2006. okt. 15, Maranello-Carpi

avagy "Futok egy hosszút a szép olasz őszben"

Egy hosszú hétvégére utaztunk a Szegedi Szekcióval Olaszországba. Pénteken megnéztük Velencét (húú, csodaszép élmény, aki teheti, ne hagyja ki!!), szombaton felvettük a rajtszámot Carpiban, délután pedig Bolognában sétáltunk egy nagyot. Meg persze átmozgatásként felmásztunk a röpke 500 lépcsős harangtoronyba, csak mert imádjuk fentről a kilátást.

Carpiban egyébiránt a hangulat megalapozásaként megnéztük a szombati (talán a maratonhoz kapcsolódó??) kerékpárverseny rajtját, hisz ilyet se láttunk még. A kerékpárversenynek 99km-es és 142,5 km-es távjai voltak, és úgy tűnt hasonló dolog lehetett, mint a másnapi maraton.

Este még pastaparty volt az egyik étteremben, ami valljuk be brutális egy hely volt. Csodálom, hogy az ÁNTSZ helyi megfelelője nem záratta be. Majd rátaláltunk a Maraton-Center-re, ami mégse az a nagy üres hodály volt, ahol reggel felvettük a rajtszámot. És akkor beleszerettem ABBA a cipőbe. Csak úgy nézett rám a fehér gyöngyvászon a piros NIKE pipával, meg a felirat, hogy NIKE AIR PEGAZUS 2005, és tudtam, nekem Ő kell. De igazából csak februárban akartam cipőt venni, így -amikor még utoljára megkérdezte a szimpatikus eladó srác azzal a különleges hangsúllyal, hogy "Do you want??", akkor -kicsit határozatlanul bár, de azt választoltam, hogy NO. Pedig...

Másnap reggel korai kelés, összepakolás, lecuccolás, majd indulás Carpiba. Otthagytuk Zoli feleségét Anikót, aki kísérőként jött velünk, mi pedig átmentünk busszal Maranelloba. Elég demoralizáló volt busszal majd egy óráig utazni arra, amerre majd visszafelé futni fogunk (bár a két útvonal nem teljesen fedte egymást, nyilván Modenában busszal nem kerengtünk feleslegesen). Meg ase volt semmi, amikor egy srác, aki 2:50-es maratont tervezett, alkoholos filccel majd az összes testrészét felhasználva magára aplikálta a 2 km-enkénti részidőket :) Maranelloban próbáltunk kicsit melegedni, melegíteni, láttuk az első-maratonjára készülő Kálovics Anikót, és beleshettünk a Ferrari Galériába is.

