jöhet a vég. Egyelőre tudok futni és most érzem úgy először, hogy egy jó ideje sikerült a ritmust tartanom. A tempóval nem foglalkozom, a lényeg, hogy menjen a futás. Haladunk lassan a sötét üres utcákon, elöl én, mögöttem száz méterre követ Ági kocsival. Néha egy – egy autó elmegy mellettünk, más nem történik. Világos felé közelítünk, ez megint ismerős vidék. Nyaraltam is erre már néhányszor és akkor reggelenként ezen az úton futottam. Jól esik, hogy tudom, hogy melyik kanyar után mi következik. Egyszer csak a távolban, mintha egy futót látnék, de még nagyon messze van, lehet, hogy nem is jól látom. A saját ritmusomra figyelek. Ha nehéznek érzem a futást, próbálom a tempót lassítani, úgy, hogy kisebbeket lépek, de a ritmust tartom.
Egyszer csak egy kis róka sétál ki elém az útra, de az ellenkező irányba bambul, mert egy onnan hangos társaság közeleg. Nem vesz észre engem, azt nézem, hogy lassan meg kell álljak, nehogy neki menjek, mikor észrevesz és egy nagy ugrással benn terem az út menti sűrűbe. Ettől egy rókának óvatosabbnak kell lennie, különben nehéz, vagy rövid élete lesz.
Egy idő után aztán megint látom az előttem lévőt. Tényleg futó, sőt már látom, hogy bringás kísérője is van és autó is gurul utána. Nem tölt el semmilyen érzéssel, hogy újabb futót fogok utolérni. Még mindig az van a fejemben, hogy nagyon sok van még vissza. Talán azért vagyok vele így, mert tavaly Kenesétől szakadtam össze teljesen és Almádi után már gyakorlatilag nem sokat futottam. Majd, ha már ott leszek és jól leszek, akkor majd elhiszem, addig csak figyelem magam és várok. Olyan, mintha kívülről figyelném magam, egy filmen. A világosi vasúti átjáró felé közeledünk. Az előttem lévő percről-percre közelebb van. Úgy számolom, hogy a feljáró elejénél utolérjük. Nekem úgy tűnik ebből a távolságból, mintha gyalogolna. De ahhoz viszont túl nagy a sebessége. Biztosan rosszul látom, sötét is van, meg fáradt lehet a szemem is. A feljáró elején tényleg közel kerülök hozzájuk, itt már csak a bringás kísérőjével mennek. Egy pillanatra megállnak és a kísérő kiáltva kérdezi tőlem, hogy jobbra vagy balra. Jobbra kiáltom vissza, fel a vasúthoz. Az emelkedő aljában én is sétára váltok, de így már nem közeledek, kb. 20-30 méter távolságból követem őket, engem meg Ági az autóval. A zajokból úgy hallom szerencsénk van, és nem kell majd megállnunk, mert az emelkedő közepén járhatunk, amikor elindul egy vonat az állomásról. A frissítő ponton Zsotyek vár, kínálgat is, de nem rendezek nagy evést, egy marék mogyoróval és egy pohár vízzel indulok neki az emelkedőnek. Elköszönök Ágitól, mert itt a bringaúton nem tud utánam jönni, megbeszéljük, hogy hol találkozzunk, aztán gyerünk. Tudom, hogy ez a szakasz szép hosszan emelkedős tavaly egy lépést sem tudtam futni rajta. Igazából most is jól jönne egy kis pihenő, úgy döntök, nem fogom erőltetni. Aztán amikor felérek az első emelkedő tetejére, már úgy érzem, hogy azért megpróbálom, hiszen nem tűnik olyan meredeknek. Kinézek egy táblát a távolban, pár száz méter lehet, addig futok. Ez megvan, nem volt vészes. Egy kis séta, aztán egy újabb célpont, gyerünk. A teniszpálya sarkánál Ági vár, már nem is csodálkozom, hogy hogyan talált ide. Iszom egy kis Gatorade-t aztán tovább. Az előbb utolért futót viszont annyira nem látom, hogy azon gondolkodom, hogy lehet, hogy stafétás futó volt és lecserélték, vagy beült a kocsiba és befejezte? Furcsa, hogy ilyen rövid idő alatt újra látótávolságon kívül került tőlem. Aztán kutyaugatást hallok a távolból és arra gondolok, hogy ő lehet az, akkor viszont nincs is olyan messze. Ez a gondolat egy kicsit elvonja a figyelmemet a fáradtságtól. Hamarosan engem is megugat az a kutya és amikor éppen elbizonytalanodok, hogy jobbra vagy balra forduljak, Ági jelenik meg a jobb oldali utca végén. Jaj de jó, nem kell a nyilakat keresgélnem, megyek a kocsi felé. Az aligai alagút szélén egy mécses, de nem ér el hozzám, hogy ez a verseny miatt lehet ott. Aztán amikor a tavalyi frissítő helyére érek és látom, a földön a kézzel írt és kővel rögzített papírt, már gondolom, hogy ez a közelgő frissítő állomás személyzetének alkotása, sőt nem messze látok is valakit sétálni előttünk. A frissítő pontok SK és csapata sürög, forog, a hajnali idő ellenére mindannyian igen aktívak. Velük, ha jól emlékszem utoljára Edericsnél találkoztam. Azóta eltelt néhány óra, majdnem 12, de érdekes, hogy nem vagyok sokkal fáradtabb. Itt is megköszönöm a figyelmet és megyek tovább, annál inkább, mivel megint feltűnt előttem a rég nem látott üldözöttem. Futás közben érzem viszont, hogy kezd az erőm elhagyni, valamit ennem kell majd. A tíz perc futás során lassan utolérem az előttem lévőt. De ahogy közeledek, valaki kiugrik a kísérő autóból és együtt gyalogol a versenyzővel. Már látom, hogy folyamatosan gyalogolnak, azt viszont nagyon gyorsan. Úgy telne le a tíz percem, hogy éppen megelőzném, de nem szeretnék előzés után leállni ezért lassítok egy kicsit, úgy várom ki a periódus végét. Most kérem el Ágitól a hideg tejberizst. Úgy érzem szükségem van rá, ez az evésre szánt idő nem vész kárba, később még jól jöhet. Séta közben nyomom magamba a rizst, csak az a baj, hogy nem csúszik eléggé, meglehetősen kiszáradt. Erőltetem a rágást, a nyelést, nem könnyű. Aztán úgy érzem elég, de most inni kellene rá. Tudom, hogy van Áginak kólája, abból kérek, az most jól esik.

