Nem sokkal ezelőtt komolyan kezdtem elkenődni. Persze tudom, hogy hülyeség, meg valahol igazságtalan is de akkor is. A Mt. Blanc után úgy éreztem, szétrobbanok az energiától. Rövid pihenő után heti 6 edzés 80-90 kili úgy tűnt meg se kottyan. Szaggattam az aszfaltot üveghangon, pince pulzusokkal gyűrtem le a hegyi hosszúkat, ment a szekér. Aztán a kiszemelt maraton előtt bumm légcsőhurut. No sebaj. Kifeküdtem, majd két hét nullkili, majd óvatos edzések. Aztán bumm, megint légcsőhurut, kihagyás. No sebaj, pihi, aztán edzés. Aztán bumm megint. Na valahol itt lett tele a hócipőm. Idén így kb. 2 hónapra duzzadt a betegség miatti kihagyásokkal összeszedett "előre nem tervezett pihenőidő", ami egyszerű kihagyásnál több, hiszen a betegségek az izomzatot is valamelyest leépítik. Az eredményeimre nem panaszkodok, hiszen a Mátrabércen nem rontottam a gány idő ellenére sem, a Kinizsin javítottam, és a fő cél is összejött - az UTMB. Mégis, nem volt jó belegondolni, hogy kezdődnek a szenvedős beteges, lábadozós, gyengélkedős futások. Úgy éreztem ehhez kevés vagyok fejben. Otthon is több feladat hárult rám mint az év nagy részében. Így aztán az ősz inkább egy "leépüléscsúszdán" való száguldásra kezdett emlékeztetni. Én hiszek abban, hogy a szervezetet időnként emlékeztetni kell valóban hosszú futásokkal arra, hogy mi is ez az ultra-futás, különben berozsdásodik. Kimaradt a nagy kedvenc Less Nándor, Piros 85, és az Iszinik 100-at sem tudtam vállalni. Az az érzésem volt, hogy nem vagyok rossz formában, de muszály futnom valami kiadósabbat, hogy megőrizzem az állapotomat, és az önbizalmamat. Volt a barátokkal néhány közös futásunk 20-as 30-as távokon, de ezeken vegyes érzéseim lettek. Így hát a Vulkán lett a "kocka". Minden reményemet belehelyeztem, és éreztem, hogy összeáll a rendszer, amikor bumm, belobbant a torkom 2 nappal előtte. Még pénteken is hezitáltam az induláson, de mivel úgy éreztem izomzatilag és pulzusban nincs gáz, egy kis torokfájással még lehet futni.

Nem ígérkezett egyszerű túrának, hiszen JB, -balazs-, olipapa és lechat voltak a társaim. Mondhatni garantált "szopóbódé".

Összeszedtem az összes tapasztalatomat, önismeretemet az erőbeosztás, frissítés, "csapatmozgatás", pulzuskontroll terén és igyekeztem öreg róka stílusban versenyezni. Az első kétségek, hogy fogom-e bírni 2-3 kili között értek, s nem szégyelltem már ekkor egy kis csokit betölteni. Alig egy kili múlva ismételten hátraálltam, miközben dőlt rólam a víz. Komolyan gondolkoztam rajta, hogy kiszállok, de aztán megint eszembe jutott, hogy hány 50-es és 100-as futás indult már így. NHH-re érve is vegyes érzéseim voltak. Pulzusban benne mozogtam a "nem kártékony", bár kemény zónában, viszont a combjaim enyhén remegtek, s tónustalannak éreztem őket. Mondtam is JB-nek, hogy úgy érzem magam mint a Kinizsi elején. Ez tulajdonképpen bíztató volt, csak vigyáznom kellett, hogy ne feszítsem tovább a húrt. Csóványos után a hosszú lejtőben igyekeztem a minimális erőbevitellel zuhanni lefelé. Valahogy úgy, hogy még éppen ne fékezzek, de ne is toljak a lábaimmal, csak egy egy pillanatra, mintegy egyensúlyozás miatt érintsem a talajt. Persze ez nem könnyű történet, hiszen eközben könnyen felszalad a pulzus, pedig arra érdemes figyelni, hogy 160 fölé ne menjen az ember lefelé, mert akkor oda a pihenés. Vilatihoz ha jól rémlik elsőnek értem, kerek két órával, s láttam, hogy a többieket kissé meglepte a gurulás sebessége, így önbizalommal vágtam neki a következő emelkedőnek, alig 3 perc depózást követően. Még mindig az az érzésem volt, hogy bármikor megzuhanhatok, így toltam befelé a csokikat és a folyadékot. Jól indultam, aztán mégis fogyni kezdett az erő, hiába a kimért darálás. Olipapa, majd JB is kezdett elhúzni, bár utóbbit mindig újra megközelítettem, többiek a nyomomban. Nehezen fogytak el a hegyek, de aztán mégis. Újfent a bevált minimális erőkifejtéses, pulzuskontrollos gurulásba kezdtem, JB gyorsan el is engedett, s kezdtem lassan felzárkózni oilpapára. Úgy vettem ki, hogy bevár. Aztán egy bizonytalan pontnál Ő nagyobb ívben követte az utat mint a jelzés, úgyhogy elé kerültem. Kezdtem jól érezni magam, a mászásnál görcsölgető lovaglóizmom elhallgatott, és a gyomrom is jobb állapotba került mint felfelé volt. A Magyar-völgybe megint elsőként értem le, szinte rögtön utánam olipapa, aztán a többiek. lechat-on látszott, hogy összekapta magát, és ennek megfelelően neki is esett a Magyar-völgynek. Hála Istennek meggyűrődött a cipőjében a talpbetét, így pihenhettünk egy kicsit, mert kezdett a tempó kegyetlenül darálós lenni. Fura, hogy pulzusra itt sem volt gáz, de a lábaim a csúcsterhelést kapták. Mindenestre úgy éreztem, hogy elkapták a darálót, és gyorsan ugyan nem tudnak menni, de akárhol végigmennek. Persze ez végül nem így lett, de így is sikerült olyan kaptatókba masszívan belekocogni, amik szemre is reménytelennek tűntek. NHH-re ismét elsőnek értem fel, s mire lechat pecsételt, olival már a colavásárláson is túl voltunk, kb. 4:35-tel. A lejtőt Oli most nem kívánta megtolni, úgyhogy ketten zuhanóztunk le lechattal, szépen fokozva a tempót közel maxig, begyűjtve egy-két sporit. Tavaly 6:17, idén 5:09, avg. 159, anaerobban 2 perc.

Nagyon jót tett a lelkemnek ez a siker. Folytatom a hétközbeni spinning, futópad, ellipszis tréner edzéseket, hétvégén pedig egy-két 1,5-4 óra közötti kocogás. Jó lesz az!