Aztán lassan elérkezett a 9:20, és rajtolhattunk.
Nem voltak nagy terveim a maratonnal kapcsolatban, mint már egy ideje több versenyen is, csak a futás öröméért futottam. Sokszor gondoltam arra, hogy úgy megyek oda, hogy csak úgy futok egy hosszút a szép olasz őszben. Ennek megfelelően 5:30-ban kezdtem, ami jó kis kényelmeske volt. Nem strapáltam magam, nem rohantam a frissítőknél, élveztem a látványt, a tájat, a futást. Volt mit élvezni, tetszett nekem az olasz ősz. Kellemes időnk lett a hűvös reggel után, nekem, aki nem akartam nagy időt menni, épp jó volt (aki gyorsan futott, lehet melege volt). Egy olasz úriember kibetűzte a hátamon, hogy FUTÓBOLONDOK, és németül próbált szóbaelegyedni velem, megpróbáltam elmagyarázni, hogy kik is vagyunk mi. Azért 5:30-40 tempóban nem ment gördülékenyen a németül gondolkodás.
Féltáv magasságában Modena következett. Bementünk a belváros macskaköves sétálóutcáiba, keresztülfutottunk egy katonai akadémián, ahol a növendékek egyenruhában álltak sorfalat, és megtapsoltak minket. Tetszett Modena belvárosa, de aztán kijutottunk belőle, átverekedtük magunkat 3 felüljárós emelkedőn, majd Carpi felé vettük az irányt. Ez a közepe a versenynek jól lekötött, gyorsan teltek a km-ek, még nem voltam fáradt, élveztem a futást. Féltávhoz 1:57-58 között értem, és hallottam lélekben Baloo hangját, hogy "úgy érj a féltávhoz, hogy azt érezd, eddig tötymörögtél". Igen. Futottam 5 maratont, de ilyet most, először. No, nézzük akkor, milyen egy ilyen maraton második fele. A hangulat jó bolt. Egyik helyen hangos hangszórókon üvöltött a Y.M.C.A., máshol egy kocsiból szólt a "Bella, ciao", aztán elkezdődött az út Carpiba. Ezt a részt mellesleg már ismertük, vagy 3 alkalommal mentünk erre kocsival. Nem volt változatos, szép volt, szép, meg futok az olasz őszben, de ennyi. Mindenütt belesétáltam a frissítésnél, nem strapáltam magam, hisz annyira vágytam már egy laza maratonra. Most lőn. Teltek múltak a kilométerek, lassacskán elhagytuk Modena utolsó elővárosát, innen még 7 km-re volt kiírva Carpi. Még jó, mert amúgy épp a 35-ös km-kőnél jártunk. Ekkora éreztem azt, hogy már nagyon el vagyok fáradva. Már csak kedvtelésből is belesétáltam olykor, de éreztem, hogy tudok futni, nem is okoz gondot, bár tény, hogy a lendületesnek éreztem a 6 perces tempót, az 5:40-et meg határozottan "őrült rohanásnak" :) Körülöttem viszont már zömében sétáltak az emberek. Sétáltam volna én is, de csak mert az kényelmesebb, aztán inkább futottam, csak, hogy hamarabb érjek már be. Bár ezen a szakaszon nem volt sok szurkoló, ahol volt, folyamatosan kaptam, kaptuk a sok Brava, bravi buzdítást. Mosolyogni meg örülni ennek is simán tudtam, azért jól éreztem magam. Mégha nagyon fáradt is voltam.
Aztán elértünk 38-hoz, a város még sehol. Lassan az utolsó 3-assal kezdődő km, a 39-es, majd jött a 40, de még a város mindig sehol csak hosszú egyenes, és fasor körülöttünk. Az, hogy város meg szurkolás sehol, az elég demoralizáló volt. Jött a 41-es tábla, innen már nem sok, de azért az túlzás volt, hogy innen 400m-re volt egy "már csak 500m" felirat. Aztán 1-2 kanyar után csak sűrűsödtek a nézők, és szépen, lassan csak beértem a célba. 4:04:51.

Célterület, kaptunk ásványvizet, meg akkora befutócsomagot, hogy majd leszakadt a karom, mire kicipeltem a többiekhez.

Aztán megvettem a cipőt. Az előző Pegazusomat is hirtelen felindulásból vettem, és mégis kedvenc cipőm volt mindvégig. Most amúgyis előfordultak motivációs nehézségeim, de tudom, hogy AZ a cipő néha ki fog rángatni futni. :)) Tegnap ki is próbáltam, hát röviden, tömören legyen elég annyi, hogy igazi "pihe-puha lágyság" :)) Fogunk mi még eggyütt nagyokat futni, én tudom :)

A tapasztalat és a konzekvencia a következő: számomra (vagy egyáltalán?) nem létezik a "laza maraton" fogalom. Nagyon hosszúnak éreztem, nagyon elfáradtam utána, és megintcsak izomlázam volt (a 3 héttel ezelőtti 38-tól semmi bajom nem volt). 50-es OB ügyében még nem döntöttem, de azt valószínűnek tartom, hogy jövő tavasszal nem fogok maratont futni. Nagyon szívesen elfutogatok én 10-20-30 km-eket, de nem biztos, hogy kell nekem az ennél hosszabb táv. Ezért vagyok bizonytalan az 50-es ügyében is. De majd ezt még látom... Az viszont egész biztos, hogy kezd hiányozni az a bizonyos küzdés a futásaimból. Azért ez azt hiszem, jó jel :))