Evés közben megint eltűnt a szemem elől az emberem, de most felfrissülve iramodok utána. Pár perc futás után elő is tűnik a kísérő autója a sötétből, de még nem előzök. Nem sietek, mert abban egyre biztosabb vagyok, hogy hamarosan megelőzöm. Kiérünk a 71.-es út mellé, megint elköszönünk egymástól Ágival és már megyek is a CBA felé. Itt felkapok egy fehér itallal teli poharat beleiszok, de abban a pillanatban ki is köpöm, mert nem víz van benne, én meg arra számítottam. Bosszúból két pohárral viszek a vízből, hogy jól leöblíthessem ezt a rosszul sikerült kortyot. Tudom, hogy egy hosszú meredek lejtő következik, ami nem fog jól esni. Ezt már otthon is emlegettük Imoval. Annak azért örülök, hogy már itt járok, tudom, hogy nemsokára Kenese jön. Aztán Fűzfő, aztán Almádi, aztán Alsóörs, Csopak, Füred és…
Na azért az még odébb van, de a kedvem jó. Együtt indulok a gyalogolókkal, és azóta már tudom, hogy Czukor Zoli és csapata volt az, aki nem akárki a gyalogló szakmában.
Futok lefelé a lejtőn és érzem, hogy nem tudnak olyan tempóban jönni, hogy szorosan mögöttem maradjanak. Visznek a lábaim, a lejtő nekem sem esik jól, de egyszer csak egy jobbkanyarral véget ér és lehet indulni visszaszerezni azt a szintet, amit ez alatt a két perc alatt elvesztettünk. Ennek az útnak a vége ugyanis megint kivezet a 71-es útra. Egy bringás megy el mellettem, a versenyhez tartozik, azt gondolom, de nem tudom, mit csinál itt egyedül. Azt kérdi, hogy én hogyan nem tévedek el, mikor ilyen rossz az útjelzés. Mondom neki, hogy legtöbbször én látom a nyilakat, de azt már nem tudom elmondani, mert gyorsan eltűnik, hogy van nekem egy olyan kísérőm, aki még a gondolataimat is kitalálja.
Mire ezt végiggondolom, eltűnik a bringás, de szemből feltűnik egy autó lámpája. Mosolygok magamban, mert tudom, hogy Ági lesz az és tényleg. Így legyen ötösöm a lottón! Iszom egy kortyot és megbeszéljük, hogy az út végén találkozunk. Már keményen emelkedik az út, szerencsére letelik a tíz perc, gyalogolok felfelé, az út végén Ági vár.
Balra fordulva a bringaúton Kenese felé futok le, a vasúti átjárónál újabb, a buliból hazatérő társaság csodálkozik, a hajnali futkosásomon. Ági gurul mögöttem, egészen az út végéig, de ott látjuk, hogy az ottani vasúti átjáró csak egyirányú és nem a mi irányunk. Mondom Áginak, hogy csak nagyon óvatosan menjen át rajta, nehogy bármi gond legyen. Úgy futok tovább, hogy az egyik szemem mindig hátul van, egészen addig, ameddig látom, hogy már a főúton megy az autó. A kenesei frissítőnél levest kérek és kapok, bár hideg. Mondják, hogy megmelegítik egy perc alatt, de az most nekem sok. Jó lesz így hidegen is, benne van, aminek benne kell lenni. Menni akarok tovább, mert most jól vagyok, nem úgy, mint tavaly. Áginak is mondom, hogy majd jöjjön, én addig elindulok. Séta közben megiszom a levest, melegen persze jobban esett volna, de ez most nem számít. Futni kell ameddig bírok. Innen már csak ez számít. Van még bennem erő. Azon gondolkozom, amit a kenesei frissítő emberei mintha azt mondták volna, hogy csak a lengyel van előttem egy fél órával és fussak, mert még utolérhetem. Nem igen hiszem el egyiket sem. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy jóval többen vannak előttem, hiszen olyan futók vannak a mezőnyben, akikkel én fel sem vehetem a versenyt, másrészt, ha csak le nem sérül, Kurylo-t soha nem tudnám utolérni, gondoljunk csak a 2007-es Spartathlon ezüst érmére. Nem is foglalkoztat tovább ez a dolog, az a fontos, hogy futni tudjak. Haladok a jól ismert utcákon, csak Ágit nem látom közeledi és attól tartok, hogy ha átfutok az úton és be az erdőbe, elveszíthetjük egymást. De még mielőtt a vasúti átjáróhoz érnék utolér, megbeszéljük a következő találkozót és együtt megyünk át az úton. Köszönök a biztosító polgárőröknek és megyek tovább. Lassan négy óra közeledik, mintha világosabb is lenne. Az erdő szélénél frissítek egyet, aztán be a sötétbe. A madarak hangosak, itt-ott zajokat hallok a bokrokból, de nem zavar semmi. Jól esik az erdőben futni. Az út egy kicsi hullámzik, az első felében inkább emelkedik, de nem esik rosszul. Az út melletti kanyarban letelik a tíz perc egy kis sétát megérdemlek, úgyis nemsokára odaérek a frissítőhöz. Azért már érzem a fáradtságot, de innen már nincs olyan sok. Egyre bizakodóbb vagyok. Ha eddig elfutottam és még élek, akkor lehet, hogy végig is bírom? Úgy döntök, hogy a frissítőn kólát fogok inni, mert érzem, hogy a koffein jól fog jönni, kezdek tompulni. Érdekes, most a kávét nem kívánom, vagy legalábbis annyira nem, hogy Ági megkérjem, hogy szerezzen nekem. A frissítőnél Chino-ék. Valami olyasmit mondanak, hogy ne törjem magam, vagy, hogy kár a gőzért, mert az első már nagyon rég elment. A lengyel? Nem, valami spanyol nevű. Na jó, most már akkor sem tudnám mi a helyzet, ha érdekelne. Minden frissítőn más információt kapok. Ez csak arra erősít rá, hogy ne foglalkozzak a helyezés kérdésével. De ha már többen mondják, akkor azt kezdem elhinni, hogy valahol a mezőny elején járhatok, nem mintha ettől jobban tudnék futni. Iszom egy kólát az asztalról, aztán elköszönök. Intek az újabb polgárőröknek és átfutok az út túloldalára. Fűzfő jön. Ismerem ezeket az utcákat is, fordulok jobbra, balra, Ági gurul mögöttem. Még, mindig megy a tíz perc futás. Erre azért nem számítottam.
Mielőtt Ági megint kimegy a főútra mondja, hogy most jön az a rész, ahol meredeken kell majd felmenni a házak között, én meg ellenkezek, hogy szerintem most az jön, ahol a vasút és a főút között futunk. Nem vitázik velem, rám hagyja. A fejlámpát leadom, nincs már rá szükség, közben világos lett.
Aztán be a nádasba, újabb frissítő, újabb vasúti átjáró. Ki a bozótból és látom, hogy megint Áginak volt igaza, már én is emlékszem erre a részre. A következő utcán gurul is szembe velem, mosolygok és elismerem, hogy én emlékeztem rosszul. A mosoly jó jel, ha még megy. Robogunk tovább, már sietnék, de sok van még. Most egy kicsit megbeszélem magammal, hogy nincs értelme a rohanásnak, bőven elég, ha kényelmesen futok. Ráérek, nem kell kapkodni, ha eddig eljutottam így, innen már okosan kell eljutni a célig. Megpróbálok csak a ritmusra, nem a tempóra figyelni, és megy.
Annyira sikerül helyre tennem a dolgokat magamban, hogy automata üzemmódra váltok, mintha vonaton utaznék, csak nézem a tájat, nem siettetek semmit. Emlékszem tavaly itt már nagyon vártam, hogy elérjem az almádi szállodákat, de most csak visznek a lábaim és azon veszem észre magam, hogy megérkeztem  Almádiba. Ismerős a hely, szép a park, még nincsenek sokat az utcákon, hiszen még csak öt óra körül jár az idő. Időnként eszembe jut, hogy hol leszek, amikor a váltósok felébrednek és hol, amikor elrajtolnak. Most úgy tűnik, hogy ha nem történik nagy baj, akkor csak a célban találkozom az első helyezett csapattal is. Tavaly ezen a szakaszom, már megelőztek jó páran közülük. Erőltetetten keresem a pozitív gondolatokat, onnan tudok újabb erőt meríteni.
Nem tudom mi lesz a következő frissítő pont és azt sem, hogy kilométerben mennyi van még vissza, nem is érdekel, de körülbelül érzem, mi kell még a teljesítéshez.
Ágitól az előző találkozáskor levest kértem, most a kezembe nyomja. Pont jó a hőmérséklete, nem forró és nem hideg. Annyi a csak a gondja, hogy a benne lévő tésztának több idő kellene a megpuhuláshoz, de ezzel most nem foglalkozom. Elrágom így félig keményen, ez most nem az a helyzet, ahol ez számít.
Káptalanfüred felé tartva Sepi jön bringán velem szemben egy utcában, ebből gondolom, hogy nem lehet messze az edzesonline frissítő. Ági már ott vár, mellette egy helyi ember vidáman azt kérdezi tőlem mennyi van vissza. Próbálok udvarias maradni, de úgy látszik, ezt már nem tudom mindenkivel megtenni, így csak annyit válaszolok, hogy sok. Hallom, amint Ágit kérdezgeti, hogy merre megy kocsival, mert lekéste a buszát, de Ági udvariasan lebeszéli a fuvarról.
Nyomom tovább a tíz perc futásokat, nincs vele gondom szerencsére.
Negyed hét előtt érem el az Alsóörsi frissítőpontot. Tavaly itt már régen végem volt. Csanya áll a ponton, jól esik az ismerős arc és a taps. Míg frissítek, hallom, hogy tetszik nekik a tapasz a lábamon. Tényleg hülyén néz ki, Ági azt szokta mondani, hogy olyan, mintha a nadrágtartóm lógna, mindkét oldalon.
Továbbindulva azzal bíztatom, magam, hogy ez volt az utolsó váltóhely, innen már húsz kilométernél sokkal több nem lehet.
Most már érdekel, hogy mi lesz a következő település, kérem is Ágit, hogy sorolja el nekem, hogyan jönnek sorba Tihanyig. Csopak és Balatonfüred, Tihany, na az már tényleg nem sok!
Azért már növekszik a fáradtság ott belül, nem annyira a lábamban, hanem úgy egészében. A futás ritmusa még szerencsére megy, és sokat segít a tudat, hogy tízpercenként pihenőt vezényel az órám. Akárhol is járok, bármilyen hosszú utca, vagy beláthatatlan egyenes szakasz van előttem, a tíz perc az tíz perc, nem több.
Hamarosan újabb háztetők tűnnek fel, ez bizony már Csopak lesz. Emlékszem, hogy egy kanyarban van a frissítő. Felkapok valami sós rágcsálnivalót, talán ropit és egy pohár vizet és baktatok a part felé. Tavaly itt már egy ideje sétáltak velem Imóék, kegyetlenül meleg volt és nagyon kivoltam. Jobbkanyar, strand, megint jobbkanyar, emelkedő, majd balra. Csopak végénél megint frissítőnek kellene jönni, de nincs ott, ahová vártuk, ezért Ági visszafordul, mert autóval nem lehet tovább jönni. Benn a nádasban aztán megtalálom a frissítő pontot, csodálkoznak rajta, hogy nem kérek semmit, de most egy perce tankoltam fel magam.
Most viszont biztosan tudom, hogy mi következik: a jó hosszú egyenes szakasz Füredig, egyik oldalon a vonatsínek, másikon az autóút. Ezt a részt nem szeretem, de most utazok rajta, a tájat szemlélve.
Aztán egyszer csak érzem, hogy egy nyugodt, magányos, csendes helyet kellene keresnem, mert bizony sokat és sok mindent ettem idáig és hát a természet szólít. De először szólni akarok Áginak, hogy ne ijedjen meg, ha egy pár percre eltűnök. Jobbnál jobb helyeket hagyok ki emiatt. Aztán találkozunk és jelzem a várható szünetet. Innem persze már nincsenek olyan tuti helyek, így egy a kevésbé ideális hellyel kell beérnem.
Vissza az útra, a következő megálló Füred, de a fáradtság nő. Egyre jobban kell koncentrálnom, hogy úrrá legyek rajta. Felfelé futok az emelkedőn, egy idős házaspárt előzök le, bár Ők bringával mennek. Minden apróságnak örülni kell ilyenkor. Az út túloldalán ezüst színű Volvo áll, mintha várna valakit. Mellé érek, akkor látom, hogy Kinca az. Kérdi, hogy Imó merre lehet. Azt én is szeretném tudni! Azt mondja, hogy visszafordul és megkeresi. Ennek örülök, mert Imónak nincs kísérője és ilyenkor minden kis támogatás jól jön neki is. A tetőre érve Ági áll az út szélén, telefonnal a kezében, mondja, hogy Sanyával beszél. Már csak intek és megyek tovább. Tudom, hogy lent a vasúti átjárónál lesz a frissítő és mivel lejtőn nem akarok gyalogolni, most borítom a tíz percet, ami inkább lelkileg nehéz. Ági ér utol autóval, de látom, hogy úgy megy, hogy a mögötte jövők nem tudják megelőzni, ezért nem túl udvariasan mondom neki, hogy húzódjon le. Szerencsére elérjük a frissítőt. Innem megint külön megyünk, majd csak Füred túlsó végén találkozunk. Lassan megszűnt, az utazás, nézelődés, felváltotta a kemény munka. Innen már dolgozni kell, minden méterért. Szerencsére már nincs sok hátra, tudom, hogy menni fog. Nem lesz könnyű, de menni fog!
Elérem a Tagore sétány elejét. Uramisten! Ez ilyen hosszú? Alig látom a végét! És betonkövekkel van kirakva, amin nem nagyon szeretek futni, mert kemény. Sokkal keményebb, mint az aszfalt. Nyugtatom magam, hogy ez nem kívánságműsor és a tíz perc itt is annyi és tíz perc alatt biztosan elérem a végét. De nehezen közeledik! Már látom az embereket ácsorogni, min ha futók lennének, mert nyújtogatnak, sétálgatnak és fényképezgetnek.
Kiérek a frissítőhöz, de nincs ott személyzet, bár sok ember ácsorog, nem szólnak hozzám. Sebaj, önkiszolgáló üzemmódra váltok, pár ropi és víz a menü. Sétálok tovább ropogtatok, iszok. És rácsodálkozok a bringaúton keresztbe futó macskaköves keresztezésekre. Nem esik jól átmenni rajtuk. Hát még, amikor futásra váltok. Dobálja a bokáimat rendesen.
A város vége felé, jobbról egy utcából Ági érkezik, csak kiáltok, hogy menjen tovább, én frissítettem az asztalnál. Kiérek Füredről. Belekapaszkodok abba a pozitív gondolatba, hogy nincs már több település vissza, a következő már Tihany, a cél. A füredi frissítőnél tudatosan néztem meg a kilométerjelző táblát, tudni akartam mennyi van még vissza. Kilenc kilométer. Csak a tihanyi domb aljáig akarok futva eljutni, onnan már felsétálhatok. Ennyit megengedek magamnak!
Ági megint csatlakozik mögém. Néha mellém jön és bíztatni próbál, látja, hogy küzdök. A nap szépen kisütött közben, kérem Tőle a sapkám és a napszemüvegem. Érzem a bőrömön a meleget és ez most nem esik jól. A sapka és a napszemüveg abban is segít, hogy kizárja a külvilágot. Muszáj befelé fordulnom most már. Figyelni kell a lépéseim ritmusát, legyőzni a türelmetlenségemet, várni a tíz perc végét.
Mondja Ági, hogy nincs már két szigetkör és meglehet a huszonnégy órán belüli idő. Tudom. De nekem, most a méterekért kell küzdenem, a következő oszlopért, a következő útjelző tábláért, a következő kanyarért.
Megint különválik a bringaút és az autóút. Elbúcsúzunk, iszom egy kis vizet, innen már elég lesz az is. Az elágazásban majd az Oxygen frissítő jön. Az elején még azt terveztem, hogy mire oda érek, felveszem majd az Oxygen-es pólómat, hiszen Ők az egyetlen szponzoraim, de márt nincs erőm hozzá.
Várom nagyon az útjelző táblát, ami az elágazást jelzi. Megvan. Még háromszáz métert jelez, de én már jól látom, hol fordulnak be a kocsik és az nincs olyan messze.
Egy bringás jön velem szembe, gratulál, ami jól esik, még ha nem is vagyok az út végén.
Odaérek a frissítőhöz, egy kis sós mogyoró és kóla remélem, bevisz már a célba.
Most más úton megyünk a célig, mint tavaly, amit nem is bánok, mert az autóút szélén tavaly, nem éreztem valami nagy biztonságban magam.
Jobbra fordulok a bringaúton, Ági gurul mögöttem. Amikor mellém ér látom, hogy csillog a szeme, Ő már örül nagyon. Rám is átragad ez az öröm, és szétterjed bennem, tetőtől talpig. Nemsokára beérek a célba!
Várom az emelkedő alját, onnan séta az eredeti terv, de ahogy odaérek, húzni kezd a tihanyi hegy felfelé. Nem is érzem, hogy fölfelé futok, csak a pulzusmérőm mutatja. Jó messze van még az első emelkedő teteje is, de mintha mozgólépcsőn állnék és csak a tempót kellene szabályoznom. Simán futok fölfelé. Ezt nem gondoltam volna! A tízpercre azért figyelek, de éppen akkor jár le, amikor az egyetlen lejtős szakaszhoz érek, lefelé meg nem gyalogolok. Megszavazok még magamnak egy kis futást a következő emelkedő elejéig. Az már az utolsó lesz. Látom, hogy Ági áll a lejtő aljában és kamerázik, de ahogy közeledek, autóba pattan és továbbhajt, most már a célba.
Betartom az egyperces pihenőmet, szerintem ez lesz az utolsó. Aztán már egész könnyedén belevágok az utolsó etapba. Fel és fel, nem baj, hogy lassan, de futva. A bringaút végére érve látom, hogy vár még rám egy kicsi bónusz emelkedő, de mivel az Apátság sincs már túl magasan előtte, és oda azért nem kell felmenni, tudom, hogy mindjárt elérem a tetőt.
A házak között haladok már, itt az utca, ahol feljöttünk tegnap a rajt után. Az útjelző bóják félretéve a járdán, de én maradok az úttesten. Autóforgalom alig, ember is kevés van az utcákon. Néhány turistát látok, akik kávéznak a pékség teraszán. Most már nem cserélnék velük. Innem már csak a lefelé vezető utcát várom. Benézek minden jobbról jövő utcába, hátha az lesz az, de még nem adja ilyen könnyen.
Aztán egyszer mégis, jobbra nyíl és indulnak a feliratok. Gratulálunk! Ez az első. Hát lassan tényleg megérkezem! De nem érek rá ezen mélázni, mert hallom, ahogy Zoli harsogja a mikrofonba a nevem, meg, hogy Magyarország, meg, hogy a legjobb magyar, meg, hogy harmadik helyezés. Hát ez hogy lehet? Most kezd tudatosodni bennem, hogy ha foglalkoztam volna azzal, amit a frissítőkön mondtam, magam is rájöhettem volna erre. De én csak most szembesülök ezzel. Akkor ezért is csillogott Ági szeme a vége felé!
Robogok le a lejtőn, jobbkanyar, már előttem a befutókapu. Zúg a taps, legalábbis én úgy hallom, pedig kevesen vannak. Leveszem a szemüvegem, hogy legyen egy olyan befutóképem is, amin látszik a szemem. Őrület, hogy még ez is eszembe jut!
Pár lépés és elérem a célvonalat, a csipszőnyeg csipog, én pedig megállok. Megkapom a befutószalagot és a medált. Most kezdem ízlelgetni mis is volt ez az elmúlt 22 óra. Nincs sok időm rá, mert egy kamerás fiú és egy mikrofonos kislány penderül elém és várják, hogy mondjak valamit. Én meg várom, hogy kérdezzenek már valamit, hiszen ezt így egy-két mondatban nem lehet elmesélni. Mégiscsak megkapom a kérdést: hogyan érzetem magam. OK, akkor beszéljünk. Magam számára is meglepően értelmes és kerek mondatokat tudok mondani, annak ellenére, hogy az elmúlt 22 órában nem túl sokat beszéltem, inkább csak magamban. Miközben beszélek, látom, hogy Ági áll velem szemben és Ő is veszi kamerával a beszámolót. Összemosolygunk. Ki gondolta volna ezt tegnap reggel!
Aztán vége a felvételnek, elköszönök.
Most Ági jön. Muszáj nagyon szorosan megölelnem, nagyon sokat köszönhetek neki. A sikernek legalább a fele az Ő érdeme. De ezt most nem tudom másként elmondani, minthogy sokáig szorosan átölelem. Az a sok idő, amit az idén edzéssel töltöttem, nem lehetett neki sem könnyű. És ez a hosszú út, amit az elmúlt 22 órában együtt tettünk meg, olyan közel hozott egymáshoz, amit nem lehet másként elmondani. Érzi, hogy mit akarok ezzel mondani, az Ő szeme is csillog. Szeretném nekiadni a medálomat, de nem akarja elfogadni.
Kapok egy pohár frissen csapolt sört és megyünk egy nyugis helyet keresni a fűben. Közben sokan jönnek, gratulálnak, Szasza, Péter, Solkima, Lupus és még sokan, akiket csak látásból, vagy úgy sem ismerek.
Megvan egy kellemes, füves és napos hely, letesszük a polifoam-ot és a hálózsákot és ledőlök. Most villan be, hogy hú, de régen vagyok talpon. Az egész úton egyszer sem ültem le. Most jól esik az elheverés, de érzem, hogy a térdeim, nagyon fájnak. Mind a kettő. De annyira, hogy nem tudok úgy feküdni, hogy kényelmes is legyen és ne is fájjon. Ebből nem lesz alvás, az látszik. Így csak heverészek egy ideig, iszogatom a mentes sört. Próbálom megérteni, mi is történt velem. Ehhez még idő kell.
Hamarosan össze jön a zuhany is,de a mozgásom nagyon robotos a térdeim miatt és a víz sem túl meleg, úgyhogy remegek, mint a kocsonya. Utána, magamra veszek minden fellelhető ruhát és elkezdem a várakozást az eredményhirdetésre, ami este hat órára várható. Az még több, mint nyolc óra.
A térdeim nagyon fájnak, ha leülök, nehezen megy a felállás és viszont.
Közben lassan érkeznek a többiek is, hosszabb rövidebb pihenő után átbeszéljük a dolgainkat.
Attilától, Andristól, Zolitól azt kérdezem, hogyan érezte magát menet közben, milyen nehézségek voltak és hogyan sikerült áttenni magát rajta. Mert a lényeg abban van, nem az időeredményben. A küzdelemben. Az én szememben akkor ér igazán sokat egy teljesítés, ha sok újjászületés van benne. A földről felkelés és újraindulás. Az én utam most egész simára sikerült, nagy meghalások és feltámadások nélkül.
Aztán délután egyszer csak nagy örömömre megérkezik Imó. Robi és Szilvi kísérik már régóta. Lassan, gyalogolva jönnek le a lejtőn. Mondom neki, hogy az utolsó tíz métert fussa meg, a szép célfotó kedvéért, de nem hajlik rá. Szépen besétál a célba. Nincs jól látszik rajta. Nem láttam még ilyen fáradtnak, de hősiesen teljesítette a távot, bőven a szintidőn belül. Ennek legalább úgy örülök, mint a magam sikerének.
Mellé húzok egy széket és beszélgetünk a célkapun túl, barátok, ismerősök állnak körbe minket.
Eközben látom, hogy Ákibácsi ér célba. Nem kell semmit mondania, az arcára van írva minden, ahogy összenézünk, a szemében látom az elmúlt két nap összes szenvedését. Akárhogy fáj a térdem, muszáj felállnom, gratulálni.
Biztos vagyok benne, hogy Ő az, aki felállt a földről, aki sokszor legyőzte magát.
Szorítom a kezét, nézem a szemét!
Leül egy székre és elered a könnye. Nem mond semmit, csak sír. Ő a mai nap egyik igazi hőse!
Az én szemem is elhomályosul, szavak nélkül is átérzem a megélt szenvedéseit. Kedvesem észreveszi, hiába is tagadnám, törölgetem a szemem.

A következő megható pillanat, amikor Steve fut be a célba és öt lány kíséri. Mindegyikük sír. A lányokon látszik Steve-en nem. Rajta csak az óriási fáradtságot látom. Neki is minden az arcára van írva. Egy újabb hős!
Az eredményhirdetés már a hihetetlen kategória. Mintha csak álmodnék, fenn állok a dobogón, olyan emberekkel, akikről eddig csak olvastam, és akiket eddig csak fényképeken láttam és a többiek nekünk tapsolnak.

Sokat gondolkoztam azóta. Hogy jöhetett össze ez a teljesítés?
Én nem úgy indultam, hogy dobogóra fogok állni, sőt az utolsó percig ez eszembe sem jutott. Nem tűnt reálisnak, de még álomnak sem. Én nem az a futó vagyok, akinek a helyezéssel kellene foglalkozni, én a tisztes helytállásért jöttem. Az eredeti tervem 26 óra 30 perc volt, ami nekem akkor merésznek tűnt. Erre 22 óra és 12 perc alatt beértem. Persze tudom, hogy ebben a tavalyitól jóval kellemesebb időjárás is benne van és valahol az a sok munka, amit az idén végeztem. Ennek ellenére nehezem tudom felfogni mindezt.
Arra jutottam, hogy egyetlen üzenete van számomra ennek a sikernek: jó az az út amin járok!

Azt nem tudom, hogy csak egy egyszeri alkalom volt-e, hogy ilyen jól sikerül végigfutnom egy ilyen hosszú versenyt, vagy sem. Ha az is volt, sebaj, ez már akkor is az enyém. Sokan kérdezték azóta, hogy mit kaptam a harmadik helyért. Nehezen tudtam rá válaszolni először, mert úgy érzem, hogy magát az élményt kaptam, egy olyan emléket, amit soha nem fogok elfelejteni és ez megfizethetetlen. Többet ér ez nekem, mintha egy kocsi pénzt kaptam volna! Így érzem.
Mostantól, csinálom tovább a dolgomat, készülök az idei nagy megmérettetésemre, a Spartathlon-ra.
A célom a táv teljesítése, nem is lehet más.

Adjon az Ég erőt minden magyar futónak, aki az idén Görögországba készül!

Ismerős rész következik, tudom, hogy a következő frissítő a hídnál lesz, aztán kimegyünk az út mellé. Indulás után látom, hogy volt, aki nem várta meg, amíg kihűl a levese, mert a parkoló előtt az útszélén egy porcelán leveses csésze árválkodik. A parkoló után érek utol egy idősebb urat, aki váltóban fut, biciklis kísérőjével arról beszélgetnek, hogy el sem tudják képzelni, hogyan lehet egyben körbefutni a tavat. A kemping mellett ér mellém Zsolti, aki a Darázscsípettek csapat bringás kísérője, beszélgetünk, hogy érzem magam, tavalyhoz képes mi a helyzet. Mondom, neki, hogy ez még nagyon az eleje, sok minden beüthet még. Az erdős rész előtt visszafordul Katáért. A híd nehezen jön közelebb, úgyis mondhatom, túl messze van. Aztán mégis odaérek, olyan váltósokat látok ott beszélgetni, akikkel az első részen együtt futottunk. A hídról visszanézve látom, hogy Katáék közelítenek, tudom, hogy nemsokára utolérnek. Kiérve az út mellé, erősen kell koncentráljak a bringaúton keresztbe masírozó csigák tömegére, mert nem szeretnék rájuk lépni. Próbálok akkorákat és úgy lépni, hogy ezt elkerüljem. Büszkén mondhatom, egy kivételével sikerült is megoldanom ezt az akadályfutást. Fenékpusztánál érnek utol Katáék, kérdezik, hogy jöjjenek-e egy kicsit velem, megköszönöm, de nem kérem, mert nekem a futás, gyaloglás a program, ők meg ugye váltóban nyomják. Odaérek a Zala-hídra, egy kis melegség, egy mosoly, a csónak ott áll kikötve, Matula bácsi csónakja. A berényi elágazás előtt, már messziről látom, hogy Áginak sikerült leparkolnia egy bekötőútra, éppen Katának keres egy csatot a hajába. Azért én is sorra kerülök, frissítés, magnézium és tovább. Közben megelőz egy egyéni futó, akkor még nem tudom, hogy ki ő, de a kísérőit már egy ideje látom várakozni az út szélén. Nem igazán érdekel az éppen aktuális helyezésem, inkább csak az, hogy minél tovább tudjam tartani a futás, séta váltogatását. Egy ideje már az órám irányít és még sokáig így lesz. Berény határában ér az első meglepetés, Bogár Jani nyújtja a lábait egy autónak feszülve. Mit keres Ő itt? Azt gondoltam már valahol Boglár környékén jár, de úgy látszik, problémái vannak. De mivel tavaly sem fejezte be a versenyt, azért sokat nem foglalkozom ezzel a dologgal. Annál inkább azzal aki az előbb leelőzött, ugyanis látom, hogy amikor futok, akkor gyorsan utolérem és el is hagyom, amikor gyalogolok akkor visszaelőz. Próbálom a futásaimat óvatosan intenzívebbre venni, de akkor úgy tűnik Ő is gyorsít. Igazából nem zavar ez a kerülgetés, felőlem a célig is mehetünk így együtt, megpróbálok újra csak befelé figyelni, a lépéseimre, az intenzitásra, a pulzusra. Azt bíztatónak tartom, hogy a pulzusom, így 7 óra futás után is 140 körül mozog, ezek szerint jó az intenzitás. A berényi strandnál újra frissítek egy kis sós mogyoróval, mentes sörrel és örülök, hogy nincs strandidő, mert az úton alig vannak emberek, nincs aki keresztbeálljon gumimatraccal. Ági mondja, hogy a Spartathlonon most tartanék Korinthosznál, de a tempóm sokkal gyorsabb, mint ami oda kellene. A faluban egy bácsi áll az út szélén, helyi lakosnak tűnik, de duda van nála és minden futónak megfújja. Máriafürdő felé látom meg a távolban Gergőt, akit két bringás kísér. Közelebb érek hozzá, de új erőre kapott, és gyorsít, gyakorlatilag eltűnik a szemem elől. Máriafürdő nagyon-nagyon hosszú, nem emlékeztem rá, hogy ennyire.

A fejemben a hídig volt meg, ahol balra kell fordulni, de az még csak az eleje. A falu közepén újra utolérem az előzgetős ismerősöm, most már megszólít:”Hello, I’m Dusan”. Így elindul a beszélgetés, kérdezget voltam-e már itt, miket futottam, mik a terveim. Én is érdeklődök, mivel Spartathlon felirat van a pólója hátán. Mondja, hogy már hatszor teljesítette, ebből háromszor úgy, hogy Kuros után másodikként futott be. Na erre már felkapom a fejem és jobban megnézem, mert ilyen emberrel ritkán futok össze. Gratulálok neki, jó futást kívánok és elbúcsúzom, mert nekem letelt a tíz percem, gyaloglás következik, nekem itt az órám diktál. De még utána is sokáig jár a fejemben, hogy milyen hírességekkel találkozom én ezen a versenyen. A célban aztán Andristól tudom meg, hogy Dusan Mravlje egy legenda, nyert Ő már Trans-America versenyt is.

A következő tízperc futás során viszont megint megelőzöm Dusant és többé már nem ér utol. Viszont ott van előttem megint Gergő, aki folyamatosan fut, így vele folytatom, az utolérem, lemaradok játékot. Egyszer, mikor mellé érek, kérdi, hogy, hogy vagyok, de a válaszon el kell gondolkozzak egy pillanatra. A körülményekhez képest jól. Fáradt vagyok ez igaz, de viszonylag jó ritmusban megyek, nem fáj semmim, időnként frissítek, gyalogolok, futok, de még mindig várok a nehéz pontokra. Ő mondja, hogy neki a gyomrával vannak gondjai. Viszont látom, hogy jól mozog, de a tempója hol gyorsabb, hol lassabb. Fenyvesen vagyunk, innen már várom Fonyódot, azután Boglárt. Bélatelepen aztán megtalálom azt a házat, amit tavaly nem vettem észre, ahol 18 évvel ezelőtt üdültünk. Teljesen átépítették, csak a kerítésről ismerem meg. A vasúti átjárónál újabb frissítés, Ági mondja, hogy nem lehet a bicskámon kinyitni a sörbontót, úgy látszik, ritkán használom. A következő sört viszont így nem tudja kibontani, de nem aggódom, megoldja majd. Megyek tovább a kemping mellett, Gergőék megint jól elhúztak, éppen csak látom Őket a távolban. Futás közben aztán feljövök rájuk, így érjük el a fonyódi sorompót. Ági sorolja, kikkel beszélt telefonon, ki aggódik értem, ki drukkol, csak fejben, de megköszönöm. Gyermektábor mellett futunk hosszan, már Boglárt várom, egyre többször nézem, hogy látszik-e már a dombtetőn a gömb. Aztán egyszer csak, mintha valami világítana magasan, messze. Az lesz az! Átmegyek az út bal oldalára, arra gondolok, annyit megérdemlek, hogy már messziről láthassam. Szépen lassan közeledik, próbálok türelmes maradni, ez ma nagyon fontos. Nem sietünk, csak haladunk! Az út végi kanyar viszont már a frissítőhöz vezet, tudom, pár perc és benn vagyok. Hallom amint Zoli, a szpíker mondja, Gergő nevét és azt, hogy ötödik, aztán az enyémet. Péter szalad oda hozzám, kérdi, hogy tésztát, vagy levest kérek. Levesre szavazok, az most jobban esne. Mondja, hogy addig üljek, le. Azt nem, tavaly erre nagyon ráfáztam, mert utána alig bírtam elindulni. Tibi is a befutóban vár, mondom neki, hogy nem akarok megállni, hozza utánam a levest, addig Ágival a kocsihoz sétálok. Addigra viszont utolér Péter a levessel, de már Ő is tudja, hogy nem tányérban kellett volna hoznia, nem baj, van műanyag pohár, áttöltjük abba, amennyi belefér. Közben érkezik egy kamerás ember, kérdezi, hogy mikor indulok tovább. Mondom, hogy most, csak még előbb bedobom a következő magnézium tablettámat.

Nem is várok semmire, a levest már séta közben iszogatom. Tibi jön velem egy pár métert, kérdezgeti, hogy minden rendben-e, még igen.

Jó érzés, hogy még nincs kilenc óra és én már Lelle felé sétálok. Lassan azért sötétedik, Ági szól, hogy a fejlámpa aktuális lenne. Abban maradunk, hogy majd a következő frissítőnél. Kezdem újra a futás, gyaloglás váltogatását. Most nem hiányzik a zene sem, tavaly itt már zenét hallgattam. Kibírom e nélkül is, és Görögországban nem engedélyezett.

Egyedül futok, előttem senkit sem látok, hátra meg sosem nézek.

Ági utolér, sapkát leveszem, a fejlámpát meg fel. Pár száz méter után szól, hogy ez kevés, mert így hátulról nem látszom, valamit találjunk ki. Mondom neki, hogy van a táskámban egy bringás hátsó lámpa, direkt erre a célra, azt felrakhatjuk. Így már teljes kivilágításban megyek tovább. Lellén örülök az ismerős helyeknek, gyerekkori nyarak villannak be. Néha fiatalok jönnek szembe vidámak, egy-két beszólás is elhangzik, de nem veszem fel.

Átfutunk Szemesen, a frissítéskor elkérem Ágitól a grízes tésztámat és nekiállok menetközben eszegetni. Abban maradunk, hogy ha utolér, majd visszaadom a dobozt és a villát. Igen ám, de egy kanyar után nagy buliba botlok, hatalmas tömeg, lányok táncolnak keresztben az úton, és a rendezők lezárták az egész forgalmat. Na itt nehezen jön majd át Ági! Előttem nyílik a tömeg, jó étvágyat kívánnak, én meg falatozok, de egy kicsit hülyén érzem magam. Közben jól laktam, de nem tudom visszaadni az étkészletet, mert a Kedvesem sehol. Remélem, hogy hamarosan rám talál az elterelés ellenére. Most jön a kis sötét alagút, de most már futok, kezemben szorongatva a dobozt és a villát. Pár perc és autólámpa villan mögöttem, persze, hogy Ő az, megoldotta ezt is, már el is veszi a kezemből a maradékot és kezemben a vizes palack. Az út végén elbizonytalanodok az utat illetően, de Ági jobban tudja az utat, mint én, határozottam mutatja, melyik a jó irány. Nem vagyok egyedül! Ketten vagyunk, és jól kiegészítjük egymást: én futok, de minden mást a Kedvesem tud jobban.Nélküle nem menne!

Öszödöt, szinte észre sem veszem olyan rövid. Szárszón beugrik a fejembe az ismert Hobó dal „ a Balaton mellé stoppal jártam sokat Szárszón nem nyaraltam, jön a tehervonat”. Erről jut eszembe a „Világoson sötét”, bár nem ugyanaz a két Világos, de azért jó lenne már Balatonvilágoson lenni.

Csodálkozom, mikor mondja Ági, hogy Földvár következik, valahogy ez az én fejemben még odébb volt. Mivel úgy érzem túl nagy a távolság a két frissítőpont között több, mint öt kilométer, megbeszéljük, hogy félúton találkozzuk egy frissítésre.

A Fesztivál szálló felé közeledve valaki fut velem szemben lámpával, aki Future. A frissítőig kísér futva, neki is kell egy kis mozgás. Mondja, hogy kik mentek el előttem, de nem nagyon foglalkozom a dologgal, egyrészt mert nem ismerem az említett neveket, kivéve Vozár Attiláét, másrészt mert fel sem fogom, hogy nemrég voltak itt. Nem akarok én senkit sem utolérni, csak szépen végigmenni, ameddig bírom, aztán meg csúnyán.

Chipszőnyeg jön, egy kis vajas kenyeret kapok fel vízzel, aztán tovább. Tizenegy óra múlt pár perccel. Földváron eszembe jut, hogy mondta Imó, hogy kijön majd a bátyja drukkolni valahová, de gondolom, hogy még nincs itt, hiszen Imó sem tart még itt. Csak remélem, hogy jól megy neki a futás. Az már egy jó jel, ha nem hívja Ágit, hogy segítség kell.

Szántódon feltűnik valaki a távolban, mintha futó lenne, bringás kísérővel és autóval. Nagyon lassan közeledik, hiszen én tartom a tervezett módszeremet. Azért egyre közelebb kerül, és mielőtt kiérünk az autóút mellé utolérem. Amikor meglátom a kocsin a feliratot, akkor egy pillanatra felszalad a pulzusom: Vozár Attila! Ez hogy lehet? Lesérült? A mozgásán nem látszik, csak lassan fut. Elfutok mellette, halkan mondok egy gyerünk, hajrát és megyek tovább, de a helyzetet továbbra sem értem. Nem válaszol, csak ennyit: egyéni? Gondolom ezt nem tőlem kérdi, mert ha így lenne biztosan köszönne és kerekebb mondatokban kommunikálna. Nem is válaszolok rá, egyébként is látszik a rajtszámomon. A bringás kísérője utánam teker, Ő már köszön és felteszi a kérdést rendesen. Köszönök és válaszolok illendően. Lemarad, majd hallok egy káromkodást mögöttem. Na gondolom, majd most rákapcsol, aztán csak nézhetem a csíkot utána. Frissítő következik, ahol Forest ismer rám, örül, hogy itt tartok, bíztat, csak így tovább. Nem időzök, most már az üldözőm miatt sem. Tudom, hogy most több jó hosszú egyenes jön Zamárdiban. Nem megyek le a járdára, mert tavaly ott estem hatalmasat, nagyon rossz ott az út. Valaki olyan tempóban közeledik hátulról, mintha most indult volna. Biztos vagyok benne, hogy Attila lesz az, de amikor megelőz, látom, hogy nem, sőt nem is egyéni futó. Egy lány kíséri bringán. Legalább mutatják az utat, remélem, nem vétik el. Időközben Ági is beér kocsival és előre megy. Örülök, mert így látom, hol kell majd balra fordulni. Aztán egyenes és látom, hogy jobbra veszik az irányt. Amikor odaérek, akkor viszont elbizonytalanodok, hogy melyik utca a kettő közül és csak később látom, hogy ott a bringaút tábla az orrom előtt. Lassan éjfél, megint hosszú egyenes jön. A frissítőnél Gábor áll a Margit-szigetről, kabátban. Örülök, hogy ilyen sok az ismerős még éjszaka is. Érzem már a fáradtságot, de más bajom nincs. Most egy kicsit nehezebb, a pulzusom már csak 130 körüli, de megyek tovább. Egyforma és nagyon hosszú utcák követik egymást, ez már Széplak. Darálom. A jó a dologban csak annyi, hogy ezután Siófok jön. Át a kishídon és elkezdjük a hosszú átkelést Siófokon. Megvan az első frissítő, kérdezem a lányokat, hogy merre, mutatják, bár elég bizonytalannak tűnnek, de lehet, hogy csak álmosak. Mindenesetre Ági biztos abban, hogy jó úton vagyunk és néha nekem is dereng, hogy tavaly is jártunk már erre. Itt is vidámak a fiatalok, viccelődnek a fejlámpámon, mondják, elmehetnék bányásznak. Próbálom én is viccnek venni. Kereszteződés jön, rendőrök állnak, leállítják a nem létező forgalmat, azért megköszönöm. Hosszú végeláthatatlan utca jön, sebaj, nekem az órám diktál, addig futok, míg le nem telik az idő, aztán gyaloglás. Lassan azért közeledik az utca vége, mintha elfordulnának ott az autók. Tudom, hogy a frissítőhöz is derékszögben kell befordulni, hátha az lesz. Odaérek és tényleg: JB és Andi a frissítősök, örülnek nekem. és Ági is ott van már. Iszok egy kis vizet felkapok egy pár falat vajas kenyeret és indulok. JB elkísér és szóval tart a kanyarig, megköszönöm a vendéglátást és futok tovább.

A tavalyi, kissé hosszúra sikeredett beszámoló után nem volt kérdés, hogy az idén is meg kell írnom, hogy miként is történt velem az eset idén. A vicces a dologban az, hogy a verseny utáni éjszaka azt álmodtam, hogy mit, hogyan fogok leírni. Konkrét mondatokat álmodtam, sőt átfogalmaztam, persze mostanra már egy szóra sem emlékszem belőle. Ennek ellenére úgy látom, hogy ez sem lesz rövid
Visszaugorva az UB 2008-ra, azzal fejeztem be a történetet, hogy:
„az Ultrabalaton teljesítése olyan pontot jelent az életemben, ahol meg kell állni egy kicsit, rágni kell és ízlelgetni. Elgondolkodni, hogy mit miért és milyen áron.”
Nos így is volt. Sokat rágtam, ízlelgettem, gondolkodtam, miközben készültem Nagyatádra, a BEAC Maxira, és a születésnapomra kapott Athens Marathon-ra.
Aztán Görögországban minden a helyére került. Ott voltam a rajthelyen Athénban és Leonidas szobránál Spártában. Igaz, hogy a köztük lévő utat autóval tettük meg, de az elhatározás véglegessé vált bennem.
Elhoztam négy útjelző szalagot Spartathlon (persze görög betűkkel) felirattal, hogy mindig a szemem előtt legyen. Egyet otthonra, egyet a munkahelyemre, egyet Imónak és egyet Mikinek.
Változtattam a tavalyi edzésmódszeremen is. Már nem csak lassú hosszú futásokat végeztem, hanem gyors hosszúkat is, aztán lassú még hosszabbakat

Új edzéshelyszínként hétvégékre a Pilisben kitaláltam egy gyönyörű 50 km-es kört aszfalton.
Az idei versenyek bíztatóak voltak: a HTMV60-at szépen leküzdöttük Imóval, a Téli Mátra felejthető idővel, a veszprémi 6 órás egész jól, a 100-as OB sok feladattal, a Mátrabérc újabb tanulságokkal, a T100-as szép elfogyással, de sikeredett.
Mivel az idén nem az UB a fő attrakció, fejben csak az utolsó két hétben készültem a versenyre, azt is meglepően mély nyugalomban.
A Kedvesemmel rutinosan listát készítettünk az ennivalókról, cuccokról, nem is volt a csomagnak semmi hiánya. Jó ötletnek bizonyult a csütörtök késő esti indulás is, mert forgalommentes utakon éjfélre a szállásunkon voltunk.
Pénteken késői ébredés, reggeli majd egy Vonyarcvashegy Keszthely és vissza futás volt a délelőtti program. Az idő nagyon jó volt, túl jó is, konkrétan ezerrel tűzött a nap. Amíg futottam, Ági elkészítette a versenyre szánt főtt kajákat, majd elindultunk ebédelni. Ederics és Györök között egy út menti étteremben halászlét ebédeltünk, ami hát nem volt egy nagy szám.
Tihanyba viszonylag korán értünk, nem voltak még sokan a sátorban. Megint bebizonyosodott, hogy az arcmemóriám nagyon gyenge, mert a nevezési asztal túloldalán lévő lány, csak rám nézett és azt mondta: „mindjárt adom”. Nekem meg leesett az állam, hogy vajon honnan ismerhet, mert jó borítékot kaptam.
Csöre Ernő barátom integetett a sátor túloldaláról, így oda telepedtünk melléjük, és időnként cserélődő csapatokban elkezdődött az estig tartó beszélgetés. Nyugodt voltam, ittuk az alkoholmentes sört, megettem a spenótos tésztát, integettünk az újonnan érkezőknek. A fülledt melegen kívül minden rendben volt, kellemes telt az idő. Befutottak a margitszigeti barátaink is több hullámban, beszélgettünk, mintha csak otthon lennénk és holnap semmiféle tókerülés nem várna ránk.
Este fél hét körül Ági kezdett bíztatni, hogy menjünk haza, úgysem mondanak olyat a technikai értekezleten, amit ne tudnánk, többet ér, ha otthon pakolászok, pihenek. Persze igaza volt, így hamarosan visszamentünk Vonyarcra, ahol összepakoltuk a másnapi ruha és kajacsomagokat, majd zuhany és alvás.
Jót aludtam hajnalig, amikor a fák susogása, sőt zúgása ébresztett. Világos volt már, de tudtam, hogy nagyon korán van még. A nyugtalanság mégis kezdett utat törni bennem. Milyen idő lesz? Mit vegyek majd fel? Esni is fog? Mennyire?
Ilyen kérdések köröztek a fejemben és nem hagytak aludni. Az órát nem akartam megnézni, mert tudtam, hogy az még rátenne a nyugtalanságomra egy lapáttal. Hagytam hogy a kérdések lecsengjenek bennem, annyira, így aztán sikerült megint elaludni. A telefonom csörgése ébresztett, de éreztem, hogy az izgalom megmaradt. Gyorsan kilestem az ablakon és láttam, hogy olyan erős a szél, hogy a fák éppen hogy csak ki nem dőlnek a helyükről. Próbáltam a helyzet jobbik oldalát nézni, mert nem esett és kánikula sem volt. Vicces volt, mikor egy szerencsétlen madár (talán varjú) felszállt egy fáról, elindul volna az egyik irányba, de a szél úgy repítette el az ellenkezőbe, mintha a gyorsvonat vitte volna el.
Na jöttek a szokásos reggeli dolgok, kaja, wc, pakolás a kocsiba és fél nyolc körül indulás, Badacsonyba tankolás, hogy elég legyen a benzin erre a körre.
Újra Tihanyban voltunk, de a tegnapi nyugalmamat éjjel messzire elfújta a szél.

Kicsit remegek belülről, nem tudom, hogy a hideg, vagy az izgalom miatt. Ági persze észreveszi, hiába tagadom. Jön a sok ismerős a rajhelyhez, mindenkivel egy-egy intés, köszönés, néhány bíztató szó. Itt a hegyimenő különítmény is: JB, Csanya, Andi, Lúdtalp, SK, Ákibácsi, de az első három most rendező, Lúdtalpék párban, Ákibácsi egyéniben nyomja. Jó érzés itt látni Őket, és a margitszigeteseket is, otthon érzem magam tőlük. Csak Imót nem látom sehol, pedig negyed órán belül rajt lesz. Sajnálnám, ha nem tudnék neki jókat kívánni indulás előtt, hiszen olyan sok kilométert trappoltunk már együtt, de sehol sem találom. Aztán valaki hozza a hírt, hogy a kocsiban ül, majd csak a rajtra száll ki. Összenézünk Ágival és kitör belőlünk a nevetés: így csinálják a profik
A szpíker a rajtvonalhoz hívja a futókat. Kézen fogva sétálunk oda Ágival és egy rövid időre elbúcsúzunk, hiszen terv szerint csak Vászoly-nál találkozunk majd. Beállok az első sorba, ez tavaly is bejött, de egy kettőre második, harmadik sor lesz belőle, mert sokan jönnek szemből. Előttem Vozár és Bogár, megtapsoljuk Őket. Ekkor jön Imó, hátulról elköszönni. Fáradtnak tűnik, most sem aludt semmit az éjjel, mondja. Máskor sem szoktál mondom neki, ez a kabalád. Kézfogás, jókívánságok és már megy is vissza a hátsó sorokba.
Visszaszámlálás tíztől, aztán megszólal a duda, csippannak az órák mi meg elkezdjük. Keresem a ritmust, nézem a pulzust, korrigálok, ha kell. Most rendben van, nem úgy mint tavaly, felfelé is tudom 150 alatt tartani. A tervem szerint az első negyven kilométeren 5:40-es tempót szeretnék futni, mert az Görögországban is kell majd. Legalább megnézem, hogy mennyit vesz ki belőlem a további 172 km-re. Le az új bringaúton, nagy a tömeg és mennek, mint a meszes. Persze a váltóknak más tempó kell 20km-re, ezért próbálom magam függetleníteni mindenkitől. A rajtszámom hátuljára odatűztem az időtervet, de ellenőrizni, majd csak az első frissítőnél tudom. Kellemes lendületes tempóra állok, nézelődök, próbálok nem gondolni az előttem lévő távolságra. Aszófő, Pécsely, tovább, tovább. Milyen jó, hogy tegnap idefelé autóval végigjöttünk ezen az úton, így már tudom, milyen lejtőkre, emelkedőkre számítsak. Nem is fog meg egyik sem, próbálom a terhelést kiegyenlíteni, az emelkedőkön visszaveszek, a lejtőket erősítek. Hamarosan Vászolyra érek, a jól ismert kocsmánál a frissítő, kicsit odébb a Kedvesem. Nem kérek még semmit, elég az asztalról elvett banán és víz, Dörgicsén találkozunk. Azért határozottan kapok Tőle egy magnézium tablettát és indulok tovább és azon gondolkodom, hogy a tervem szerint innen a 10 perc futás egy perc séta menne végig, de nem vagyok még rá felkészülve, mert nem bírom megjegyezni a időpontokat, amikor a tíz perc indul, úgyhogy nem erőltetem. Frissítőtől frissítőig futok, ott ameddig megeszem a felevett dolgokat, addig sétálok.
Dörgicse jön, látom Ágit az elágazásban, így a kocsiból frissítek. Tudom, hogy most jön az erdei rész, most sem kívánom, de sebaj. Persze nem is esik jól, az aszfalt után az egyenetlen talaj. Egy kellemes meglepetés, Tamás áll a földút kereszteződésében és irányít. Jó érzés itt is ismerőssel találkozni. Egy frissítő és már megint aszfalton futunk, Toncsiék jó hangosan bíztatnak, ez most is jólesik.
Köveskál a következő falu, a szokásos helyen a kútnál vár Ági, az előre megbeszélt sós, hideg kefirrel. Finom, a műanyagpoharat a kanyarban a szemetesbe dobom, ami két méter kitérő, és még büszke is vagyok magamra, hogy nem szennyezem a környezetet Innen már jól ismerem az utat, tavaly sokat bringáztam erre a nyáron. Igyekszem elkapni a ritmust, úgy érzem sikerül is, bár időnként megelőznek, nem baj, még egy tízes a maratoni távhoz, utána terv szerint elég a lassabb tempó is. Hullámvasutazunk, hol föl, hol le. Nem nagyon tartom a tervezett sétákat, majd Káptalantóti után. Elérjük a falu leágazását, tudom, hogy mindjárt frissítő. Egy kis Gatorade-et kérek Ágitól és megbeszéljük, hogy Tördemicen találkozunk. Elvágtatok a focipálya mellett, a falusiak valamit ünnepelnek, én az eddig megtett 40 kilométert. Nemesgulácson mondom Áginak, hogy majd frissítek a váltóhelyen, de annyian vannak ott, hogy látom, hogy nem férnék oda közelharc nélkül, ezért megyek tovább. Szerencsére Ági még a gondolataimat is kitalálja és a frissítőhely után ötszáz méterrel parkol, nagyon örülök neki, nem esett volna jól ivás nélkül továbbfutni. Előttem ötven méterre Kurylo ugrik ki egy bokorból és tűnik el egy perc alatt.
Tördemicen a megbeszélt sós mandulával vár a Kedvesem, méghozzá műanyag pohárba téve, hogy rögtön tudjak tovább menni. Jól kitalálta!
A 71-es út kereszteződéséig sétálok, mert nem sikerül még mindet megennem, de azért átkocogok az úton, ha már rendőr biztosít. Befejezem a rágcsálást és elkezdem, de már az eső is. Egyre jobban esik, és ahogy az edericsi hegyek felé nézek, bizony látom, hogy ez nem egy futó zápor. Viszont hideg nincs, így hiába fúj a szél, nem fázok.
Szigligetnél egy kis mentes sört kérek és kapok mellé bónuszként egy újabb magnézium tablettát. Majdnem négy és fél órája futunk, kezdem érezni a fáradtságot a lábaimban. Majd meglátjuk meddig bírják, fejben felkészültem a váratlan eseményekre. Olyan ez, mint az elvarázsolt kastély a vidámparkban, nem tudod előre mi lesz a következő meglepetés. Megyek tovább Ederics felé, próbálok számolgatni, hogy tavaly mikor értem ide, most mennyi az előnyöm a korábbi indulást levonva, de ez is csak időtöltésre jó, igazából nem érdekelnek a számok. A lényeg, hogy haladjak, fogyjanak a kilométerek.
Edericsen újabb sör plusz sós stangli, jól esik, aztán egy pohár víz és bíztatás a frissítő ponton SK-éknál. Valamelyikük érdeklődik a lábaimon viselt ragasztószalagok iránt, de most nincs erőm és időm elmagyarázni, hogy ez nem fájdalomcsillapító szalag, mert nincs benne hatóanyag, hanem csak egy rugalmas és szellőző tapasz, ami a felragasztás módjától függően az izmokat egy kicsit elhúzza. Ez állítólag hatásos, hát én megadtam neki az esélyt
Utolérek néhány váltós futót, egyikük kérdezi, hogy messze van-e még a következő frissítő, egy kicsit rövidebb távot mondok be, hátha úgy jobban kibírja. Az eső most már szakad. Györöknél az átjáró után Obor-t látom az eresz alatt telefonálni, ráköszönök, visszaköszön, de úgy látom nem ismert fel. Tudom, hogy nemsokára jön a vonyarci frissítő, ahol Ági vár újra. Gatorade-t iszom és mondom, hogy, ha Keszthelynél még mindig esni fog, lecserélem a pólómat és esőkabátot húzok. A kishídnál három kocsiból egyszerre szurkolnak a kísérők, jó lehet most száraz ruhában. A kezem kezd el fázni és egyben zsibbadni, próbálom mozgatni az ujjaimat, de ők ezt nem szeretnék. Vonyarcon a strand előtt Balázs ül a kocsiban és bíztat, ezek szerint már váltottak. Néhány száz méter után elérek a szállásunkig, egy röpke komolytalan gondolat a fejemben, milyen egyszerű lenne most bemenni, száraz ruhát húzni és végigdőlni az ágyon, csak pár lépés. Aztán tovább a bringaúton Gyenesdiás felé. Tegnap délelőtt itt futottam, de kb. tizenöt fokkal biztosan melegebb volt. Ennek a fényében nem is bánom annyira ezt az időt szelestül, esőstül, hidegestül. Gyenesdiáson felkapok valamit az asztalról és már megyek is, hiszen mindjárt itt lesz Keszthely. A kikötői kapu előtt meglepetés vár, mert egy ismerős srác a Szigetről, ott vár a feleségével, pont engem. Az utóbbi két hétben futottunk egy párszor együtt és látásból ismerjük is egymást, de nem gondoltam volna, hogy tényleg eljönnek, még akkor sem, ha ígérte. Futnak mellettem civil ruhában, kissé lassítok is, nem lenne szép tőlem, ha ebben a helyzetben megfuttatnám őket. Jól esik a társaság, egy kicsit kizökkent, hogy muszáj beszélgetnem, hisz már egy ideje egymagam vagyok.
A kemping bejáratánál búcsúzok el Tőlük megköszönve a bíztatást és a kíséretet. Közben veszem észre, hogy az eső is elállt, ez jó. A frissítő pont előtt Ági vár az autóval, de az út túloldalán egy parkolóban, ahová kitérőt kéne tennem, de ehhez most nincs kedvem, ezért csak odakiáltok, hogy minden rendben, ne aggódjon, mert a frissítőnél enni fogok és a ruhacsere sem aktuális már, majd a Berényi elágazásnál várjon. Keszthely frissítő jön. Kérdik kérek-e levest. Persze, csak meleg legyen. Gyors intézkedés és már a kezemben gőzölög a leveses csésze. Amilyen gyorsan a forrósága engedi, magamba töltöm, és már indulok is tovább, nem akarok sokat ácsorogni, még csak hetven kilométernél járunk.